"Mindenki Jézust kiált, de Barabás hallszik!"
Kereső  »
XX. ÉVFOLYAM 2009. 7. (525.) SZÁM — ÁPRILIS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
A lavinatörvény
Papp Attila Zsolt
Az irodalmár magányos farkas
Szántai János
Egy lassú skizofrén naplójából
Lászlóffy Csaba
Mirabeau polgártárs fantomja a lipcsei csata után
Gaal György
Az utolsó Herepei-kötet
Ady András
Versei
Cseke Róbert
Versei
KENYÉR LÁSZLÓ
Golghelóghi. Széljegyzetek Határ Győző Ítéletjátékához
Király Farkas
Zen Zsizsőnek
AYHAN GÖKHAN
Versei
Gyenge Zsolt
Szentimentálé – érzelemtörténetek Berlinben
V. GILBERT EDIT
Boldogítók és kivonulók
Gagyi Ágnes
A düh a szabadság egyetlen módja
Szőcs István
Még egy épületes jegyzet - Stíltörténet és szakfintorgatás (folytatás előző számunkból)
Terényi Ede
MIÉRT HALLGATJUK A ZENÉT? - De gustibus (igenis!) disputandum
Hírek
 
Gagyi Ágnes
A düh a szabadság egyetlen módja
XX. ÉVFOLYAM 2009. 7. (525.) SZÁM — ÁPRILIS 10.

„Románia” – ismerjük ezt a hangsúlyt, amivel a rosszul működő dolgok miatti frusztrációnk fölött szoktuk elegyengetni a személyes homlokzatunk felületét. Szar ez a hely, és én nem tartozom ide. Ez a hangsúly messze nem csak a romániai magyaroké: Kelet-Európa és a „Balkán” – a megbélyegző hangsúly alapesete – általában hasonló módon szokott szerepelni lakóinak öneltávolító gesztusaiban.  
Alexander Kjosszev „öngyarmatosításnak” nevezi azt a gyakorlatot, amelynek során a balkáni országok értelmisége a Nyugat gyenge másolataként határozza meg saját nemzeti kultúráját, a legfőbb célt ezáltal a másolat tökéletesítésében jelölve ki. De hogyan tudjuk megmagyarázni, kérdezi Kjosszev, hogy ezek a „különös kultúrák” „nemcsak, hogy elfogadják a külföldiek terjedő univerzalisztikus ideológiáját, amely marginálissá és fejletlenné minősíti őket, de még oda is vannak érte?” Kjosszev itt arra a történeti mozzanatra utal, hogy a nemzeti kultúra Nyugatról átvett eszményképe nem valamiféle organikus nemzeti kultúrát helyettesített a balkáni országok esetében, hanem ez jelentette a nemzeti kultúra első és egyetlen mintáját: a saját magunkkal való elégedetlenség ezeknek a kultúráknak egyik alapkódját jelenti. Aki innen indul, mindig csak kisebbrendűként lehet kulturált.
Az Enervări-könyv, mint utószavában Christian Crăciun is méltatja, azt a ma 30-as román értelmiségi generációt szólaltatja meg, amely ’89 után először tanulhatott nyugati egyetemeken, s visszatérve, a Nyugattól való távolságot annál fájdalmasabban éli meg. Talán mind a Nyugatra látogatás szakrális öröme, mind az attól való hazai eltérések szégyene ennél a generációnál a legerősebb. A náluk idősebbek kevésbé voltak kitéve ilyenfajta személyiségformáló nyugati élményeknek, a pár évvel fiatalabbak számára pedig már a saját életviláguk hálózataiként megélt képek és fogyasztói javak, iskolai kirándulások, Erasmus-ösztöndíjak megspórolják az egyszeri kilépés szent élményét. Mit kezdhet azonban ezzel az élményhalmazzal az az értelmiségi generáció, aki a Nyugat túláradó csodálatával szívében visszatért Románia építéséhez, de a romániai élet percenként sérti meg legmélyebb értékeiben és reflexeiben?
A mindennapi kis dühök, az „enervări” ezeket a pillanatokat, az ideál és azzal szimmetrikusan leértékelt valóság ütközési felületét jelentik. Felháborító élményeket megosztani egymással a közös genfi tartózkodás után a romániai hétköznapokba visszatérve: a könyvben ez a visszatérés lényegét foglalja össze – azaz: magukat a mindennapi dühöket. Feldühödöm, tehát még vagyok, nyugati ideálokat hordozó emberként, Románia mocsarában. A könyv utolsó mondata szerint: „Mindaddig, amíg a változások nem válnak mikroszinten is láthatóvá ... a DÜH jelenti az egyetlen módját annak, hogy szabadok maradjunk”.
Ez a düh ugyanakkor nem tiszta képlet: a külső értékek csodálata és az öngyűlölet ugyanúgy nem alkotnak világosan értelmezhető párt, mint ahogy az „enervări” helyzetei sem csupán a kulturális „kelet–nyugat lejtő” helyzetei, hanem ott van bennük mindaz, amit ez a „lejtő” eltakar: a gazdasági „lejtő”, a nagyhatalmi tekintet gúnyos egalitarianizmusa, a saját társadalom mélyrétegeivel kapcsolatos félelem, gyűlölet és szolidáris felháborodás elegye stb.
Számomra, egy tíz évvel fiatalabb generáció tagjaként, akinek a Nyugatra és „Romániára” való hasonló reflexiók immár kevésbé belső élményét, mint külső környezetét jelentették, az Enervări-könyv egyszerre félelmetes és komikus pontossággal foglalja össze azt a feszültségteli szembenállást, amelyet én már nem ilyennek éltem meg, de reprezentációiban és nyomaiban magam is ilyennek tanultam, s ott érzek a mindennapi és kulturális élet minden zeg-zugában. Az Enervări-könyv éles és durva dühöszszefoglalója jó anyag lehet arra, hogy így, sűrítve, azonosíthatóvá tegye az öneltávolítás éthoszát, s ezáltal az arról való leválást is, hogy végre arccal fordulhassunk a hely felé, ahol élünk.

