– Sokan tudják rólad, hogy a pályádat orvosként kezdted... volna. Hogyan vezetett az utad mégis az irodalom felé?
– Ha önironikusan akarnék fogalmazni, azt mondanám: spleenes állapotomból kifolyólag kezdtem írni; egyszerűbben szólva: unalomból. 1989 nyarán nem sikerült a felvételim az orvosi egyetemre – persze akkor mindent a numerus clausussal, a kisebbségi elnyomással magyaráztunk, de valójában az volt a helyzet, hogy nem tanultam eléggé, hiszen háromszor felvételiztem, és egyszer sem jött öszsze. Más kérdés, hogy a vonal alatt időnként tényleg tobzódott a sok magyar... Aztán jött a forradalom, és elnöki rendelettel levitték a bejutó jegyátlagot fél ponttal, így sikeresen vettem az akadályt. Visszatérve a kezdetekre: 1987-ben végeztem el a középiskolát, felvételiztem az orvosi egyetemre, kiestem, és következett egy borzasztó rossz év a magánéletem szempontjából. Be voltam zárva a házba, és azzal kellett volna foglalkoznom, hogy készülök a következő felvételire. Igazság szerint nagyon untam magam. Volt egy halom könyvem, ezeket a cserge alatt olvasgattam – vagyis betakaróztam a csergével, alatta ott voltak a regények, kívül, a látszat kedvéért, a biológia tankönyv. Aztán az olvasást is meguntam, ezért elkezdtem írni, verset, természetesen. Egy ideig ezeket a szövegeket nem mertem megmutatni senkinek, mert féltem a negatív visszajelzéstől, csak 1990 elején vittem be az Utunkból akkor éppen Helikonná váló folyóirat szerkesztőségébe. Apám tanácsára Lászlóffy Aladárnak adtam oda a verseimet. Közben elkezdődött az egyetem, de én írtam tovább a verseket, amelyeket, Lászlóffy Ali bácsi mellett, Balla Zsófia nézett át lelkiismeretesen. Elvittem hozzá többszáz lapnyi szöveget, megjegyzem, kézírással, bár illett volna legalább legépeltetnem... Ő el is olvasta: mikor visszakaptam a kéziratot, több volt benne a pirossal jelölt rész, mint a többi, még azt is kijavította, ha ly-t írtam j helyett. Azt mondta, hogy nagyon sokat kell még dolgoznom, ha ezen a pályán labdába szeretnék rúgni. Akkor persze nem hittem neki. Ez volt a kezdet.
– A kettő – az orvosi praxis és az irodalom – viszont nem zárja ki egymást...
– Sok példát tudunk: orvos volt Csáth, Bulgakov, Axel Munte, Örkény – mondjuk, ő gyógyszerész –, sőt, nemrég tudtam meg, hogy a nagy Stanisław Lem is orvosi egyetemre járt. Voltak, akik folytatták az orvosi praxist, és voltak, akik otthagyták. Apámmal volt egyfajta szembenállásunk, és én meg akartam mutatni neki, hogy meg tudom csinálni ezt is. ’89-ben azt mondtam neki, hogy megyek bölcsészkarra. Erre azt válaszolta, hogy mész, fiam, de csak ha rúglak, akkor viszont repülősnek. Én azonban nagyon örültem, hogy az egyetemre való bejutás révén kikerültem abból a posványból, amit a három otthoni év jelentett, a takaréklángon égéssel, büntetésekkel, szigorral... Szóval, lenyomtam a hat év egyetemet, lediplomáztam, aztán elmentem Bukarestbe vizsgázni, sikerült is, igen előkelő helyen futottam be, gyakorlatilag azt a szakot választottam, amit akartam, kivéve a plasztikai sebészetet, ahhoz még jobb helyen kellett lenni. De így is gyomor-, bélgyógyász, gasztroenterológus lettem volna. Egyet szerettem volna elkerülni, a sebészkedést; nahát jól belenyúltam: kiderült, hogy itt rendesen kell csövet dugni, nyílást vágni, ilyesmi, tehát félig-meddig sebészetről van szó. Eléggé megijedtem, de egy évet még ledolgoztam.
– Gyakran említed édesapádat, aki a régi Kolozsvár életének ismert személyisége volt. Te magad Kolozsvár felső-középosztálybeli, polgári rétegéből származol – hogy mást ne mondjak, a Farkas utcában nőttél fel. Talán nem állok távol az igazságtól, ha azt mondom, hogy ennek a „nyomait” mai napig viseled...
