1. Nyomtat
2. Nagyobb
3. Könyvjelző

I
Ahogy az esős jár­da­sor to­va­fut,
az álom kü­szö­bén vir­raszt a hárs­fa,
sze­rel­münk ho­mok­órá­ja víz­be hull.
Bújj hoz­zám, fe­jünk alatt for­ró pár­na,

ha jön a tél, le­beg­vén an­gya­lok­kal,
a csil­lag­ta­lan ég­gel be­ta­kar­lak,
etüsttopánkát adok, fe­hér hó­val
erő­sít­lek, hogy meg­ma­radj sza­bad­nak.

Dú­dold ne­kem, hogy rej­tőz­ve ér­tem élsz,
hogy nem mar­kol be­léd so­ha már a félsz.
Súly­ta­lan áradsz ben­nem, mint fény a hab­ban.

Ki ölelt egy­szer, örök­re társ­ra lel,
tisz­ta­sá­gunk él, s az éj­ből su­han el,
mint fel­hők a csil­lám­ló, kék ma­gas­ban.


II
Mint fel­hők a csil­lám­ló, kék ma­gas­ban,
úgy sej­lik föl sok tö­ré­keny évem,
a friss élet, mi rez­gett ön­tu­dat­lan,
vi­lá­golt benn a for­ró anya­méh­ben.

A hó ho­zott az érett nap­vi­lág­ra,
az el­ső sí­rást hosszú csönd kö­vet­te,
a fagy­ban ta­kart anyám kar­csú ál­ma,
a tél csil­la­ga hul­lott te­nye­rem­be.

Lá­tod, ked­ves, most mind­ezt el­me­sé­lem,
hisz át­süt han­god az evi­lá­gi lé­ten,
en­gem ke­res, tük­rök közt, messze, túl

seb­zett va­lóN, a gyer­mek­kor­ba tér­ve.
Ki­csiny vo­nat­tal szál­lunk fel az ég­be,
s a zöld­ka­ri­kás bo­hóc eszem­be jut.


III
A zöld­ka­ri­kás bo­hóc eszem­be jut,
a cir­kusz ap­ró síp­ja szól ke­zem­ben,
mi­enk a vá­ros, röp­tet az es­ti út,
a szem mö­gött a hó füg­gö­nye leb­ben.

Ez, lám, az el­ső kék­sip­kás ka­rá­csony,
té­li sze­ráf­ra vá­rok ágy­ba búj­tan,
a sze­gen szunnyad bar­na kis­ka­bá­tom.
Az éji hó­val ab­la­kod­ra hull­tam:

az éb­re­dés, hidd, együtt min­dig szebb lesz,
lé­nyed él ben­nem, szól fel­nőtt szí­vem­hez,
játssz né­kem új­ra most, köt a húr, a dal­lam.

A vi­lág bent ki­tá­rul, el­jön majd az ün­nep,
gyer­me­ke­ink nagy kör­hin­tá­ra ül­nek,
pö­rög­vén fe­hér, ad­ven­ti ha­vak­ban.


IV
Pö­rög­vén fe­hér, ad­ven­ti ha­vak­ban,
hi­á­nyod sú­lyom, a lé­lek fél­re­üt,
nem kel­lek már. Mi­ért hagy­tál ma­gam­ra,
mint a han­go­lat­lan, tö­rött he­ge­dűt?

Mi­ért a szi­sze­gő, for­ró fáj­da­lom,
a ma­gány kul­csa a hűlt szo­ba­zár­ban,
s hogy a ver­sem­ben csak ve­led al­ha­tom,
ha éj jön s a va­ló­ság lo­gi­kát­lan?

Ki ér­ti meg, hogy nél­kü­led nem él­het
so­ha han­gom, hisz tört ütem­be té­ved,
s mi bent dön­get, a sem­mi szét­zi­lál­ja?
Mi volt? Mi volt, mi en­gem hoz­zád fű­zött?
Test kot­tá­ja, mi is­te­nek­hez űzött?
A fel­nőtt­kor szép ál­munk szer­te­ráz­za.


V
A fel­nőtt­kor szép ál­munk szer­te­ráz­za,
de hidd el ked­ves, min­dig ér­ted él­tem,
ha ölel­te­lek fáj­va, fél­ve, fáz­va,
s fü­lem a szí­ve­det hall­gat­ta szé­pen,

több volt az anyám ölé­nél is ta­lán.
Si­mo­gat­tál, mint bo­hó gyer­mek tet­ted,
ha tel­tek láz­ban per­cek, s órák után
rám néz­tél, ki­sebb lett kö­re sze­med­nek

a for­ró­ság­tól. Ke­zed el­bújt ke­zem­ben,
ver­set hall­gat­tunk, élt a fény szí­ved­ben,
vi­lá­gí­tott ar­cod, s hit­tem, te vagy én.

Mi­ért kel­lett ez örök­re vé­get ér­jen,
mi­ért ma­rad­tam te­he­tet­len, tét­len?
Vil­la­nó hab le­szünk az is­ten te­nye­rén.