Az öneltávolítás rasszizmusa

Hogyha bárki a cigányokról vagy etnikai értelemben vett magyarokról/románokról beszélne úgy,  ahogyan a „keleti hely” értelmében vett Magyarországról, Romániáról, Bulgáriáról stb. értelmiségi körökben szokás, valószínűleg a nyomdafestékig se jutnának el mélyen irracionálisnak és rasszistának ítélt szavai. A saját népet keleti elmaradottsága miatt szidni azonban nem szégyen, hanem kulturális érték. Erre gyakorlatilag szinte külön orgánumok szolgálnak – csodálkoznék, ha bármely más téma gyakorisága megközelítené az önostorozásét az ÉS vagy a Dilema Veche számainak szövegelemzése során.
A könyv kiindulópontja ez: Mirel és Codruţ együtt végezték az egyetemet Genfben, s „a lelki nevelődés alapmozzanatai”, „a valódi svájci társadalom megismerése” után „otthagyva egy jólszervezett, tiszta és gazdag országot, a visszatérés sokkja annál nagyobb volt”. A svájci „normalitás” megszokása után Románia „anormalitása” még fájóbban fakasztja fel nap mint nap a kisebbrendűség sebét. A mindennapi kis dühökről való levelezés terápiás gyakorlatként indul a brutális és kaotikus romániai életbe való visszaszokáshoz. A könyv ennek az életnek a tablója lesz, „egy furcsa, átmeneti periódus” lenyomata.
Lássunk ilyen kis dühöket. Olyan klasszikus formák sokasága mellett, mint „az utcák ázsiai mocska”, számos nemzetkarakterológiai észrevételt olvashatunk, pl. „Dühít engem a románok pszichózisa, ez az őrült kedvük a veszekedéshez. Nincs nép, amely ennyit veszekedne”. A sajátosságok legalapvetőbbje azonban a negativitás: az értékek hiánya. „Sehol semmi, ami normális, semmi, ami működne. Vajon volt valaha egyáltalán funkcionális ez az ország?”
 A felháborító helyzet másik oldalán természetesen az ideál áll. Parker-tollának kapcsán Codruţ így fakad ki: „Jaj, a Parker cégnek, ha már én is általa gyártott tollal írok (és hol?) a gödrökkel és bűzös ruhájú emberekkel teli vlah provinciában”. Egy Franciaországot kritizáló asztaltársaság kapcsán ugyanő azon háborog, hogyan szórakozhatnak ezek „egy Nagy Kultúrával, amellyel szemben a vlahok nem mások, mint paysans de Danube, büdös parasztok, neveletlenek, komolytalanok, nem európaiak”. „Jajgatunk, hogy lecsúsztunk ... De mi gyakorlatilag sosem voltunk Nyugat, tehát az sincs, ahogy lecsússzunk onnan. Röviden: mindig is elhibázott, provinciális európaiak voltunk, a Birodalom szélére száműzve, lehet, hogy a Nyugat védelmére, de abban is sorra kudarcot vallottunk (utoljára 1944-ben)”.
Az ember és ember közti különbségtételnek ez az egyáltalán nem, és mégis mélyen „európai” lendülete a nemzet hagyományos kettéosztásáig is eljut: „Mélyen deprimáló Romániának ez a vulgarizálódása. Mintha már eluralkodtak volna rajtunk a vulgáris emberek. Régi elméletem: ebben az országban két nép él: a nyugati és a keleti románok”.
A vállalhatatlan hellyel való azonosság folyamatos, kínos nyomás a mindennapokon. „Bármennyire is megszoktam már – írja Codruţ – , mégis ugyanúgy gyűlölöm ezeket a dolgokat, mintha először találkoznék velük.” Fájdalmasan tiltakozik az ebbe a leértékelt „mi”-be való összezártság ellen: „Miért mindig a mi futballistáink rúgják a gólt, a mi koldusaink, a mi zenészeink, a mi nemzeti költőnk? Miért fövünk mind ugyanabban a magasnyomású fazékban?”  
A Nyugat nem is a Nyugat