– Nagyon örülök, ha ez látszik rajtam, bár nem törekszem erre tudatosan. A tények azonban önmagukért beszélnek: itt születtem Kolozsváron, és azóta, a kirándulásokon kívül, sosem hagytam el ezt a várost, vagyis nem laktam soha máshol. A világot csak Kolozsvár viszonylatában tudom felfogni; bár bizonyára mások is így vannak a saját szülőhelyükkel. Apám, orvosként, a város életének valóban színes és jelentős figurája volt, aki elég magasra jutott a szakmájában, emellett kiváló sportemberként is számon tartották, 1952-ben ott volt a Helsinki olimpiai játékokon, a román vívócsapat tagjaként. Ezt az örökséget ő át akarta nekem adni – lehet, épp az volt a probléma, hogy mindenáron. Én egy kicsit másféle ember voltam, és ez talán bántotta őt; nem tudom, sosem tudtuk megbeszélni, illetve mire eljutottunk volna oda, hogy megbeszéljük, ő kicsit kilépett ebből a világból – bár még élt... Valószínűleg kis puhány lehettem, nem értettem a gyakorlati dolgokhoz, csúfoltak is ezért a többiek. Viszont mesélni, hazudni nagyon tudtam – ezért kaptam is apámtól egy párszor. A hazudozásról leszoktam, de a mesélés megmaradt. Amikor proletár származású emberekkel találkozom – nem akarok megbántani senkit, de ez tény –, időnként észreveszem, mennyi frusztráció gyűlt föl bennük velem és a hozzám hasonló származásúakkal szemben. Van, aki ezt, korrekt módon, be is ismeri. Mostanában jöttem rá viszont, hogy milyen frusztrált voltam én is velük szemben. Az iskolában például, ahol mindannyian együtt voltunk, nem volt „szegregáció” vagyoni vagy kulturális alapon, és láttam, hogy ők olyasmikhez értenek, amikhez én nem. Tehát ez kölcsönös dolog volt, és szerencsés esetben mindkét fél tanult a másiktól. Ők jelentették a kolozsváriságnak azt a vetületét, amit én nem ismertem – hiszen, amint mondtad, a Farkas utcában nőttem fel, honnan ismertem volna? Egyszer kimentem a Monostorra, hát úgy megvertek, mint a lovat. Pedig volt nálam egy boxer, ami komoly fegyver lehet, de egyszerűen nem mertem használni, anynyira távol állt tőlem az a világ. Utólag visszatekintve, ez a védettség egyáltalán nem vált a javamra. Nagyon későn találkoztam az életben a nagy pofonokkal, és ez az írásaimra is negatív módon hatott. Lehet, hogy épp ezért figyeltek fel rám először a gyerekirodalom, a mese területén...
– Eleinte valóban gyerekeknek szóló szövegekkel jelentkeztél, később azonban fokozatosan áttértél a „felnőtt” irodalomra...
– Az első kötetem, Kis csigák s nagyok címmel 1997-ben jelent meg a Stúdium kiadónál. Műfaji besorolása szerint: vers és próza gyerekeknek. Eléggé világnézettelen, későn érő, infantilis figuraként érthető, hogy a mese állt hozzám a legközelebb, és nem azért, mintha a mese infantilis lenne, hanem egyszerűen ez volt az a technika, amellyel a legjobban ki tudtam fejezni magam akkoriban. A második meg a harmadik kötetem már csak részben nevezhető gyerekirodalminak. A másodikért kaptam egyébként életem első és mindmáig utolsó díját, a Romániai Írók Szövetsége kolozsvári fiókszervezetének elismerését. Ez volt Az igazi és a márványelefánt: kicsit Tandori Dezső köpönyegéből bújtam elő, abban a stílusban próbáltam újrafogalmazni a magam kis világát. Azoknak a szövegeknek a jórészét ma se tartom rossznak. Akkoriban márványelefántokat gyűjtöttem – az elsőt Indiából hoztam –, ők voltak a történeteim mozgatórugói, personái. Ha valaki majd veszi a fáradságot és feldolgozza ezt irodalomtörténetileg – ha netán eljutok odáig –, akkor azt fogja mondani, hogy ez volt a Tandori-korszakom, ezt aligha tudnám letagadni. ’99-ben jelent meg az Utazások az elefánttal, a budapesti Dee-Sign kiadónál, szép illusztrációkkal – és szépen meg is bukott. Egyre inkább kezdtem viszont úgy gondolni, hogy meg kell mutatni az igazi írói muszklit, ezért elkezdtem „felnőtt” verseket írni. Ennek eredménye volt 2000-ben a Beszélyek című verseskötet, amely a Polis kiadónál jelent meg. Utólag újraolvasva, nem tartom túlzottan sikerültnek – bár ha valaki leír két sort, és az nem kifejezetten bűnrossz, akkor bizonyára megtalál egy olvasói szegmenst. Érdekességképpen említem meg, hogy nyolc évvel a kötet megjelenése után, a Sziámi zenekar egy maratoni koncertjén a verseimet is „elénekelte”. Ezután viszont öt évig nem írtam.
