„Már Talma is? – méltatlankodik magában a császár. – Nem átall azokkal közösködni, akik a természethez való közelítés jelszavával képesek lealacsonyítani a tragédiát; mintha a színpadi megférne a banálissal, a köznapival!”…
Bár Talmára gondol, Metternich gúnyos képét látja maga előtt: a herceg a feszélyezett hangulatban lezajlott kihallgatás végén mosolyát alig rejtve arra kéri, hogy amíg nem túl késő: mondjon le Spanyolországról, Itáliáról, lengyelországi hódításáról – sőt a Rajnai Szövetségről is!…
Nem titok, hogy a császár kövéren is pont olyan izgatott, mint valaha; a korzikai vér pillanatok alatt felforr. Napóleon ne tudná, hogy mi rejlik egy elfojtott gesztus mögött? Vagy mennyit kockáztat az ember – a személyiség – annak nevetséges voltával. (Bosszúsan ismeri be/föl megint, miszerint: Mindent!)
Most azonban megfagyni érzi ereiben a vért; utoljára akkor vett erőt rajta hasonló érzés – állítólag ilyen helyzetekben szólal meg bennünk hirtelen a természet hangja (!) –, amikor Talma Hamlet szerepében tőrét anyja kebeléhez érintve, teltházas közönségével játszadozott.
*
Kedve lett volna a szemébe röhögni Metternichnek – hiszen egymás után nyert Lützennél, majd Bautzennél, igaz, kis csatákat. Hogy aztán – a bajorok meg a württembergiek árulásának köszönhetően, az ellenség szorongató gyűrűjéből curukkolva – egy rozoga kölcsönfogaton, a lovakat hajszolva, didergető novemberi szürkületben, torkát fojtogató keserűséggel meneküljön hazáig. A szalon meghitt hangulata valahogy még jobban felbőszítette. Pufók fiacskája, a Becsületrend nagykeresztjével (születésnapi ajándék apjától) s a vállrózsáival ugrabugráló, anyjának szőke fürtjeit elöröklő „római király” sem volt képes, mint annyiszor, felvidítani.
Orosz tél, porosz ősz lángoló vagy zuhogó iszonyata – minden a feje tetejére állt benne. Nem sok idő volt hátra a lipcsei döntő ütközetig. Akkoriban terjedt el – suttogásnál fojtottabban – a rémhír, hogy orvosa (akit a császár magabiztos fölénnyel a bizalmasai közé számított), az ellenfelei alattomos vagy fantáziadús rágalmait s egyben a legváratlanabb csapásokat is mindig elegánsan fogadó és elviselő Cabanis, a filozófia ösvényéről letérve, mintegy okkultista történelmi sugallatra: mérget etetett volna a válságtudatával szembenézni képtelen törpe „óriással”. A rémuralmat s a direktórium korrupcióját átvészelő, liberális gondolkodású doktor, akinek ősz tincsei visszasírták még Mirabeau barátságát, jól emlékezett arra, amit Diderot a felvilágosult despotizmusról – mint amilyen a parvenü császáré – mondott: azért veszélyesebb, mivel „gondoskodó hatalmával” megtöri az emberek morális rezisztenciáját. („A franciák parvenü császára a hazafias demagógiával az ellenállás írmagját is kiölte belőletek!”)
…Úgy látszik, kevés volt a Cabanisnak tulajdonított méreg (vagy inkább sok volt a Napóleont környezők/környékezők beleképzelése), mert az Európa-szerte kanonizált „népek csatáját” követően – a lipcsei vereség dacára – a császár egészsége bősz, fenyegető elszántságban és indulatokban mérve, változatlanul az emberi önzés és gátlástalanság határesetének számított; viszont kétségtelenül lehetett egy-két rossz, lidérces éjszakája.
Orvosát tulajdonképpen a francia történelem egy másik nagyságától örökölte. Mirabeau-tól. Aki, idejében megboldogulván (Talleyrand szerint teljes dicsfényben távozva, úgymond „megrendezte a halálát”), szerencsésen megúszta a guillotine-t. Mirabeau őszinte barátja volt (lehetett) a felvilágosodás nagyműveltségű orvosának és gondolkodójának, Pierre-Jean-Georges Cabanisnek, aki »orvosi lélektanával« a szenzualista filozófiát próbálta érvényesíteni a pszichiátriában. Nemcsak hitte, miszerint az elmebajt klinikai tünetként kell vizsgálni és kezelni, mintsem a természetfeletti gonosz büntetési szándékát látni az emberi elme destruktív megnyilvánulásaiban, de volt alkalma néhány kivételes személyiség tanulmányozásába is belemerülni, vagy legalábbis belekóstolni.
