Sok évvel ezelőtt egy idős barátom mondogatta: „egyszer az életben mindent ki kell próbálni”. Erősen mosolyogtam ezen a mondáson, hiszen ezer dolgot nem lehet, a másik ezret nem szabad kipróbálni.
Nem úgy a zenében, ott éppen ellenkezőleg, mindent meg lehet és meg szabad próbálni. Például a nagy, komoly mester írhat egyszer egy kedves kis slágert is. Sibelius Valse tristeje szép példa rá. A könnyedén komponáló slágerszerző is írhat egyszer az életben valami „nehéz” muzsikát is. Itt Gershwinre is gondolhatunk, Ő slágerszerzőként indult. Az operaszerző Verdi is kipróbálta a vonósnégyes klasszikus műfaját, Beethoven is átrándult az operaszínpad területére. A kíváncsiság merésszé teszi az embereket. Jóérzés olyasmit is csinálni, alkotni, ami egy kicsit messzebb esik érdeklődési körünktől.
A kíváncsiság nagy úr! A zenekereskedelem ezt nagyonis kihasználja. Gondoljunk csak arra, hogy a hangversenyműsorok plakátjain mindig feltüntetik azt, hogy egyik vagy másik zenedarab ősbemutatóként csendül fel. Még meg is különböztetik a bemutatókat: abszolút ősbemutató, helyhez kapcsolódó bemutató, vagy éppenséggel világbemutató. Az újdonság varázsa mindig „vevőre” talál: hadd halljuk, hogy milyen is az az új mű. Nagy ereje van a premiereknek, magnetikusan vonzzák a hallgatóságot. A lexikonok is feltüntetik az első előadások dátumát, néha még „odaragasztják” az előadók nevét is, mert afféle dicsőség a bemutató előadójának lenni: a rálátás, a felfedezés győzelme az övék.
Mindennapi életünket is nagyon befolyásolja kíváncsiságunk, szeretjük kipróbálni az újat, az ismeretlent. A zeneirodalmat is úgy ismerjük meg, hogy egyszer maghallunk valamit, és azután – ha tetszett – , megpróbáljuk felfedezni, hogy mit is hallottunk. Emlékszem, hogy sok évtizeddel ezelőtt kis rádiónkon egy zenei részletet hallgattam meg, lassú tétel volt vonószenekarra. Csak ennyit tudtam megállapítani, és persze azt, hogy modern zeneszerző írhatta a darabot. Lelkem legmélyéig megragadott ez a kis zenei részlet, évekig kerestem, hogy rábukkanjak: mit is hallottam? Öröm volt végül felfedezni, hogy Bartók Divertimentója szólt akkor a rádiónkon. Ennyi is elég lett volna ahhoz, hogy felkeltse a figyelmemet minden más Bartók-mű iránt. És ez a lényeg: a kíváncsiság szülte élmény életre szólóan meghatározza érdeklődési körünket: mindenben, de legfőképpen a művészetekben.
Szeretek ma is úgy belehallgatni valami ismeretlen zenébe, hogy nem tudok róla szinte semmit, és megpróbálom kitalálni, hogy mit is hallok. Zenefőiskolás koromban vizsgapróba is volt felismerni a zeneirodalom egyes alkotásait néhány ütemnyi felhangzó részlet alapján. Csakhogy azokat a műveket már ismertük, vagy legalábbis ismernünk kellett volna. Ez nagy segítséget jelentett. A játék akkor igazán érdekes, ha teljesen ismeretlen zenedarab részletét halljuk. Így történt a minap velem is. Egy végtelenbe nyúló lassú tételre nyitottam ki tévé-készülékem közismert zeneadóját. Romantikus mű szólt, széles gesztusú szimfonikus muzsika. Majd vidámabb tájakra evezett a szerző egy kis északi beütésű scherzotémával, de a tétel kifejlete ismét visszakanyarodott a tömbhangzásokhoz, a már egyszer megragadott zenei szépség újraismétléséhez, mintha csak odatapadt volna a szerző a már felfedezett zenei ragyogásokhoz, sok rézfúvós hangzással, nagyvonalúan felrakott vonóshangzások előterében. A befejező tétel is egy tőről fakadt az előzőekben már az elhasználódásig ismételt hangzásokkal. Azon töprengtem, hogy mit hallok? Minden jel a német romantika, későromantika felé vitte képzeletemet. Izgatott, mi lehet az a mű, amit egy ilyen stíluskorszakból még nem ismerek, mert kétségtelenül bemutatóként éltem meg a felhangzó zenét. Féltem, hogy a közvetítés végén sem írják fel a szerzőt és a mű címét. Ezúttal nem így történt: Bruckner Hatodik szimfóniáját hallottam a műsor szerint. Gyorsan keresni kezdtem a művet könyvtáram polcain. Bevallom, alig találtam róla valamit. A közismert hangversenykalauzok is hallgatnak róla. Pedig szép mű! Kár lenne elfelejteni!
