Magnus Ludus Passionalis – olvasom a dráma címoldalán: a hajdani passiójátékok kései utódaként hirdeti nagynak magát. Mi tagadás, valóban nem kis könyv ez, és igencsak meglepődnék, ha valaki egyszer színre vinné, értő s értetlen közönség állóképességét próbára teendő kilenc teljes estén keresztül. De talán nem is teátrumba való, hanem esteli elmélkedésekre nyíló-csukódó olvasódráma az éjjeliszekrény polcára, gondolatok megzavarására, álomnak nyugtalanítására. Mégis, ha közönségért kiáltana, inkább vásári sokadalom mutatványos deszkáin érezné jól magát – én legalábbis ott nézném szívesen, ácsorgó bámészok között tolongva, hüledezve, riadozva, ujjongón bekiabálva. Dehogyis komolytalansága okán látnám oda: éppen rendítő súlyosságáért. Merthogy hiába komédiás bakugratás, torkunkba fagy a kacaj, de sírni sem enged: mire szánalmunkban csordulna a könnyünk, már vigyorba rándul az arcunk.
Azonban, támadjon bár sírhatnékunk vagy nevethetnékünk, véges-végig ott sunnyad bennünk egy kínos feszengés, amitől sűrűn ágaskodó botránkozásunk sem szabadít. Botránkozásunk ugyanis esik benne bőségesen, hiszen Határ ez üzenettel bocsátotta útjára szerzeményét: Írtam: édes feleségem gyönyörködtetésére // pápistaság röttentésére // reformátusság rökönyödésére // zsidóság köntöse-megszaggatására // gonosz J ó R a b l ó k botránkoztatására // tudományosság füle-hasogatására // kurafiliszterség felzaklatására // rúgó filiszteusság bántására… Ahogy illik egy vérbeli rabelais-i hősénekhez. Egy goliardok duhaj kedvével tomboló s tobzódó nagyeposzhoz, amit egy oldalt haláltáncba, másoldalt sötétkori titokjátékba ojtottak.
Talán a misztériumjáték a legmegfelelőbb jellemző mégis, a szerző legalább így címezi, mégpedig passionálisnak, a hajdan húsvétonként eljátszott golgotai szenvedéstörténet-drámák mintájára. És igaz, szenvedéstörténet is – mégha gargantuásan vaskos –, de közelebb áll a komorabb középkori drámajátékok másik válfajához, az Antichristspiel hagyományhoz. Felépítményében, de egyes hősei tekintetében is, a tegernseei Ludus de Anticristo vásáros játékára hajaz, és meséje sem gurul amattól messzire. Ördögszekér gyanánt guruló hőse: Golghelóghi viszont korunk abszurd drámáihoz méltó antihős. Neve, mint szerzője magyarázza, az akasztófáravalónál is elvetemültebb: az akasztófa alatt is megátalkodottan hazudozót idéző Galgenlüge fantáziaszóból ered (bízvást nem minden morgensterni ihlet nélkül). Vélhetjük joggal tehát, hogy a rokonítás mégsem véletlen: az Antikrisztus és Golghelóghi az ámítás nagymesterei, és azt is művelik, mihez leginkább értenek. A Tegernseei Játékban – az évezredes hagyománynak megfelelően – az Antikrisztus megtévesztés, hamis csodák, cselszövések, fondorlatos ajándékok segítségével kerül világhatalomra: a jeruzsálemi trónra, s ebben segédkezik neki a Jelenések könyvének két fenevadját idéző két allegorikus hadnagya – Képmutatás (Ypocrisi) és Eretnekség (Heresi). Golghelóghi ugyan csak a markgrávi rangig viszi, de eszközeiben és segédeiben ő sem tisztább kezű öreg Krisztus-tagadó Rokonánál, s hatalomra jutván a maga tartományában éppoly gyalázatos. Ám itt véget is ér a hasonlóság jellemben és cselekedetekben egyaránt.
A mintha a Faustból, Till Eulenspie-gelből és Peer Gyntből összegyúrt Golghelóghi a játék második felében megkettőződik: Arany Golghelóghi lovag, Kujávia markgrávja tovább űzi Antikrisztus-játékait, míg doppelgängere, aki csak Golghelóghi, éppen azért indul a pokolba, hogy a Sátánnal megküzdjön, és Júdást ott helyéről kitúrja. E megkettőzött kaland egyike a nem kevés hasonlóságnak, amit Határ drámája Hamvas Béla Karneváljával visel: de mialatt Michael és Michail azért bolyongja körbe a világot, hogy önmagát, Bormester Mihályt megtalálja, a hasonlóképpen botorkáló Golghelóghi hasonmásától menekül, és mintegy fordított mártíriummal korábbi-új énjének bűneit igyekszik levezekelni-megtorolni. Érdekes, ahogyan mindkét műben a főalak megjárja a túlvilágot/alvilágot: Bormestert, mint számos más elődjét Énoktól Dantéig, körbehordozza (két) lélekvezetője; Golghelóghi pedig Orfeuszként egyedül küzdi végig magát a poklok bugyrain, hiába keresve magának kalauzt, aki a Legnagyobb Ördöghöz vezesse. Más azonban az indíttatás, és más az eredmény is a két esetben: Hamvasnál a beavatás, a feleszmélés útjának bizonyul a túlvilág, Határnál viszont az abszurdum, a hiábavalóság keserű tapasztalata – Golghelóghi, aki engesztelő kárhozatát keresi a mélyben, leforrázva s dolgavégezetlenül merül fel újra.