Minthogy a düh nem egy analitikus műfaj, Codruţ és Mirel felháborodásai sem ragaszkodnak a kelet–nyugat szembeállításnak ahhoz az egyetlen, világos értelméhez, amely a fent példázott önleértékelés kiindulópontját nyújtja. A „létező Nyugattal” ugyanis gondok vannak, olyan gondok, amelyek a kelet-nyugat értékkülönbség mellett, sőt éppen annak jelenléte miatt, folyamatosan felháborítják hőseinket.
A felháborodás egyik fő oka a nyugati kulturális fejlettség dekadenciába hajló túlcsordulása. Mirel kanadai ösztöndíjasként dühöngve panaszolja barátjának, milyen incifinci problémákkal foglalkoznak ottani kollégái. A fő példa a nigériai fényképész szakma elnőiesedéséről író lány, aki – itt a fájdalom másik fele – Mirel beléptekor rendszerint le sem veszi a szemét a laptopjáról.
Bár a nyugati dekadencia több összefüggésben is felmerül még – többek közt a keleti szeretőkkel kapcsolatban jegyzik meg, hogy Nyugatnak immár, úgy tűnik, a Kelet „állati potenciájára” van szüksége – a legfőbb tünetnek mégis a nyugati baloldalt látják, mint a nyugati önreflexió túlfeszített, egyszerre álszent és önpusztító szerénységét. A baloldal ugyanis csupa olyan dologról papol, amelyek megélése miatt Codruţ és Mirel szenvednek. Szocializmust akarnak, de nem látták, milyen a szocializmus. Tüntetnek a McDonald’s ellen, de ha rájuk jön a szükség, nonchalant lógnak be a McDonald’s vécéjébe, amelyet emiatt egy időben éppen Codruţ takarított Genfben tízpercenként. A nyugati baloldal Mirelék-féle kritikája egyszerre védelmezné a nagy Nyugat ideálját a létező Nyugat gyakorlatától, szenved jótanulóként ennek az ideálnak a pusztulásától, és kárörvendez halkan a perifériáról. Nem egy tiszta érzés, mint ahogy a helyzet sem az.
„Szerencsétlen dolog a nyugatiaknak ez az önvádja, amely végül az egész világuk romlásához fog vezetni, miközben mi azért harcolunk, hogy részesei lehessünk. Tudom, hogy úgy beszélek, mint valami lakótelepi al-Spengler, de a fenébe is, mit gondolhat az ember ezt a végtelen butaságukat, vakságukat látva? Elegem van. Bekapcsoltam a rádiót, Radio Selectet hallgatok (manele kalózrádió a Pantelimonból). Belemerülök a keletiségembe. Kiengedek a manelere...” Mirel levelére az „irreleváns” nigériai témáról Codruţ hasonló eszmefuttatással felel: „Végtelen hülyeségében a nyugati baloldal szép lassan el fog tűnni, vagy mert meggyilkolják őket a fanatikus muzulmán bevándorlók, akik semmit nem értenek az akadémiai prezentációikból meg szemináriumaikból, vagy mert a nyugati kormányok megelégelik végre, hogy az ablakon szórják ki a pénzt...”

