A Berlinálé sok szempontból érzelmes fesztivál: legtöbbször az az érzésünk, hogy nemcsak a válogatást, hanem a díjak kiosztását is az a megközelítés határozza meg, amely inkább emel ki egy, a szívhez közel álló témát feldolgozó munkát, mint egy szakmai szempontból számottevő alkotást. A politikailag kényes kérdéseket feszegető filmesek, az ideológiai problémák mentén szerveződő művek vagy a társadalmi igazságtalanságok által sújtottakat bemutató mozik mindig számíthatnak a berlini döntéshozók ellágyulására. Filmen érzelmekkel alapvetően kétféleképpen lehet foglalkozni. Sok film, a nézői azonosulást elősegítő moziapparátus segítségével, a befogadó érzelmeire tett hatással operál, mások ellenben tárgyukká teszik az érzelmeket, és viszonylag racionális megközelítéssel mutatják be a szereplők érzelmeinek alakulását.
E második opció mellett döntött például az idei, 59. Berlinálé versenyprogramja talán legjobb filmjének rendezőnője, aki egy Szardíniába kiránduló fiatal német pár viszonyát elemzi, ahogy a könynyed élcelődés játékai versengésbe, majd pedig komoly vitákba mennek át. A megvalósulatlan tervekkel házalgató, kompromisszumképtelen építész srác a hosszú nyaralás közben egyre nehezebben viseli saját sikertelenségének terhét, amit megnehezít az a tény, hogy Gittivel való viszonya úgy definiálódott, hogy a csipkelődések és az ironikus megjegyzések mindennapiak voltak benne. Tovább ront a helyzeten, hogy a szigeten összefutnak a srác egyik sikeres kollégájával, aki ráadásul úgy tudta felépíteni saját párkapcsolatát, hogy minden liberális gondolkodás és szabadosság ellenére jól kivehetően megmaradt benne a tradicionális nemi szereposztás legtöbb jellemzője. Az Alle Anderen (A többiek) – alapvetően női szerzőre jellemző szemszögből készült – érzelemelemzése ott válik igazán erőteljessé, mikor Chris a szakmai kudarcok miatt érzett kisebbrendűségét megpróbálja a korábban egyenlőségen alapuló párkapcsolat hierarchikussá tételével kompenzálni. A két főszereplő (Birgit Minichmayr és Lars Eidinger) alakítása azért igazán remek, mert olyannyira lassú az átmenet a közelségből az idegenségbe, hogy képtelenek vagyunk lokalizálni a fordulópontot, amikor a még igen már nemmé változott. Visszafogott képi világú, gondosan megszerkesztett, helyenként elgondolkodtató film ez, amelynek középpontjában a közvetetten érzékeltetett, de nyíltan nem ábrázolt érzelmek vannak.
Érzelmek bemutatásáról szól a versenyprogram másik kedves darabja, a Happy Tears (A boldogság könnyei) is, amely két, egymás iránt csöndes haragot érző lánytestvér apjukhoz fűződő ambivalens viszonyát veszi górcső alá. A jómódú, nagyvárosi életet élő, több ezer dolláros csizmában pompázó Jayne-t (Parker Posey felszabadult alakításában) jóval szerényebb körülmények között élő nővére (Laura – Demi Moore parádézik a szerepben) csak nagyon nehezen veszi rá, hogy elutazzon vidékre egyre szenilisebb apjuknak a pátyolgatására. A világéletében nagy szoknyavadász apa a lányainak a fejét is „elcsavarta”: sikerült egy olyan különleges álomvilágba ringatnia őket évtizedeken keresztül, amelyben a gyerekkori meséknek még mindig létjogosultsága van. Idővel azonban a lányok emlékeit megkeseríti a valóság alaposabb megismerése, különösen az arra való ráébredés, hogy apjuk folyamatosan megcsalta anyjukat. A mesékből azonban mindezek ellenére maradt néhány morzsa: Jayne például rendíthetetlenül hiszi, hogy apja igazat mondott, mikor arról mesélt nekik, hogy fiatalkorában a kertben kincset ásott el. Apró-cseprő konfliktusok, remek dialógusokkal megírt viták és az időnként széttartó események között előrehaladva egyre inkább rájövünk, hogy az egész történetet a három főszereplő egymáshoz fűződő érzelmei tartják össze. A film végén a kertet éjjel teljesen szétdúló kotrógép fényszórójának fényé-ben megcsillanó könnycseppek az érzelmek sokoldalúságáról szólnak: minden keserűség ellenére az esendőség megbocsátásából fakadó boldogság is felsejlik bennük.