Pedig sietnie kell, hiszen Júdás óta a legnagyobb bűnt érzi száradni a lelkén: az Álla(dalo)m kieszelését, amit Arany Golghelóghi oly ragyogóan ültet gyakorlatba a Nagy Szent Római Birodalomban, a Világ utolsó esztendeiben. Sürg(ettet)ése ebből is fakad, a Végítélet jő, és mindenki őrjöngve vezekel, hogy lerója vétkeit, de neki, vállán a legnagyobb teherrel, sehol sem sikerül szabadulnia. Bűntudata mind gőgösebb, s ez eleve kudarcra ítéli; desperát hadakozása hőn vágyott kárhozásáért kínosabban hat, mint a La Mancha-i lovag vergődése. Nekem a gőgje még érthető és rokonszenves is, monomániájából fakad, s a titáni bűntudat csak egy másik alakja a bibliája vesztébe nem nyugvó indulatnak. De éppen monomániája az, mi megőrzi tartását és állhatatosságát a körülötte tolongók örökkön változó alakmásaiban, tetteik fejetlen forgatagában; és ugyancsak az, ami számomra hitelessé teszi.
Az első ciklus játékaiban a bibliája iránti megszállottsága vezérli, amiért otthonról megszökik, amiért meglopása után a városba veti magát, amiért sírrablókkal szövetkezik, amiért várost ostromol, amiért ellenségeivel békülve hatalomra tör. Csak a negyedik játék, a Megpróbáltatása végén riad fel görcséből, amikor szembesül a közelgő Ítéletnap rettenetével, s annak fényében érti meg a körülötte zajló fordulásokat, maga is megfordul, hogy eldobja hatalmát, és tékozló fiúként hazaindul. Ha ekkor befejeződne, lenne esélye a műnek, hogy szabályos dicséret legyen a kereszténység győzelméről, még rímelne is az Antikrisztus-játékok első részének végével, amikor is az ellenfelein győzelmet aratott (német-római) világcsászár leteszi koronáját Jeruzsálemben, az Ecclesia javára, és ő maga visszavonul országába. Csakhogy az előadás folytatódik, s ami korábban úgy tűnt, hogy közönséges halálos vétek volt, mit bűnbánó zarándoklattal le lehet vezekelni, arról a hasonmásával, Arany Golghelóghival való szembesülésekor mindjárt kiderül, hogy Júdás árulása óta a legnagyobb antikrisztusi merénylet Isten és ember ellen: az állam(gépezet) kifundálása. Míg arany hasonmása beteljesíteni megy a szörnyű „találmányt”, Golghelóghi mérhetetlen gőggel magára veszi a szerzés bűnét, és oly Penetencére készül, a legsötétebb mártíriumra, milyet nem látott még a Világ – elkárhozni akar.
Ezért aztán, mialatt mindenki morzsácska üdvét kergetve vezekel így-úgy az egyre fokozódó mérhetetlen ezredévi végítéletes őrületben, Golghelóghi az árral szemben hadonászik. Ettől is lesz oly hatalmassá, holott gőgös őrülete nem kisebb a körülötte tébolygóknál, és – bár maga is le-lebukik a turba hömpölygésébe – áldozata is ettől ígérkezik oly rettenetesnek. Tragédiája (komédiája?) az, hogy hiába veti magát a pokolba, hiába halmozza bűneit, eretnekségekkel, hamis „bibliás” gyógyítással, tetézve sacrilegiummal, sátánkísértéssel, istenkáromlással; a megváltó kárhozat nem adatik meg neki. Miután a haláltáncból is szégyenletesen kimarad, s a Csontember előtte hullik darabokra, bűnei elismerése mellett akasztanak rá szörnyű szárnyakat a Végső Ítélet Széke előtt.
A végkifejlet azonban még személyes, tragikomikus fel-bukását is kínosan értelmetlenné teszi. Bűnhődhetetlensége visszaolvad az egyetemes és végeérhetetlen Világkarnevál lüktetésébe. A Játékmester de(mon)us ex machina megjelenése érvényteleníti a Végítéletet. Szatanael meghosszabbítja a Korongoló Demiurgosznak albérletét (mily fanyar fintorítása ez a Jelenések könyvében álló látomásnak: a Sárkány ezer évre való megláncoltatásának!), és új fényt/homályt vet a világ folyására. Az Ítélet reménytelenül elmarad, a Világ tovább megyen, s a teodicea kérdése helyett egy nem kevésbé kínos démoni adicea keserű ízével maradunk. Határ Győző emberiségkölteménye nem vigasztal a madáchi üzenettel, hogy „ember küzdj, és bízva bízzál”. És bármily Karnevál-szerűen tomboló is a Magnus Ludus Passionalis, nem a humor felszabadító derűje uralja, mint Hamvas világkomédiáját, hanem egy oly keserű szatíra, ami reménytelen ürességbe borítja a teremtést. A végkifejletben felsejlő gnosztikus „sátántisztelet” vádját pedig maga Határ utasítja el, hiszen a Golghelóghi „nem-euklidészi metafizikájában” a Játék hökkentő Megfordítójának szerepén túl, nemhogy jelentőséget, de létet sem tulajdonít annak, akinek rettegésében telt amaz (s emez újabb) ezredik esztendő.
