A Föld Jósága
Szabályos időközönként, már ahányszor Brâncuşi kiállítás nyílik Bukarestben, befizetek, hogy újból szemrevételezzem kedvencemet, A Föld Jósága című, viszonylag kisméretű szobrot. Ez egy szegény, paraszt kislányt ábrázol, amint ül az anyaföldön, felhúzott lábakkal, ejtett vállakkal és lehajtott fejjel. Ahogy elnézegetem, olybá tűnik, az alak megszólal, azt kérdi, azt panaszolja fel Istennek, Földnek: mondd, ugyan mi bajod van velem, hiszen én olyan jó vagyok s te mégis bántasz. Nagyon tudom szeretni ezt a szobor-kislányt, azonosulok a lelkéből feltörő sóhajtással, mert mindezt én is elmondhatom egykori kislány-önmagamról… Târgu-Jiulon a városi park a főutcáról nyílik, amolyan semmicske park, s mégis ott van Brâncuşi három remekműve. S most azt olvasom, hogy elhelyezésük olyan, hogy kozmikus nyugalmat sugároznak. A sugárzás elárasztja az arra járókat. Akadtak a riportban olyanok, akik esküsznek rá, hogy ők érzik ezt a testet, lelket elárasztó nyugadalmat. Régen, a múlt század ötvenes éveiben, az akkori diktátor ukázba adta ki, hogy a Brâncuşi-szobrokat mind egy szálig bele kell dobálni a Zsil folyó vizébe, mert ezek dekadens alkotások. És a katonák bedobták. Aztán világgá röppent a vandalizmus híre és ki kellett szedni a szobrokat a Zsil folyó vizéből. A véletlen úgy hozta, hogy éppen ott voltam az eseménynél. Nyilván a katonaságot vezérelték ki, s azok drótkötéllel megkötözve, traktorral vontatták ki a szobrokat. A város apraja-nagyja ott állt a parton és nézte. Hogy milyen nehezen pásszintották vissza őket a helyükre, az már egy másik kérdés. Én azon gondolkodom, hogy vajon hol volt a román intelligencia, a művészettörténészek, hogy mukkanás nélkül eltűrték ezt a barbár tettet? Mert a kommunisták szerint, amit ők nem értenek meg, azt le kell törölni a föld színéről. És letörölték. Persze mostanában, amikor annyi vita folyik A végtelen oszlop restaurálásáról, a Zsilbe dobott szobrok intermezzójáról hallgatunk. Szerintem az Oszlopnak nem tett kimondottan jót a folyóba való hajigálása… Még szeretem az Imádság szobrot is. A múlt század elején, 1907-ben egy Buzăuban élő özvegy síremléket rendelt a fiatal Brâncuşi-nál. Az özvegy kikötötte, hogy a bronz szobor őt, a porig sújtott özvegyet kell hogy ábrázolja. A szobor elkészítése több fázison ment át, a szobrász kivitte magával Párizsba is, haza is hozta, mígnem 1914-ben végre felállították. A jó vidékiek kivonultak a szoboravatásra, ami botrányba fulladt. Az Imádság ugyanis minden volt, de nem a gyászoló özvegy, aki siratja elhalt urát. Az Imádság nőalakján nincs ruha, s a válla vonala, mellén összefont karja szerintem hasonlít A föld jóságához, mert mindkét nőalak imádságos transzba esett emberi lény. Mert mióta a világ világ, az imamondás átváltoztatja a testet is, nem csak a lélek jut közel Istenhez, de az egész nyomorult, porlandó test is. Ez a két nőalak a fájdalmat is a hátán hordozza, s ez elsősorban nem fizikai, hanem lélekből fakadó, átjárja minden porcikánkat. Én ismerem az ilyenfajta fájdalmat s ezen fájdalomnak a tüzénél melegszem. És még valami: ha valamit ki akarok deríteni, ellenőrizni akarok Constantin Brâncuşi-sal kapcsolatban, előveszem Barbu Brezianu művészettörténész nagyszerű munkáját, ami a múlt század hetvenes éveiben jelent meg és amiből mindig van újrakiadás. Pontos és megbízható kútfő, benne fellelhető, ami kalandorság s ami zsenialitás volt Brâncuşi életében. Azon morfondírozok: vajon a diktatúra éveiben ez a könyv miként valósulhatott meg?