– Nem tekinthetünk el attól, hogy a ’90-es évek közepén Erdély – különösen Kolozsvár – egy nagy irodalmi forrongás színtere volt. Téged ez mintha egyáltalán nem érintett volna: kívülálló voltál, és bizonyos értelemben ma is az vagy.
– Ennek több oka van. Az egyik, hogy az olyasfajta irodalmi csoportosulások létrejöttéhez, mint az Előretolt Helyőrség, kell egyfajta miliő, ez mindenütt így működik. Én ebben a miliőben, sajnos, nem voltam benne. Egyrészt azért, mert nem a bölcsészkarra jártam, másrészt úgy éreztem, nem fogadnak be igazán – talán túlságosan kispolgárnak, sznobnak tűntem számukra. Tény, hogy sokáig a kolozsvári irodalom Von-tollája, kívülállója voltam, igazándiból csak az utóbbi néhány évben fogadtak el, kezdtek számolni velem. Ilyen szempontból fordulópont a 2005-ös, Sziszüphosz továbblép című prózakötetem, amely az Erdélyi Híradó Kiadónál jelent meg. Azt mondtam az imént, hogy az ezt megelőző öt évben nem írtam – ez csak részben igaz, vagyis nem írtam úgy, hogy az kötetben meg is jelenjen. Ezekben az években kezdtek jönni a pofonok, a szakmaiak – például pályázati sikertelenség –, aztán meg a nagybetűs élet keserű, nagy pofonjai. Nem akarok általánosítani, ezért nem mondom azt, hogy mindenkinek át kell mennie ezen a szenvedéstörténeten – nekem viszont, úgy érzem, szükségem volt rá, még ha nem is ebben a formában. Így kezdett leperegni az infantilizmusom, kezdtem felelősséggel viseltetni magánélet, munka, irodalom iránt...
– Erről a kívülállásról eszembe jut a westernfilmek magányos cowboyfigurája. Tudom, hogy vonzódsz ehhez a filmtípushoz; a filmmel való kapcsolatod pedig meglehetősen szoros. Honnan ez a művészeti „kétlakiság”?
– Apám azt mondta, hogy mindig álljak több lábon, bár attól tartok, ő ezt nem egészen erre értette. Úgy kezdődött, hogy nézegettem a filmeket és olvasgattam a róluk magyar nyelven írott kritikákat. Ez utóbbiak színvonalával nem voltam megelégedve. A ’90-es évek közepén volt egy hiátus a magyar filmkritika terén. Így hát besétáltam a Szabadság napilap szerkesztőségébe, azzal, hogy filmkritikát írnék, azt mondták, rendben van, bár keveset fizetnek. Itt muszáj egy kis kitérőt tennem. Kolozsváron sokáig az a hír járta, hogy engem a nők tartanak el. Ez egyáltalán nem volt igaz, csakhogy olyasmit csináltam, amiről az emberek nem tudtak: ültem otthon, és a Discoverynek fordítottam különböző filmek magyar feliratát. Életemben akkor kerestem a legtöbb pénzt. Ezért nem volt tényező, hogy mennyit kapok a szövegeimért. Elkezdtem egy egészen provokatív filmkritikát művelni, de sietek leszögezni, nem én találtam fel ezt a műfajt sem. A későbbiek megértéséhez vissza kell térnünk a kívülállás fogalmához: úgy gondolom, hogy az irodalmár lényegében mindig is magányos farkas marad. Írhat négykezest, lehet tagja bármelyik csoportosulásnak, amíg ki nem forrja magát eléggé, de a végén mégiscsak ketten maradnak: ő és a szöveg. Épp azért, mert magányos farkas voltam, szerettem volna egy csapathoz tartozni. Találkoztam Lakatos Róbert filmrendező-operatőrrel, aki frissen tért haza Lengyelországból, vele korábban osztálytársak voltunk, ismertük egymást. Győzködni kezdtem, hogy hozzunk létre egy filmes műhelyt, amelynek keretében megvalósíthatjuk az elképzeléseinket. Először – természetesen – irodalmárokkal próbáltunk együttműködni, de ez kudarcba fúlt, mert túlságosan öntörvényűnek bizonyultak. Így jegyeztük be az ARGO audiovizuális egyesületet, amelynek a neve az argonautákra utal. Később Robival egyetértettünk abban, hogy a másik nélkül egyikünk sem tudta volna ezt végigcsinálni. Van még egy szerencsés egybeesés: nincsenek hasonló típusú ambícióink, ha lennének, szerintem szétrobbanna a csapat. Nos, így kerültem közelebb a filmhez, nem csak mint kritikus.