VI
Vil­la­nó hab le­szünk az is­ten te­nye­rén,
e ket­tős ma­gány­ban egy­más­ba forr­tan,
ágyam a tél, fe­lej­ti tes­ted me­le­gét,
a va­ló met­szett csont­ként össze­rop­pan.

A csönd fa­gyott üveg­gömb­jé­be zár­tan
nem hal­lom töb­bé dal­la­mát han­god­nak,
mély­sé­get mér rám a kü­lö­ní­tett táv­lat,
rej­tély­te­len lesz a múlt és a hol­nap.

Em­lék­szik még rád föl-fölizzva tes­tem,
tud­ja, nem vagy, el­ér­he­tet­len let­tem,
de mondd, sö­tét nap­pa­la­im ki lát­ja?

Ki szá­mol le a sű­rű hall­ga­tás­sal?
Érez­lek most, hív­ná­lak val­lo­más­sal,
mint ze­nész, hunyt szem­mel, húr­ját vi­gyáz­va.


VII
Mint ze­nész, hunyt szem­mel, húr­ját vi­gyáz­va
úgy gon­do­lok most ar­ra, mi enyém volt,
szád­ra, szép mel­led dom­bo­ru­la­tá­ra,
én, ki ben­ned egyet­len nőt hitt s csó­kolt.

Ta­lán majd egy­szer em­lék­szel s meg­ér­ted,
hogy té­ved­tünk bár, de össze­köt a múlt,
s míg fut­nak ben­nem társ­ta­lan az évek,
a ha­lá­lunk go­lyó­ja ho­mok­ba hull.

Oda érj, hol nin­csen ma­gány, be­teg­ség,
csak tisz­ta ég, ba­rokk kot­ta hang­jegy­ét
húz­za vo­nód s tu­dod majd, a ze­ne él.

Én az ma­ra­dok, aki min­dig vol­tam,
s bár el­men­tél, lásd, rád le­lek a szó­ban,
me­len­get egy hosszú, té­li köl­te­mény.


VIII
Me­len­get egy hosszú, té­li köl­te­mény.
Mit nem ad­nék, ha most ve­lem le­het­nél,
hall­gat­nánk szo­bám­ban vé­kony éne­két
a kék be­gyű cin­ké­nek, mely fagy­ban él,

akár én most ma­gam­ban, nél­kü­led.
A nap­pal üres és min­dig tárgy­ta­lan,
rám hul­lat­ják be­teg, fe­hér fé­nyü­ket
az éjek, s mi a ma­gány­ban meg­ma­rad,

ki­hunyt csók, le­hal­kí­tott vágy ze­né­je,
őz­sze­med bar­na, ki­seb­be­dő fé­nye.
Nem bír­hat­lak már saj­gó aka­rat­tal,

el­mos az eső és a bá­nat meg­ver,
te­le van tes­tem érin­tés-he­gek­kel,
perc csak­, és mez­te­le­nül ér a haj­nal.


IX
Perc csak­, és mez­te­le­nül ér a haj­nal,
s aki el­megy, tár­gya­kon hagy­ja kéz­nyo­mát,
ide­gen lesz a ház, nincs­te­len az ud­var,
bo­lyong a fény­ben a boly­hos hárs­fa­ág.

Ki vissza­tér a füg­gö­nyö­zött múlt­ból,
tű­he­gyen jár, mint a bán­tó gon­do­lat,
ró­zsát őriz, mely egy­kor öl­be hul­lott,
mint fe­le­dés­re ap­ró gyé­mánt­la­kat.

Me­gyek hát, fe­le­dem lép­ted üte­mét,
vi­szi a fo­lyó sze­rel­münk kék egét,
nincs sem­mi már, mi e föl­dön vi­gasz­tal,

esős ut­cád em­lé­kez­tet rád ma még,
míg idéz­lek szep­tem­ber e reg­ge­lén,
s ég­re száll a fa­sor, szag­lász a nap­pal.


X
S ég­re száll a fa­sor, szag­lász a nap­pal,
de ma más­nak vir­rad fe­hé­ren az ég,
tán mást csó­kolsz az őszi al­ko­nyat­tal,
ker­ted­ben mó­kus la­kik, tü­csök ze­nél.

Más vi­gyáz­za ked­ved, szel­lős mo­so­lyod,
más­nak me­le­gítsz friss, gő­zöl­gő te­át,
míg én a sú­lyos, bo­ron­gó na­po­kon
szó­lít­lak vá­lasz nél­kül órá­kon át.

El­rejt az idő. Úgy fog­nám ke­zed,
mint aki erő­sö­dik, gyógy­ul ve­led,
hogy éle­tünk ne ma­rad­jon lombtatan.

Me­sél­nék ne­ked hó­ról, té­li láz­ról,
de hal­ku­lok, s a rej­tett an­gyal rám szól:
az idő­ből ki­hull mind, ki szó­ta­lan.