Jön a rozson át
Ez volt a könyv címe, amibe először beleszerettem. Soborsinban kaptam kölcsön egy Vukovics nevű idős hölgytől, akihez azért jártam, hogy még hozzátegyek valamit a francia tudásomhoz. A könyvnek piros, félbőr kötése volt, eléggé kopottas. Érdekes, hogy kihullott emlékezetemből az író neve, se a regény meséjére nem emlékszem már, de arra igen, hogy minden reggel, frűstükre, a hősnő egy jódarab füstölt kolbászt kapott be, amit én, az éhes gyermek nagyon elkívántam tőle. Alig lestem Soborsinban a hajnalhasadást, s máris kaptam elő a párnám alól az áhított könyvet. Soha addig nem lélegeztem be ennyi lendülettel egy könyvet. Emlékszem az utolsó mondatra is: jön a rozson át, az Isten mezején, Nelli… Aztán a zárdistákat elvitték Aradon a színházba. Patinás, gyönyörű, régi színház volt az aradi. Zilahi Lajos Fatornyok című drámája ment. Újból függöny, a dráma, vagy a dramolett sztorija teljesen kihullott a memóriámból, de bennem maradt az élmény, egy hétig álom sem jött a szememre. És aztán a Szabloczky lányoknál Zolát olvastuk Gizával és Marikával. Zola, az a lila kötésű, textília borítású Zola, semmi szín alatt nem kerülhetett be a zárda könyvtárába. Az apácák szerint, aki Zolát olvas, az vét a hatodik parancsolat ellen. Hát mi vétkeztünk, suttogva olvastuk fel a Nanát. Már ébredezett a szexualitásunk. Érdekes, Szabloczky bácsinak jólmenő fodrászüzlete volt, de a könyvtárát a konyhai stelázsin tartotta, függöny mögött. A lányok szerint, esténként, bevitt a hálószobába, a hitvesi ágyba egy-egy Zola-kötetet. Szabloczky néni ilyenkor keresztet vetett s a fal felé fordult. Ő nem osztozkodott a vétkezésben. Mi, lányok, viszont nyakig belemerültünk.
Az a húr
A jó író úgy ír, mint a hegedűművész, aki vonójával alig-alig érinti a húrt, s az mégis mennyei muzsikát produkál.
Nem szeretem
a mai futballt
Akkor szerettem, amikor a játék arra ment ki, hogy gólt rúgjanak, és most, ahogy elnézem egy tréner munkáját a tévében, amint egy tábla előtt áll és arra biztatja a játékosokat, kit kell fogjanak, kit kell lerúgniuk a lábáról. Ez így nagyon szomorú. Hol van Babits felkiáltása: „Herceg, hol van az a gól…?”
Szép gondolat
Megjelentek Nichita Stănescu összegyűjtött versei. Jártam Ploieştin, az emlékházban, ahol a költőt gyönyörű, szőke hajú, orosz anyja megszülte, felnevelte. Benne is volt mindig valami az orosz bárdok bohémságából, lendületéből. A múzeum szegényes volt, csak amit az anyja hordozott oda. Ezek a tárgyak viszont nem ihletnek meg senkit, hogy írjon a múzeumról. A ház valamikor a Stănescu családé volt, majd államosították, s a beköltözött proletárcsaládok a tégláig lerombolták, s az állam akkor se akarta visszaadni a családnak. A költő anyja, aki közel 100 éves korában halt meg, s a húga harcoltak a jogaikért. Az állami hivatalnokoknak, a diktatúrában, egy banit se ért Nichita költészete. Élete utolsó éveiben az Amzei piac mellett lakott egy tömbházban, ragyogó és fiatal feleségével. Tamás elvtárs, szerkesztőségbeli kollégám tőszomszédja volt. Tamás kolléga elmesélte nekem azt a csóró szegénységet, ahogyan a Nagy Költő otthona kinézett. Se bútor, se ágy se szekrény, a ruhák a falba vert kampókon lógtak, s a vendégek a parkettán ültek, pokrócokon, és vedelték az italt. Ami a végén el is vitte a költőzsenit. Hogy a házkezelőségnek feszt, állandóan tartozott, az már nem is volt téma. Ez volt az ő modus vivendije. Ha kitartott volna első szerelme, a költőnő Gabriela Melinescu mellett, a sorsa egészen biztosan másként alakul. Egyik este eljátszottam a kötet egyetlen mondatával: az én szomorúságom hallja meg, a meg nem született kutyák ugatását, ahogyan a meg nem született embereket ugatják…
Szabédira emlékezve
Van neki két, zseniális sora: boldog vagyok kicsit, mert kínjaim kicsik… Első olvasatra nem értettem meg, túl fiatal voltam hozzá, hogy felmérjem ésszel, értékeljem. De bezzeg, most, hetvenen túl már értem. Szenvedek az artrózistól, a csúztól, de csoda folytán, nappal, ritkán érzem a fájdalmat, csak este, miután lefekszem az ágyba és a testem átmelegszik. Dr. Baricz hangja: világos, jóasszony, hogy a melegben fáj a reuma. Nehezen alszom el, kenegetem magamat különböző kenőcsökkel, géllel, reumaszesszel. És közben meditálok, az agyamban ritmusra születnek meg a jobbnál jobb témák, szép gondolatok. Nehéz az író élete, tökéleteset akar alkotni, de ez sosem, vagy ritkán sikerül neki. Mindig valamiért melléfog, de sose törik szárnya. Ezek a melléfogások ösztökélik: előre, előre. Ilyesmit érezhetett Szabédi is.