A bevezetőben elsőként említett utat, az érzelmi ráhatást szokták választani a társadalmi problémák iránti érzékenység felkeltését célzó munkák. A legtöbb rendező ennek érdekében az ideológiai és szociális kérdések dimenzióit megpróbálja az egyes emberek szintjére méretezni, egyéni drámává téve a kor előítéleteinek vagy a társadalom berendezkedésének nagy problémáit. Az idei Berlinálén két film is ezt a megoldást választotta. A legjobb férfi főszereplő díjával jutalmazott Sotigui Kouyate a London Riverben egy olyan, Franciaországban élő muzulmán férfit játszik, akinek fia Londonban dolgozott a júliusi terrorista merényletek idején. Mikor a robbantások után napokig nem érkezik hír a fiú felől, az angolul nem beszélő öreg elindul a szigetországba – és ugyanígy tesz az a vidéki Angliában élő keresztény nő, akinek a lánya nem jelentkezik. Hamar kiderül, hogy a két fiatal együtt élt, ám a nő nagyon nehezen emészti meg a tényt, hogy az ő kislánya egy feketével kötötte össze az életét, és ennek megfelelően nagyon nehezen fogadja el a másik fél apját társnak a szerencsétlenségben. London olyan, mint egy folyó – sugallja a film címe (London River), ahol távolról érkező életek sodródnak, ütköznek össze, és kénytelen-kelletlen haladnak együtt tovább. A hihetetlenül kifejező arccal rendelkező főszereplő valóban megérdemelte a díjat, ám Rachid Bouchareb filmje sajnos túl szájbarágóssá válik, az alaphelyzet kezdeti frissességét egyre inkább felváltják a megrendezettnek tűnő szituációk, a túlontúl sorsszerűnek ható véletlenek. Ennek ellenére a két, radikálisan különböző világból érkező idős ember egymásra találásának története megindító.
Ahogyan ugyancsak megindító Costa Gavras Eden a l’Ouest (Az Éden Nyugatra van) című alkotása is, amely az illegális bevándorlók rendezetlen és kegyetlen helyzetére mutat rá. A film főhőse egy balul sikerült hajóút után valahol Görögország partjainál, egy luxus üdülőtelep közelében sodródik az áhított Európai Unióba, ahol egy korosodó német nő veszi minden értelemben pártfogásába. Egyik este Párizsból érkezett bűvész lép fel, akinek mutatványai a szó szoros értelmében elbűvölik Eliast, a művész névjeggyel kísért párizsi meghívása pedig végleg leveszi a lábáról a naiv fiút. Ezzel pedig kezdetét veszi egy viszontagságos utazás Európán keresztül, amelynek során jó- és rosszindulatú emberek közreműködésének köszönhetően, a megaláztatások számtalan formáján keresztül, a rendőröktől való folyamatos menekülés révén eljut álmai városába, Párizsba, ahol viszont a művész röviden kineveti, így „csavarja ki” hónapokkal korábban mondott szavait, és magára hagyja a srácot. Costa Gavras filmje elsősorban nem a bevándorlók keserű életét kívánja bemutatni, hanem ezen kétségbeesett emberek álmoknak való érzelmi kiszolgáltatottságára világít rá. Azok, akik minden vagyonuk feláldozásával és életük kockáztatásával kelnek útra, elsősorban nem a hivatalok packázásainak vagy a rendvédelmi szervek erőszakoskodásainak vannak kiszolgáltatva, hanem a gazdag, civilizált és befogadó Nyugat ideálképének, annak az álomnak, amelynek beteljesülését nagyon kevesen érhetik meg. A rendező egy különleges csellel próbálja ezt a filmben érzékeltetni: minden egyes helyszínen valamelyik jelenet hátterében megjelenik egy forgatócsoport, kamerák és mikrofonok között sürögnek az emberek, lázasan dolgoznak azon, hogy minél jobb felvételt készítsenek. Soha nem jutunk közelebb hozzájuk, nem kerülnek közvetlen kapcsolatba egyik főszereplővel sem, nem tudjuk meg, hogy mit művelnek. Egyszerűen csak ott vannak, és rögzítik azokat a képeket, amelyek majd valahol messze, sanyarú sorsú vidékeken az ígéret földjeként láttatják ezt a világot.