Élet a malomkövek között

Személyes életükben, értelmiségiként Codruţ és Mirel elsősorban természetesen a nyugati értékekkel azonosulnak, és a romániai valóságot ítélik el. A dolog ugyanakkor mégsem ennyire egyszerű, hiszen mégiscsak ők is elsősorban a romániai valóság részei. Nyugatiságuk lényegi, alapvető tulajdonság: keletiségük nemkülönben. Igaz módon élni ebben a kettősségben nem kis feladat.
Egyik első levelében Mirel arról számol be, hogy épp a kommunizmus nosztalgiájáról ír kutatási tervet egy francia pályázathoz. „Remélem, ez lesz majd a mentőöv, ami kiment édes hazámnak enyhén büdös habjaiból. Bonyolult dolgokat próbálok benne ötvözni ... olyan kulcsszavakat, amelyek a nyugati akadémia gépezetét nyitják. S mindezt minek? Hogy tetszeni próbáljak néhány steril, rafinált francia intellektuellnek, akik úgyis mélyen lenéznek minket, s akik titokban még mindig a kommunizmusról álmodnak. (...) A velük való versenyben mi mindig veszítünk, mert ők a rendszer idomított háziállatai (...) Te lehettél volna ilyen példány, ha nyugatabbra születsz. De számunkra így nem marad más, mint hogy két-három évre megkóstoljuk a mennyországot, hogy utána finoman, álszent bátorítások kíséretében, visszataszítsanak minket Barbáriába, ahova valók vagyunk”.
Tipikus példa azokra a helyzetekre, amelyekben Codruţ a malomkövek közt őrlődve próbál hű lenni „önmagához”, ehhez a lényegileg paradox pozícióhoz, amikor egy francia fotóst kell elkísérnie a „cigányokhoz” mint nyugati sikertémához. Hogy „a roma kisebbség életének pozitív aspektusairól is képet kapjon”, a francia fotós elkísérteti magát egy Phare projekt keretében működő téglavető műhelyhez. A cigányok azonban gyanakodva, ellenségesen fogadják őket. A konfliktus nyomán a francia fotós arcára keserűség ül ki – „épp egy cigánykodáshoz sikerült asszisztálnia” – jegyzi meg Codruţ ironikusan. Kínos számára, hogy sikertelenül jártak, és kínos számára, hogy a francia kulturális ideáljai és saját udvarlási kényszere miatt ilyen helyzetekbe kell keverednie. Szégyelli a „romániai valóságot”, amit mutat, és sérti, hogy mutogatnia kell. Majd végül, mivel máson nem tud, a cigányokon áll szimbolikus bosszút: „A Loganba beülve megkérdi tőlem, hogy kell mondani, cigány vagy roma. A kérdést arra használtam fel, hogy bosszút álljak azokon, akik éppen átvertek, és az első változatot mondtam be.” A franciával szemben pedig, pillanatnyi, egyszerre önfelszabadító és önleértékelő gesztussal, elfoglalja a szegény rokon pozícióját – a pozíciót, amelyet meghatározás szerint tagadni szokás. A vendéglői ebéd után, amely természetesen bővelkedik olyan kínos részletekben, mint hogy szombat délben a menü háromnegyede nem kapható, „nem siettem fizetni, mellőzve azt a kínos kis előadást, amelyet a románok szoktak tartani, ha nyugatiakkal előzékenykednek.” Az előzékenység egyszerre norma és hazugság. A kettő közti átjárást pedig, mivel a kelet–nyugat lejtő keretrendszerben nem értelmezhető, a pillanatnyi feldühödés nyitja meg.