Konklúzió
Az igazi ebéd az, amikor a lélek is jóllakik.
Mária Teréziáról
Sok jót, sok rosszat tett, ő is csak ember volt. Ő romboltatta le Magyarországon a régi várromokat, amelyeket még meg lehetett volna menteni, ő száműzte Bécsből az utcalányokat Temesvárra. Nem máshová, mindegyiket pont oda. Most már csak az a kérdés: kivel akart kitolni, a lányokkal, vagy a várossal?
A szobrok szeme
Irtózom a szobrok szemétől, vagy csukva vannak, vagy nincsenek kidolgozva, vagy üregesek, vagy kiduzzadók. Egyedül Melocco Miklós szobrainak a szemét szeretem, mert azok nézve-néző szemek. Nem a monumentális szobraiért vagyok oda, hanem azokért, amelyeket Adyról, József Attiláról alkotott. Melocco Miklós mondta: Petőfiről nem tervez szobrot, mert neki előbb látnia kellene a megboldogult sírját.
Egy pesti este emléke
Évtizedekkel ezelőtt, akkori munkahelyem Pestre küldött tíz napra. Budán, a Zivatar utcában volt egy semmilyen nevű szálloda, Ifjúsági szálloda volt a neve, ott szállásoltak el. Nos, este lementünk a kísérőmmel a vendéglőbe. Autentikus cigányzenekar húzta a talpalávalót, s akkor, váratlanul, bemondták a prímás nevét. Kerekre nyílt a szemem. Az uram mesélte nekem, hogy amikor ő egy szovjet gulág lágerben sínylődött négy éven át, volt ott egy csodálatos cigányprímás, nos, az volt az ő egyetlen öröme. Odamentem a prímáshoz és azt mondtam neki: uram, mond magának valamit az a név, hogy Markovits Márton? Nos, én vagyok a felesége. A prímás menten sírva fakadt, és azt hajtogatta: „Ó, a kis Markovits, az a drága kis Markovits. Mennyi jót tett nekem.” És azon az estén, ott, a Zivatar utcában a prímás csak nekem muzsikált. Szép este volt.
Bécs soha
Mármint nekem soha. A mostani román újgazdagok közül sokan, hétvégén, csak úgy átruccannak oda kikapcsolódni. Az uram unokanővére, Ila, ügyvéd volt, s ő az urával, Iványi Béla építészmérnökkel Ausztráliába emigrált, de a lelkük egy része itt maradt. Sűrűn hazajöttek. Egyszer átruccantak Pestre, merthogy azt már régen nem látták. Később kiderült, hogy Pesten hajóra szálltak és Bécsben kötöttek ki. Ettől a hírtől izgalmi állapotba kerültem: mondd már, mondd, milyen Bécs? Ila arca tiszta, szép, de minden örömtől kiürült arc volt, azt válaszolta angolul: sweet… Már keverte az angol nyelvet a magyarral. Én még léptem egyet: és láttál egy valódi Gustav Klim képet? A kérdés a semmibe hullott, csak úgy lezörgött oda. „Te, hogy ott micsoda kávéházak vannak és micsoda cukrászdák, végig vétkeztem, ettem a finom strudelt, pedig cukros vagyok. Mondom neked, hogy az egész város evett, evett…” Számomra Bécs elérhetetlen, soha nem fogom meglátni.