Más jellegű, de ugyancsak érzelmi kiszolgáltatottságról szól a versenyprogram másik párdarabja, amely a privát viszonyokban megnyilvánuló alá- és fölérendeltséget elemzi. A két film rendezői egyaránt az idősödő nők korral, kórral, valamint szerelemmel és szexualitással kapcsolatos problémáit kísérlik meg feltárni; arra kérdeznek rá, hogy miként tudják elfogadni önmagukat és a hozzájuk tartozók viszonyulásának megváltozását az ötvenhez közelítő nők. Stephen Frears Michelle Pfeiffer segítségével mesél egy huszadik század elején játszódó kosztümös filmben (Chéri) a kiöregedő kurtizánok keserű életéről. A rengeteg szeretőből busásan meggazdagodott konzumhölgy már a visszavonuláson törné a fejét, mikor egyik pályatársnője fiába botlik, és egy fura, hat évig tartó kapcsolat bontakozik ki közöttük, amelyben sosem esik szó szerelemről vagy távlatokról. A nő kiszolgáltatottsága egyértelműen a korából fakad: míg neki ez a kapcsolat a valódi érzelmi kötődés lehetőségének talán legutolsó esélye, a fiatal srác számára ő egy a sok közül. És ezt az sem tudja felülírni, hogy a fiút vonzalma rendre visszaviszi hozzá.
Rebecca Miller (mifelénk a Jack és Rose balladája rendezőjeként lehet ismerős) a kurtizánok változó élete helyett a hosszú párkapcsolatok problémáira kérdez rá. Robin Wright Penn (Pippa) egy nála évtizedekkel idősebb férfi feleségeként, közel az ötvenhez éli napjait egy luxuskörülményeket biztosítő nyugdíjas telepen. Az elsősorban partneri kapcsolatként működő, jólétet, nyugalmat és gondtalanságot biztosító házasságba Pippa egy drogokkal, szabad szexszel és művészkedéssel tarkított szertelen, vad periódus lezárásaként kerül. Az elmúló évek, a felnevelt gyerekek után a súlyos szívbeteg férj mellett a megnyugvás helyett a helyet nem találás időszaka köszönt be. Mit tegyen ilyen helyzetben egy nő, akinek a feladata, amellett, hogy a párját átkíséri a túlvilágra, azt is kitalálni, hogy mihez kezdjen önmagával a fennmaradó néhány évtizedben. Míg eddig arra törekedett, hogy viselkedésében, életmódjában a férfihoz öregedjen, most újra ki kell találja önmagát. Rebecca Miller a The private Lives of Pippa Lee-ben a könnyebb utat választja ennek a dilemmának a feloldására: az idős férj viszonyának felfedezése Pippát a szomszédban lakó, nála húsz évvel fiatalabb férfi (Keanu Reeves) karjaiba löki. A nő számára – úgy látszik – ez a fajta ingadozás maradt, amelyben saját évei mellett egyszerre kell megküzdenie azokkal az évekkel, amelyek lefele vagy fölfele elválasztják őt a férfiaktól.