– Az Insomnia kávéházban szervezed a Thoreau unokája című irodalmi estsorozatot, és – ebből kiindulva – ötletgazdája vagy a Helikon és Tribuna közös műfordítói projektjének, a Tra-ford térnek. Miért tartottad fontosnak egy ilyen program beindítását?
– Mivel jó ideje, a családommal együtt, az Insomnia kávéház képezi a fő megélhetési forrásunkat, fel kellett tennem magamnak a kérdést: ha már a gazdasághoz, sajnos, nem értek, mit tehetnék én itt anélkül, hogy hátramozdító lennék? Így kezdtem a kulturális rendezvények szervezésével foglalkozni. Körülnéztem, hogy mi az, ami hiányzik a piacról. A kortárs magyar irodalomnak Kolozsváron megvan a megfelelő fóruma: a Bulgakov kávéház és a hozzá kapcsolódó rendezvények. Viszont észrevettem azt, hogy a kortárs román irodalomnak nincs ilyen fóruma. Ezen a téren sokat köszönhetek Bréda Ferencnek, aki otthonosan mozog ebben a közegben. Több próbálkozás után összehozott a sors Ştefan Manasiával, a Tribuna folyóirat szerkesztőjével, aki a fiatalabb, rebellis román írónemzedék képviselője, vele közösen indítottuk a Thoreau unokája kört. 2008 nyarán eszembe jutott, hogy én, magyarságom miatt, ebben a történetben mégiscsak marslakó vagyok, még ha kedvelnek is a román kollégák – hogyan lehetne mozgósítani a hozzám hasonló marslakókat? Adta magát az ötlet: egyrészt a Helikon is, a Tribuna is kétszer jelenik meg egy hónapban, másrészt a román–magyar keresztbefordításnak nagy hagyománya van Erdélyben, hozzunk hát létre egy közös, keresztbefordítói programot. Nyilván, én itt is kívülálló voltam, lévén, hogy nem vagyok egyik lap szerkesztője sem. A műfordítói projekt nehezen indult be, de aztán annál nagyobb sikerrel folytatódott, és ha mind a két lap tudja tartani a ritmust, az év végén valószínűleg kötetben is megjelennek a Tra-ford tér anyagai.
– Idén márciusban töltötted a negyvenedik életévedet. Közhelyeken túl, jelent ez valamiféle határt vagy csak egy születésnap a többi közül? Íróként milyen irányba lépnél tovább?
– Nevettem azokon, akik kajánul figyeltek az „ifjúság elmúlását” jelző negyvenedik születésnapom előtt, mégpedig azért, mert én valójában most jutottam oda, ahová egy kevésbé infantilis ember huszonéves korára eljut. Nincs bennem összegzési szándék, és egyáltalán nem vagyok frusztrált, mert – ha lehet ezt mondani – szakmai téren most mennek a legjobban a dolgaim. A 2005-ös Sziszüphosz-kötet pedig jó alapot jelent a továbblépésre. Most egy történetfüzért írok, amely a saját életemből ihletődik – ódzkodom attól, hogy regénynek nevezzem, maradjunk annyiban, hogy nagyobb lélegzetű mű lesz, terveim szerint. És persze marad a magányos farkas attitűd, csak ma már kicsit másképpen viszonyulok hozzá.
Szántai János
Író, költő, kritikus, forgatókönyvíró, producer. 1969-ben született Kolozsváron. 1990 és 1995 között a kolozsvári Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem általános orvosi karán végzi tanulmányait. 1999 és 2001 között a sepsiszentgyörgyi Cimbora című lap főszerkesztője. 2003 és 2007 között a kolozsvári Korunk folyóirat filmművészeti rovatvezetője. 2005-ben Lakatos Róbert filmrendezővel és Fábián Zoltán vágóval közösen megalapítja az ARGO Audiovizuális Egyesületet. Kötetei: Kis csigák s nagyok (1997); Az igazi és a márványelefánt (1998, a Romániai Írók Szövetsége kolozsvári fiókszervezete díjazza); Utazások az elefánttal (1999); Beszélyek (2000); Sziszüphosz továbblép (2005).