Mirabeau jó kedélye, mohó élniakarása nagyon is ellentéte volt a Napóleonénak. Ő, mint a legfőbb tekintéllyel bíró nép-tribün, a császár bosszúálló szerepével ellentétben gyarló polgártársai kicsinyességétől, korlátolt demagógiájától s egyben a felbőszített primitív tömeg bosszújától tartott – felelőssége tudatában a bűntudatot is kénytelen volt megízlelni olykor, hogyha már elindított egy megfékezhetetlen folyamatot. Hányszor hallotta volt Cabanis, a pékeket, prostituáltakat, fegyverkovácsokat, börtöntöltelékeket, kirúgott lakájokat képviselő Konvent fülsüketítő zajában, a bozontos szemöldökével egykedvűen gubbasztó barátja háta mögött, hogy: „Mirabeau polgártárs lebecsüli jakobinus tagtársait!” A bőségben és kötetlen – nem katonás, kikövetelt! – népszerűségben dúskáló néptribün odaadó szeretetéről biztosította mind a fortyogó jakobinusokat, mind az eszményi szabadságot hirdető forradalmat… Az ő túlzásai nem tíz- és százezrek biztonságát és életét veszélyeztették, mint az Európa térképét össze-visszaszabdaló, a világ urának kijáró kultuszt megkövetelő Napóleonéi. Mirabeau a vég közeledtét érezve az áprilisi napfényben fürdette frissen borotvált, himlőhelyes, hájas arcát, s miközben ágyánál aggályoskodó hívei elhallgatták előtte, hogy tikára, a legkiválóbb, legnemesebb szellem agóniáját látván, felindultságában kést döfött magába, Mirabeau nyűgölődő porhüvelye (a rossznyelvek szerint az utolsó percekben is) amiatt kesergett, hogy nincs immár módja s ideje kielégíteni szexuális étvágyát. Kicsapongásainak legutolsó éjszakáján – a tűrhetetlen bélgörcsök akkor kezdték kínozni – két nagycsecsű táncosnővel űzte az eszét; s miután tokaji borral kúrálta magát az Esterházyak pincéjéből, volt ereje még felszólalni a Nemzetgyűlésben, jóllehet mészfehér orcáján már kiütköztek a vészes jelek. Mire az orvosát hívták, már vért köhögött. Cabanis nemi betegség vagy mérgezés helyett máj-, vese- és gyomorbántalmakat s nyirokmirigy-gyulladást állapított meg.
A végképp ágyhoz kötött beteg rég túl volt már a politikusok minden illúzióján; kegyes türelemmel hallgatta Cabanis doktor fejtegetéseit az anatómiai kísérletek jövendő esélyeiről, de titokban mindinkább igazat adott Helvétiusnak, aki kétségbe vonta ugyan, hogy rövid idő alatt el lehet butítani egy nemzetet, a nevelés mindenhatóságának hangoztatása mellett azonban – az emberi természet végtelen flexibilitásának következményeként – nem zárta ki az elbutulás lehetőségét, különösképpen, ha hatalmi érdekből történik. „Ez lenne hát a nevelés bumerángja!”, kockáztatta meg jóságos vigyorral kendőzött cinizmusával, szűk baráti társaságban Mirabeau.
A gyászoló tömeg hangulata Mirabeau temetésekor megoszlott, mivel sírfeliratából nem maradt el az őszinte kifakadás, hogy: „a királyságot gyászolva távozom”. Napóleon viszont megvetette e tömeg gyengeségét, hisztériáját; ő egymaga írta a franciák históriáját, és egyszerűen nem tűrte meg a pártoskodó nemzetet.
*
A császár elpilledő szemhéjjal – a mélázás túl erős szó lenne rá – még egyszer átéli az ünnepelt Mirabeau – a forradalom első hőseként, öltönyén gombok helyett drágakövekkel, került be a halhatatlanok Panthéonjába –, majd a meghurcolt-megtagadott „népáruló” – kihajították a Pantheonból – kínos agóniáját („Betegsége volt-e több, vagy vétke?”), s közben a falánkszemű-agyú fantom fékezhetetlen kacagását hallva – fölénye már egészen elhagyta –, föl-alá szaladgálva gépiesen többször is elismételi: „Mindkettő… természetesen!”; majd fölidézve a nagy előd temetésén rögtönzött szimbolikus színjáték címét, tovább morfondíroz: Mirabeau megérkezik az elíziumi mezőkre!…
Korai még az időt tölteni ilyesmivel, hogyan hangzana az, hogy: Napóleon!…
Habár van némi igaz abban, hogy olyan „bagatell” dolgok, mint például a trikolór kötelezővé tétele, nem pótolhatja a letaglózó pénzhiányt…
„Hát ahhoz a teóriájához mit szól, felség – kérdezte volt egyik villámlásos-zivataros estén Cabanis, midőn kint vihar tépte a fákat –, hogy a királyt talán könynyebben meg lehetett nevelni, mint a tömeget?”… A császár elkomorulva bámulta a rojtos szélű térképet, majd miután orvosa egyre fenyegetőbb hangú citátumokkal hozakodott elő Mirabeau állítólagos hagyatékából – hogy: „Ne ringassátok magatokat a csalóka biztonság érzésébe, mert annál szörnyűbb lesz ébredésetek” (hol az a néhai Nemzetgyűlés, amelyiknek ezt el lehetett dörögni?) –, Napóleon neheztelő hangon utasította rendre az ittas embert.
A császár orvosa bambán bámult az üres pohárra és maga elé; karikás szemébe kiült a kétely: „Illúzió lett volna részéről? Aligha tévedett…”
A folytatást Cabanis már a vesztes csata éjszakáján, fogát szíva és a vendégmennyezetre köpve vinnyogta, mintha a fájással egyszer s mindenkorra gyáva megalkuvását is kiköphetné: „Nem azért harcoltam a zsarnokság ellen, hogy törvényerőre emeljem a diktatúrát!”
A császár magára maradva, először fél életében a halálra gondolni. Elhessegeti magától a párhuzam lehetőségét is bárki halandóval. (Még hogy a szexuális kicsapongásairól hírhedt Mirabeau!)
Ám, ha egyszer mégis…
Őhozzá, a világhódítóhoz semmiképpen sem méltó egy, az üdvözültek árnyait alkalmilag befogadó, ókori mező!