Két másik film az ellenkező végletet, a nagyon fiatalok érzelmi világát célozza meg. Az első filmes Radu Jude kezéből kikerült Cea mai fericită fată din lume (A legboldogabb lány a világon) főhősének arcán egyszerre tükröződnek a generációs különbségekből és a szociális helyzetből fakadó konfliktusok. A Hunyad megyéből származó vidéki lányt apja viszi fel rozzant Daciájában Bukarestbe, ahol egy üdítőital reklámkampányában nyert Logant kell átvennie, és ennek fejében egy rövid reklámfilmben kell szerepelnie. A dundi, anyja szoknyája mellett nevelt, félénk lány viselkedése és ruházata idegenül hat a pörgős, trendinek látszó fővárosban, ráadásul az új autót eladni szándékozó szüleivel durcás konfliktusba keveredik. A film a román újhullám korábbi alkotásaihoz hasonlóan a tárgykultúra, az öltözködés és a környezet pontos ábrázolásán keresztül képes rendkívül hitelesen megjeleníteni a szereplők életérzését és a közöttük kirajzolódó viszonyokat.
A Berlinálé legszebb jelenetét egy dél-koreai filmben láttam, a legfiatalabbak érzelmeit feldolgozó, gyönyörű Treeless Mountain-ban. A hatéves Jint és húgát anyjuk – labilis idegállapota és hektikus munkavégző képessége miatt – egyre kevésbé képes eltartani, így végül úgy dönt, Amerikába megy az apa után, a lányokat pedig egy nagynéninél helyezi el vidéken. Az idős, alkoholista asszonynak se türelme, se kedve nincs a gyerekekkel foglalkozni, akik így az utcán kószálnak, és sütött szöcskék eladásával próbálják életük legfontosabb mítoszát valóra váltani. Az egyre jobban hiányzó anya ugyanis elindulása előtt azt ígérte nekik, hogy mire megtöltik a rózsaszín malacperselyt pénzzel, ő is visszajön. Lassan gyűl a pénz, mikor a kisebbik lány egy véletlen folytán rájön, hogy a boltban a nagy érméért cserébe sok kicsit adnak – ezzel a trükkel pedig pillanatok alatt megtelik a persely. A fesztivál legszebb jelenete pedig az, mikor a két kislány naphosszat ül a persellyel az ölében abban a megállóban, amelyben anyjuk felszállt a buszra. So Young Kim rendezőnő legnagyobb érdeme abban áll, hogy képes volt a gyermekekből az egyedüllét, a hiány, a vágy és a hit komplex érzéseinek megjelenítését kiváltani.
Kedves ellenségem (My Dear Enemy) a címe annak a másik dél-koreai filmnek, amelynek Szöül egyszerre háttere és főszereplője. Egy fogadóirodában keresi fel volt élettársát egy csinos fiatal nő, hogy visszakérje tőle azt a 3500 dollárt, amit az egy évvel azelőtt, szakításukkor kért el tőle. A teljesen leégett fickó természetesen nem tudja neki megadni, de mivel a nőnek azonnal kell a pénz, elindulnak, hogy a srác ismerőseitől, haverjaitól kölcsönkérjenek. Ezt az egyetlen napot látjuk végig a film során, régi barátnők, haverek, volt osztálytársak, rokonok tűnnek fel, akik mind segítenek többel-kevesebbel a kissé gyerekes, de kedves fiúnak. A film középpontjában a korábban intenzív kapcsolatban álló pár között meglévő, feszült érzelmek állnak. A mesterségesen hideg-rideg nő időnként elérzékenyülne, próbál is néhány kedvesebb szót váltani, de nem találja a hangot ezzel a bohókás, ok nélkül felhőtlen és persze felelőtlen alakkal. Lee Yoon-Ki nagyvárosi road-movie-jában elképesztő finomsággal rajzolódnak ki az árnyalt karakterek, a rezdülésnyit változó viszonyok, és a mindig megragadhatatlan, definiálhatatlan érzelmek.