XI
Az idő­ből ki­hull mind, ki szó­ta­lan,
hát ne hall­gass, és mondd el, hogy mi bánt,
mi fáj, meg­hal­tam-e ben­ned nyom­ta­lan,
s mit érek így, hogy egye­dül­lét­re szánsz?

Rossz-e most ne­ked? Még él ben­ned a láz?
Áll­ha­tok el­len ma­gam szo­mo­rít­ván
an­nak, mi volt és ma vissza­hang­zó ma­gány,
de hall­gat majd, mint sö­tét, nagy kincs­tár?

Fe­nyít még az utol­só ta­lál­ko­zás.
Ki­mon­dat­lan vég­szó, mit nem hall­hat más,
csak én, ki va­lód po­ha­rát ki­it­ta.

Mint­ha kéz nél­kül él­nék, metsz hi­á­nyod,
de vers dob­ban, sír­va űr­be ki­ál­tok,
s len­dül a ka­rod most, akár az in­ga.


XII
S len­dül a ka­rod most, akár az in­ga,
mint­ha láng lett vol­na, mit szét­bont a múlt,
tes­ted mér­ta­na, íve­id nagy tit­ka,
a lé­nyed, mely min­dig sze­ret­ni ta­nult.

Sújt a szó, ve­szejt, hisz nem le­hetsz enyém,
zá­log volt tes­ted, a lel­ked sark­kö­re,
so­dor­na csil­lag, ezüst áram fe­léd,
az élet, a vers, hogy fo­gadj örök­be.
A le­be­gést old­ja az em­lé­ke­zet,
lel­künk nagy út­ja kék ör­vény­be ve­zet,
kagy­ló zúg ezüst­tel, lám, egy­re hív­na...

Perc­be gyűjt­he­tő az idő egé­sze,
míg föl­né­zel a ket­tőnk lak­ta ég­re,
s rit­mus lük­tet szí­ved­hez iga­zít­va.


XIII
S rit­mus lük­tet szí­ved­hez iga­zít­va,
teg­na­pok­ban al­szol, min­dig útrakélsz,
a sze­re­lem ezer szo­bá­ja nyit­va
áll ne­ked, su­hansz fe­hér­ben, mint a tél.

Most állsz előt­tem ká­bul­tan, szo­mo­rún,
vissza­nyelt sza­vak­kal, súly­ban, nesz­te­len,
mondd, hogy ve­gyek erőt a vak, be­teg bún,
tud­ván, hogy örök­re el­ve­szí­te­lek?

Le­hull a lomb, buj­dos benn a fa­nyar ősz.
Mért, hogy hunyt sor­sod­dal ben­nem egy­re nősz?
Mész­ként szi­vá­rog be­lém, mi alak­ta­lan,

mint fa­gyott hó­ban, mez­te­len resz­ke­tek,
a zi­lált ütem­ben or­vul csönd re­zeg.
Sze­ress, ne vesszek el vég­leg, hang­ta­lan.


XIV
Sze­ress, ne vesszek el vég­leg, hang­ta­lan,
hisz raj­tad kí­vül nin­csen sen­kim, sem­mim,
s a kö­tés, mi el­sza­kadt va­lót­lan,
mi­énk le­het új­ra egy hosszú per­cig.

Ne hagyd, hogy űz­zön ár­nyék és fe­lej­tés,
őrizz meg en­gem, mint színt a lep­ke­szárny,
s ha rám gon­dolsz egy szót­lan té­li es­tén,
ve­led le­szek, a ver­sem meg­ta­lál.

Ha el is hagysz, én so­ha nem fe­led­lek,
örök, mi ket­tő, nincs él­te az egy­nek,
egye­dül nem szól­hat, té­ve­teg a húr.

Most messze leng a sé­tány, kell a csók,
úsz­nak az égen ra­gyo­gó, kék ha­jók,
ahogy az esős jár­da­sor to­va­fut.


XV
Mesterszonett
Ahogy az esős jár­da­sor to­va­fut,
mint fel­hők a csil­lám­ló, kék ma­gas­ban,
a zöld­ka­ri­kás bo­hóc eszem­be jut,
pö­rög­vén fe­hér, ad­ven­ti ha­vak­ban.

A fel­nőtt­kor szép ál­munk szer­te­ráz­za.
Vil­la­nó hab le­szünk az is­ten te­nye­rén.
Mint ze­nész, hunyt szem­mel, húr­ját vi­gyáz­va,
me­len­get egy hosszú, té­li köl­te­mény.

Perc csak­, és mez­te­le­nül ér a haj­nal.
Ég­re száll a fa­sor, szag­lász a nap­pal,
s az idő­ből ki­hull mind, ki szó­ta­lan.

Len­dül a ka­rod most akár az in­ga,
rit­mus lük­tet szí­ved­hez iga­zít­va.
Sze­ress, ne vesszek el vég­leg, hang­ta­lan.