Nő, fehér lepelben
A román irodalmi lapokban minden írás mellett (mindegy, hogy műfajilag hová sorolható) ott van egy fénykép. Nem nagy, de azért jól kivehetjük róla az író arcvonásait, egyéniségét. Amikor Constanţa Buzeától egy oldalnyi verset publikálnak, akkor a kép nagyobb. A költőnő ül egy régimódi asztalka előtt, magas támlájú, régimódi széken, úgy lezseren rákönyököl az asztalkára, fiatal, haja kibontva a vállára hull, és tetőtől-talpig fehér lepelbe burkolt. Nem, az nem ruha, mert nincs ujja, hanem elomló, lenge finomság. Szeretem nézegetni ezt a képet, s én, aki jól ismerem őt, tudom, hogy a lelke, a szellemisége tisztaságára utal. Adrian Păunescunak, a bárdnak volt az első felesége, két gyermeket szült neki, s utána hirtelen kilépett ebből a házasságból. Ezt jól megértem, mert a paplány mindenben más volt, mint az ura. A költőnőt én Mangália-Neptunon ismertem meg, sok rokona látogatta, nyüzsgött körötte, ő viszont minden reggel jókor elment a nudista strandra. Ott, a tömegben aztán magában lehetett. S akkor váratlanul megjelent a színtéren Păunescu is. Asztaluk az asztalom mellett, fülön ütöttek a szavak, amelyekből kiderült, hogy a férfi kétségbeesetten küzd azért, nehogy elveszítse ezt a rendkívüli asszonyt. Elvesztette. Végleg. Constanţa Buzea egy gyermekvers-kötetét dedikálta Paula keresztlányomnak. Barátság volt közöttük. A mód, ahogyan lehajolt Pólikához, engem nagyon meghatott… És ugyanakkor ott nyaralt Ioan Alexandru, a híres román költő, öt gyermekével. Ez a férfi Németországban doktorált és német nőt vett el feleségül, aki aztán öt, ragyogó gyermeket szült neki. Reggel a költő fogta az öt gyermekét, hóna alatt lepedővel és egy vaskos bibliával lement a fövényre, s ott felolvasott nekik a Bibliából. De órákon át a világ nem létezett számukra, csakis a Szent Könyv. Beszélték, hogy a Biblia szövege egy régi fordítás volt. Vajon a gyermekek mit érthettek meg belőle? Aztán az Alexandru család kivonult az Írók Házából. Másnap fertőtlenítették a lakosztályt és szobafestők léptek a színre. Kérdem én a Ház gondnokától, hogy most, nyáron festenek? A gondnok kissé irritáltan válaszolt: jöjjön csak velem és nézze meg a lakosztályt! Elborzadtam, mert akkora mocskot soha életemben nem láttam. Hogy ez a mocsok csak felszín és semmi köze az életmű értékéhez, a Biblia olvasásához? Már Dosztojevszkij leírta a Karamazov testvérekben: az embernek mindig meg van engedve… A szívnek megvan a maga érvelése, írta le Pascal, ám megvan a maga emlékezete is, toldotta meg Camus. Én emlékszem rá, hogy amikor a nagy költő szélesen gesztikulálva kiszegezte a parlamentben a feszületet, az engem valamiért nem hatott meg. Aztán a honatyákkal leutazott Aradra s a finom, barackai borból ájultra itta magát. Agyvérzést kapott. A végén a család az aradi kórházból átvitette Szegedre, s ott kihozták a kómából. Soha többé egészséges ember nem lett belőle, Németországba emigrált és viszonylag fiatalon ott érte a halál. Az istenes költőt hazahozták, és Mikolán, a kolostor kertjében temették el. Én viszont soha többé nem lapoztam fel egyetlen könyvét se. Van nekem egy olyan idea fixám, hogy az emberben minden szép kell legyen és tiszta… Más: miután Constanţa Buzea, a költőasszony elutazott az Írók Házából, benyitottam a lakosztályába, patyolattiszta volt, mint a lepel, amibe burkolózva fényképezteti magát. Őt szívesen és gyakran olvasom.
