"Mindenki Jézust kiált, de Barabás hallszik!"
Kereső  »
XX. ÉVFOLYAM 2009. 7. (525.) SZÁM — ÁPRILIS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
A lavinatörvény
Papp Attila Zsolt
Az irodalmár magányos farkas
Szántai János
Egy lassú skizofrén naplójából
Lászlóffy Csaba
Mirabeau polgártárs fantomja a lipcsei csata után
Gaal György
Az utolsó Herepei-kötet
Ady András
Versei
Cseke Róbert
Versei
KENYÉR LÁSZLÓ
Golghelóghi. Széljegyzetek Határ Győző Ítéletjátékához
Király Farkas
Zen Zsizsőnek
AYHAN GÖKHAN
Versei
Gyenge Zsolt
Szentimentálé – érzelemtörténetek Berlinben
V. GILBERT EDIT
Boldogítók és kivonulók
Gagyi Ágnes
A düh a szabadság egyetlen módja
Szőcs István
Még egy épületes jegyzet - Stíltörténet és szakfintorgatás (folytatás előző számunkból)
Terényi Ede
MIÉRT HALLGATJUK A ZENÉT? - De gustibus (igenis!) disputandum
Hírek
 
Szántai János
Egy lassú skizofrén naplójából
XX. ÉVFOLYAM 2009. 7. (525.) SZÁM — ÁPRILIS 10.

                Mottó: A szálloda én vagyok.

(részlet)