Önvád és átmenet

A kelet-nyugat lejtő, mint a kelet–nyugat közti jelenlegi viszonyokat a kulturális és időbeli „utolérés” normájává átíró értelmezési keret, minden negatívként értékelendő különbséget a vesztesek nyakába varr. Az Enervări-könyv, bár a helyzet ellen háborog, mélyen hisz ebben az értelmezésben. „20 év alatt akarnánk áthidalni a történelmi különbséget, betömni gyorsan 500–600 évinyi folyamatos regresszió helyét, mint ahogy a kátyúinkat foldozgatjuk az utakon. A hiba csak a miénk, hozzáadódva a többi tökéletlenséghez, amelyet annyira jól ismerünk és elemezgetünk finom és marginális lapokban. (...) Jó utakhoz és funkcionális járdákhoz az útépítés kultúrájára lenne szükség, azt viszont nem 19 év alatt lehet megtanulni” – így Codruţ.
A különbség egyszerre ártatlan, és az elviselhetetlenségig sértő. Elvben csak kulturális és felszámolható, a gyakorlatban anyagi és kényszerítő. A feloldás, a név, amellyel jelenlegi helyzetünkre rábökhetünk – hol vagyunk mi, ha minden, ami nálunk van, nem más, csak a Nyugat hiánya? – az átmenet. Az átmenet a könyvben a mindennapi kis dühök pozitív párja. Míg a düh a hiány és az inkoherencia negatív kifejeződése, az átmenet annak a reménynek a neve, hogy a düh oka idővel majd felszámolódik. Az átmenet gondolata legalább potenciálisan valódivá avatja az egyébként kínosan jelenlévő, de minden szempontból illegitim hazai valóságot.
Utolsó levelében Mirel így foglalja öszsze felháborodásaik sorát: „Ez a nyugtalanságunk és mindennapi kis düheink gyümölcse, amit általánosan le mal d’être-nek nevezhetnék ebben az országban, amely mégis olyan sokat jelent nekem, s amelyet nehéz gyűlölettel szeretek, ahogy Cioran, a híres rue de l’Odéon-i manzárdtulajdonos fogalmazott. Nehéz periódusban élünk, amit jobb híján átmenetnek nevezünk. A tőkefelhalmozásnak, letisztulásnak, a rend és a természetes dolgok beállásának periódusában. Mindaddig pedig kénytelenek vagyunk elviselni az életet egy olyan társadalomban, amelynek a szaga is büdös, egy mocsárban, kisebb és nagyobb, többé vagy kevésbé vad halakkal együtt.” 2009-ben, alig három évvel a levelek kelte után, az átmenet mint a jól működő kapitalizmushoz való nyugodt, építkező felzárkózás ideálja egyszerre komikus és tragikus éllel vágja mellbe az olvasót. Mirel zárólevele végén elmereng: „Egy olyan Romániáról álmodom, amelyben mi ketten egy teraszon, nádszékekben ülve beszélgetünk az időjárásról, fajkutyákról, a Bordeaux-i bor áráról és felszolgálási hőmérsékletéről, meg a pakisztáni menekültek problémájáról a keleti határnál”. Érdemes ezt az álmot a kelet-nyugat különbség megduplázásával, komikus irrealitásával és mégis totális magától értetődőségével együtt átérezni. Mit érzünk, amikor ezt érezzük? Érezhetünk-e mást, itt és most, mint a periféria centrum iránti reménytelen szerelmét és önmaga iránti megvetését? Honnan származhatna az önmagunkra nézés másik kultúrája, ami azt nézi, ami van, és nem azt, ami nincs?

Mirel Bănică – Codruţ Constanti-nescu: Enervări, sau despre bucuria de a trăi în România. Polirom, 2007.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében