Csak kettőt ütött el a nagytemplom órája ezen a délutánon. Csodálatosan kellemes délutánon egyébként. A domboldalt, ahol a kocsma dülöngél, csodás színkavalkád ékesíti: ilyenkor, szep-temberben a bokrok egy része még nyárzöld, más része viszont őszfoltos színekben vigyázza a Fattyú vendégeit. S kora délután még van annyira meleg, hogy az ember egyszerre csak egy sört rendeljen magának, mert mire a másodikhoz jutna, hát az igencsak meglangyosodna időközben. Abból ítélve, hogy a Zsizső gyerek ilyen korán már ott üldögél a Fattyú teraszán és Varga Teofil nyugdíjas áccsal beszélget (vagy inkább beszél neki), probléma esete forog fenn – vagy ahogy a legfiatalabbak mondanák: megbomlott az egyensúly az Erőben.
– Tudod, Teofil bácsi – bizalmaskodik –, reggel belőném a tévét, de meg se hess. Mi van, öcsém, kipurcantál, nézegetem, hát minden mindenhová be van dugva, de a tévé nem és nem akar. Levisszük – meséli – a szomszéddal a másodikról, lerakjuk a kapu mellé, persze bent, az udvaron, hogy ha jön Béla, a tévés, kaphassa fel s vihesse javítani. Utána felmegyek átöltözni, bekapom a szendvicset, s indulok dolgozni. De mikor a kapuhoz érek, hát nincs a tévé. Hívom Bélát, persze rendesen fel is ébresztem, mert az ilyenfélék éjjel dolgoznak, nappal meg alusznak, hát mondja, hogy ő ugyan el nem vitte a ládámat. Érted, Teofil bácsi? Ellopták a rohadt tévémet!
Szomorú dolgok ezek.
– És ez még semmi – sóhajt nagyot a Zsizső gyerek. Aztán hozzálát a lelkét nyomasztó másik nagy probléma kiöntéséhez. – Itt van ez a kuncsaft, már egy hónapja polírozom a kéróját, saját anyagomból ráadásul, de ő még egy fillért sem fizetett. A pénz meg csak fogy és fogy, mint ültetéskor a lószar, holnap-holnapután bevihetem a cuccaim a zaciba.
Vág erre Teofil bácsi egy félreérthetetlen, egyértelmű fintort. Hányszor, de hányszor járta ő is meg ezt. A legrosszabb gondolat, ami felvetődhet egy ember fejében, az, hogy nem becsüli meg a szakit. Természetesen a kontárt meg a gányolót seggbe lehet rúgni és lehet nem megfizetni, de a szakit – azt nem. Mert a szakinak sok mindene van. Van neki elsősorban jó híre, amit meg kell védenie. Van ezenkívül önérzete, amit szinten kell tartania. És vannak kötelező költségei is, amiket ha egyszer csak nem tud állni, hát gyanakvó szemmel fogja méricskélni a szakitársadalom és nem csak. Mert ugye nem olcsó az anyag, s dolgozni akkor is muszáj, ha mindet a szakinak kell megvennie. Teofil bácsi kedveli a fiatal kollégát. Úgy gondolja, valami igazságtól dús tanácsot kellene adnia neki.
– Zsizső fiam, tudod te, mi az a zen?
– Japán pénz. Vagy nem: az a jen. Nem tudom, mi az?
– Mindegy. Szóval, lakik az egyik panelházban a földszinten egy morcos házaspár. A gyerek külföldön dolgozik, és mindenfélét küld nekik.
– Zénó bácsi, őt ismerem. Ő a Zen?
– Inkább felejtsd el egy kicsit a zent, fiam, és hallgass. Na küldött nekik a fiú egyszer egy hatalmas tojást. Akkora volt, mint… mint egy… szóval nagy volt, mint a fejed, még nagyobb. Strucctojást. Mellékelt hozzá néhány receptet is, hogy kell belőle rántottát meg majonézt meg ilyeneket csinálni. Azt is leírta, hogy meddig lehet eltartani.
– Mint a fejem, akkora volt?
– Még nagyobb. Szóval küldött recepteket is. De az öregek nem akarták a csodálatos tojást gyorsan elhasználni, mert egyrészt ajándék volt, másrészt pedig még soha nem láttak ekkora tojást. Persze mutogatták a szomszédoknak is. Gyorsan híre ment, hogy milyen csoda van a kamrájukban, s egyszerre csődülni kezdett hozzájuk a nép, eleinte szomszédok és ismerősök, aztán meg mindenki a környékről. Rendes búcsújáróhely lett a földszinti lakás. Egyedül a tizediken lakó kínai öregember nem látogatott le hozzájuk. Pedig tudott a dologról. Piroska néni, aki takarítani járt hozzá, mondta el a hírt: nagy, csodálatos tojást küldött a gyerek külföldről, mindenki kíváncsi rá, ilyet még nem látott a világ. De a kínai csak azt mondta: Hát nem csodálatos az élet?
Teofil bácsi kis szünetet tartott, mert épp arra járt a pincér, a söre pedig fogytán volt.
– Aztán a búcsújárás kezdett üzletbe fordulni. A boldog tojástulajdonosok rájöttek, hogy némi jövedelem-kiegészítésként belépőt kérhetnek a látogatóktól – a velük szemben albérletben lakó egyetemistánál némi felárral meg is lehetett vásárolni a jéghideg sört meg a csempészett cigarettát. A másodikról Julcsa néni lehordta a faluról hozott zöldségét, hogy a kíváncsi sorbanállók közben vásároljanak ezt-azt. Az ötödikről az autószerelő és a másodikról a nyugaton kidobott számítógépeket áruló srác komoly marketinget folytatott a bámészkodni vágyók közt, a kurva pedig, akinek senki nem tudta a nevét, nyakig neccharisnyában próbált vendégeket szerezni, bár őt az asszonynép elkergette gyorsan. Szóval kis bazárrá nőtte ki magát a lépcsőház. Piroska mondta is az öreg kínainak: Lássa, mit jelent egy megfelelő külföldi ajándék? Mindenkinek jobb lett az élete, van társasági élet, van plusz kereset, életszínvonal, tudja? Amire a kínai csak azt mondta: Hát nem csodálatos az élet?
De egyik éjjel, éppen, miután elutaztak egy hétre vidékre a tojásosék, öszszeomlott, vagyis inkább felrobbant ez a kis világ. A negyvenfokos júliusi hőséget már nem bírta a hetek-hónapok óta kamrából a konyhába és onnan visszacipelt óriástojás, és pukk!, megadta magát úgy hajnali kettő körül. Nagy tojás, nagy büdösség: a bűz a kamrák közös szellőzőjén keresztül gyorsan beszivárgott minden lakásba. Éjnek évadján dörömbölni kezdtek a szomszédok az ajtón. De hiába kiabált az autószerelő meg a kompjúteres meg a kurva, hogy megdöglenek a bűztől, az ajtó zárva maradt, a kotlóstojás-szag pedig csak egyre terjedt és erősödött. Hívták a rendőrséget, majd a tűzoltókat is, de azok egy tojás miatt nem hogy betörni valakinek a lakásába, egyáltalán kiszállni sem voltak hajlandók. Végső elkeseredésükben megkeresték Jenő bárót, a börtönviselt lakatost is, hátha kinyitná, csak egy icipicit, a kérdéses ajtót, de ő csak legyintett: egy kis büdösség csak színesíti az életet. Panaszkodott is Piroska néni az öreg kínainak, hogy: Lássa, milyenek ezek az emberek. Közveszélyes óriástojással próbálnak meg nem érdemelt előnyökre szert tenni, aztán mikor robbanékony lesz a helyzet, visszavonulnak a vidéki házukba. Mint annak idején az asztiro… arisztro…, mint a grófok! A kínai, akinél nem volt bűz, mert letakarta a szellőzőnyílásokat kartonnal, és amúgy is folyton nyitva tartotta az ablakokat, csupán ennyit mondott a bejárónőnek: Hát nem csodálatos az élet?
Teofil bácsi, mint aki épp megváltotta a világot, elégedetten mosolyog. Zsizső sűrűn pislogva nézi. Valami hiányzik neki.
– És a mese vége?
Teofil bácsi megissza maradék sörét.
– Na, fiam, ez például zen. Érted?
Pár másodperc múlva érkezik a válasz:
– Nem.
Gyakran váratlan és megmagyarázhatatlan fordulatokat rejt az élet. Mert abban a pillanatban, amint Zsizső gyerek ismét nekirugaszkodna a panaszkodásnak, hát odasétál asztalukhoz Anti, a kubista. Nem, nem valamiféle Picasso-epigonra kell gondolni – Anti a város legnagyobb tudású kubikusa, aki mindent tud a föld mozgatásáról: tudja, hogy milyen szögben, milyen lejtéssel, milyen akármivel kell kiásni valamit ahhoz, hogy tökéletes legyen. Élete és munkája amúgy egyszerű: mindig – mindig! – van nála ásó meg talicska. Amúgy pedig fölöttébb őszinte és gyakorlatias:
– Szevasztok, srácok, reggel, képzeljétek el, mit találtam, fel is pakoltam a talicskára, hazavittem, de végül is nem kell nekem, szóval találtam, Zsizső, épp a kaputok előtt, egy szuperjó színes tévét, nem kell valamelyikőtöknek, olcsón adom?
Hatalmas pofont kap erre kubista Anti, meg utána fájdalomdíjként egy nagy pálinkát. Teofil bácsi elmosolyodik:
– Na, fiam, ez is zen. Most már érted?
Zsizső bólint és rávágja:
– Nem.
Feláll a nyugdíjas mester az asztal mellől, felkapja az esernyőjét, és elmondja Zsizsőnek a zent:
– Fiam, tojás kell a falba. Egész tojás.
Zsizső fejében kigyúlnak a fények, és valami mentális tűzijáték veszi kezdetét a koponyájában. Már látja maga előtt, amint a nem fizető macsógyerek lakásának minden szobájában kis lyukat váj a falba, majd beléjük dug egy-egy tojást, aztán gipsszel betapasztja… Aztán február lesz, minden szobában rettenetes kotlóstojás-szag terjeng, az ablakok tárva-nyitva, s a lakatlan házban egyetlen hang hallható, a gyilkos tempóban pörgő gázóra surrogása.