Nagyapám

Nagyapám a szálloda egyik alagsori, vagon alakú szobájában lakott. Annak idején, születésem előtt olyan hatvan évvel, a helyiség éléskamraként működött. Érthető tehát, hogy nagyapám befőttként oda tette el magát. Bár a szoba alakja is közrejátszott a választásban. Az öreg mozdonyvezetőként indult. Tulajdonképpen gyűlölte az időt. Meggyőződése volt, hogy ellene dolgozik. Pedig nem. Csak ő ezt nem tudta. Bosszúhadjáratot indított ellene. Mégpedig úgy, hogy minden áldott nap nyakon csípte. Hosszú éveken át úgy vezette kedves szerelvényét, hogy az utasok a vonat érkezése szerint állították be óráikat. Sokan azt hitték róla, zseni volt. Elérte, hogy állandóan ugyanabba a folyóba lépett. Pedig nem volt zseni. Csak leszarta Hérakleitoszt. Pontosabban, le se szarta. Nem tudott róla. Hérakleitosz egy régi görög volt, és, nagyapámmal ellentétben, tényleg zseni. Epheszoszban született, az én születésem előtt olyan kétezerötszáznégy évvel. Az epheszosziak megkérték, alkosson nekik törvényeket. Hérakleitosz le se szarta őket. Ennyiben hasonlított nagyapámra. Inkább játszott a gyerekekkel az Artemisz templomban. És gondolkodott. Ilyeneket talált ki. Mindig volt, van és lesz: örökké élő tűz, fellobban mértékre, és elalszik mértékre. Amitől pedig elalszik, az a víz. Hérakleitosz utálta a vizet. Talán ezért is találta ki, hogy nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba. Mert ő legszívesebben egy folyóba se lépett volna bele.  Egyszer se. Csak hát ezt még ő sem tehette. Talán ezért volt az is, hogy később vízkóros lett. Persze nem engedte meg az orvosoknak, hogy kezeljék. Ő jobban tudta. Zseni volt. Megparancsolta rabszolgáinak, hogy kenjék be szarral. A szar ugyanis felszívja a vizet. Tüzes. Aztán kifeküdt a napra. A nap szintén tüzes. Viszont a szar rákeményedett. A kóbor kutyák pedig megették. Hérakleitosszal együtt. Szép. Nagyapám a végtelenségig vadászgatott volna az időre, ha hagyják.  Csakhogy egy szép napon felbukkantak a városban a haladárok. Senki nem tudta, honnan jöttek. Borsos néni azt állította, a Pokolból. Sanyi szerint a Marsról. Nagyapám szerint a vonat hozta őket. Mindenkinek igaza volt. A haladárok, miként nevük is mutatja, egy dolgot akartak. És ezt komolyan is vették. Kitalálták, hogy az időben való haladás meghaladott. A megoldással is készen álltak. Pofonegyszerű volt. Megállították az időt. Így sokkal többet lehet haladni, mondták. Ha az időegység végtelen, akkor végtelen sokat lehet haladni időegység alatt. Tulajdonképpen igazuk volt. Nagyapám viszont mérhetetlenül felháborodott. Ha ugyanis áll az idő, mint mozdony a hangárban, akkor hogy a francba tudja nyakon csípni, kérdezte. Egyik reggel bevezette vonatát a haladárok központi székházába. Udvariasan megtapsolták. Persze csak rutinból. Volt akkoriban olyan esztergályos, aki a gyárral együtt érkezett. Egy főhaladár felmászott hozzá, a mozdonyra. Nagyapám villámló szemekkel nézett rá, és felmutatta kedves svájci óráját. A főhaladár intett. Egy titkárnő illegális konyakot hozott. Sokat. Ittak. Nézze, Martinecz elvtárs, mondta a főhaladár, magának idő kell. Igaz, vagy nem igaz? Nagyapám nem tagadhatta ezt. Ittak. Hát akkor ide figyelj, Pistukám, mondta később a főhaladár, minél gyorsabban haladunk, annál hamarabb indíthatjuk újra az időt. Világos ez, édes elvtársam. Nem volt világos. De nagyon nem. Nagyapám nem volt egy észkombájn. Még bicikli sem. Viszont nagyon vissza akarta kapni az idejét. Ezért Stanisław Lem szellemében járt el. Stanisław Lem jó tollú lengyel író volt. Negyvennyolc évvel előttem született. Orvosi egyetemre járt. Én is. Ennyiben hasonlítunk. Én elvégeztem. Ő nem. Belőle jó tollú író lett. Belőlem szállodatulajdonos. Ennyiben különbözünk. Ennek a Lemnek volt egy könyve, amiben ezt írja: Gondolkodás nincs, enyém lesz a kincs! Nagyapám Stanisław Lemet se szarta le, viszont ösztönösen úgy cselekedett, ahogy a jó tollú író sugallta. Elhitte, amit a főhaladár mondott. Nahát akkor, Pistukám, lépj be hozzánk. Az öreg beleegyezett. És ha már belépsz, intézd el, amire kérünk. De hát nem csináltak azok nekem semmit, jegyezte meg nagyapám. Ittak. Szeretsz te vadászni, kérdezte később a főhaladár. Mondom, a haladárok komolyan vették a dolgokat. Ismerték az ember vágyait. Nagyapám, ugye, hosszú évekig vadászott az időre. Persze másra, földibb dolgokra is szeretett volna. Utoljára katona korában volt rá alkalma. Egyébként úgy lőtt, mint Old Shatterhand. Ittak. Tudod, Pistukám, mondta később a főhaladár, a nyúl sem bánt minket, mégis lelőjük. Nagyapám ezt is belátta. Gondolkodás nincs, enyém lesz a kincs. Na, kapsz egy puskát, meg engedélyt is, csak lépj be és intézd el, amire kérünk. Sőt. Te leszel a vadászegyesület elnöke. Na? Nagyapám beleegyezett. Kedves óráját betette a fiókba, aztán belépett, intézte, amit a haladárok kértek tőle, ő meg kapott puskát, engedélyt, elnökséget. Tiszta sor. Az idő pedig állt, úgy negyven évig. Szegény Pistuka nem is érte meg, hogy újra beinduljon.
Ezerkilencszáznyolcvannégyben gyakorlatilag eltűnt.
Egyszer a főhaladár megkérte nagyapámat, segítsen neki egy országos jelentőségű ügyben. Jött az illegális konyak. Pistukám, nyakig vagyunk a szarban, mondta. Nagyapám a zsebéhez kapott. Az óra persze otthon lapult a fiókban. Elindult az idő, kérdezte nagyapám rögtön. Nagyon ihletett volt, mint mindig. A hugyos lófaszba az idővel, te barom, ordította a főhaladár. Nem érted? Ha ezt elbasszuk, a saját szarunkba fojtanak. A faszba a rohadt idővel. Nagyapám hallgatott. Rájött, jobb, ha Lemre bízza a dolgot. Na, mondta a főhaladár. Az van, hogy jön az Elnök. Éljen, emelte fel poharát nagyapám. Pofa be, te idióta, üvöltött a főhaladár. Vadászni jön. Ittak. Sokat. Na, folytatta a főhaladár, az a helyzet, hogy az Elnök nem tud lőni. Viszont muszáj lelőnie a hatvanhatost. Azt a kapitálisat, kockáztatta meg nagyapám a kérdést. A főhaladár bólintott. Nagyapám ekkor olyasmit csinált, amit egész életében soha. Gondolkodni kezdett. Kapott is érte egy hatalmas pofont a főhaladártól. Abbahagyta. Pistukám, te csak lődd le a hatvanhatost, a többit bízd ránk. Nagyapám bólintani is elfelejtett. Na ide figyelj. Van egy illegális film. Ebben a filmben van ez a nagy fejes, aki elmegy egy világvégi budiba, hogy részt vegyen egy alkoholista fasznak a temetésén. Igyál. Ittak. Na. A sajtót persze érdekli, mi lehet a köze a nagy fejesnek az alkoholista faszhoz. És a nagy fejes elmeséli. Hogy annak idején ügyvéd volt ebben a világvégi budiban. És ki akarta pucolni a budit. Viszont az akkori fejeseknek ez nem tetszett. Ráküldtek hát egy kemény fiút. Na, és akkor az alkoholista fasz segített rajta. Pedig ki nem állhatta. Szarfaszúnak tartotta. Csakhogy az alkoholista fasz szeretett egy picsát, és a picsa meg a későbbi nagy fejest szerette. Ilyen ez. Na most, a kemény fiú egy alkalommal párbajra hívta a későbbi nagy fejest. Csakhogy annak, aki egyébként tényleg szarfaszú volt, úgy állt a kezében a pisztoly, mint kurváéban a liliomszál. Ott állt az utcán, a kemény fiúval szemben, és reszketett, mint a kocsonya. És akkor az alkoholista fasz lelőtte neki a kemény fiút. Pont akkor, amikor a szarfaszú is lőtt. Tudnak valamit ezek a kapitalisták, na. Érted már, Pistukám? Nagyapám csak nézett. Hogy is értette volna. Hiszen éppen ezért kapott puskát, engedélyt, vadásztársaságot. A főhaladár legyintett. A lényeg, elvtársam, hogy amikor jelzek, te lősz. Világos? Így is történt. Az Elnök lelőtte az amúgy is félholtra etetett hatvanhatost. Mindenki boldog volt. Nagyapám is. Pedig ezért a tettéért nem kapott semmit.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében