"Mindenki Jézust kiált, de Barabás hallszik!"
Kereső  »
XX. ÉVFOLYAM 2009. 7. (525.) SZÁM — ÁPRILIS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
A lavinatörvény
Papp Attila Zsolt
Az irodalmár magányos farkas
Szántai János
Egy lassú skizofrén naplójából
Lászlóffy Csaba
Mirabeau polgártárs fantomja a lipcsei csata után
Gaal György
Az utolsó Herepei-kötet
Ady András
Versei
Cseke Róbert
Versei
KENYÉR LÁSZLÓ
Golghelóghi. Széljegyzetek Határ Győző Ítéletjátékához
Király Farkas
Zen Zsizsőnek
AYHAN GÖKHAN
Versei
Gyenge Zsolt
Szentimentálé – érzelemtörténetek Berlinben
V. GILBERT EDIT
Boldogítók és kivonulók
Gagyi Ágnes
A düh a szabadság egyetlen módja
Szőcs István
Még egy épületes jegyzet - Stíltörténet és szakfintorgatás (folytatás előző számunkból)
Terényi Ede
MIÉRT HALLGATJUK A ZENÉT? - De gustibus (igenis!) disputandum
Hírek
 
Szőcs István
Még egy épületes jegyzet - Stíltörténet és szakfintorgatás (folytatás előző számunkból)
XX. ÉVFOLYAM 2009. 7. (525.) SZÁM — ÁPRILIS 10.

Kolozsváron az egyetem filológiai kara olyan épületben működik, amelynek Marianum volt az eredeti neve, többszintű római katolikus lánynevelő intézetnek adott otthont, félig-meddig zárdajelleggel. 1948-ban államosították. Az épület maga mutatós, de előkelően tartózkodó, elegáns, szecessziós vonásai vannak, a francia reneszánszból ihletődő neo-jelleggel. Vajon az itt felső és legfelsőbb tanulmányokat folytatott sok ezer diákból hánynak jutott eszébe megkérdezni, hogy ki tervezte az épületet? (Különben Hübner Jenő 1863–1929.) Több száz személyes ismerősöm közül például senkinek. Hányan álltak meg szemközt vele, csak azért, hogy csodálják homlokzatát, hányan vették észre egyes első emeleti ablakkereteken a finom groteszk fejecskét?
Vajon a (román) Nemzeti Színház palotájában megforduló százezrek közül hányan ismerik Fellner és Helmer nevét? És az még nem is baj, ha nem tudnak az építészről semmit, de meg sem fordul a fejükben, hogy egy épület nálunk is lehet szellemi alkotás, amelynek lelkisége van, kötődik valamihez és elutasít másvalamit.
Az emlegetett torony, például a zseniális rekonstrukció példája, mert még kövei is a templommal egyidős régi városfalból kerültek ki, a nap minden órájában, ahogy a fény körüljárja, más és más hangulatot áraszt, hol szelídet, hol ábrándosat, vagy fenyegetőt. (Emlékszem a Ceauşescu házaspár megsemmisült arcára, amikor gépkocsijuk mellett hirtelen hatalmasan felmagasult a napfény aranyglóriájában fürödve: talán a dies irae, a harag napja fenyegetését akkor érezték meg először?) Hányan ismerik építőmestere, Alföldi Antal nevét?
Csak annyit tudunk még róla, hogy az első magyar kőszínháznak, amely valaha a kolozsvári Farkas utcában állott, ugyancsak ő az építésze. Ám a különböző tárgyú közleményekben és az interneten elszórt, vele kapcsolatos közlések annyira hézagosak és ellentmondásosak, hogy az ember nem is meri idézni őket. Csak annyi bizonyos, hogy tevékenysége egyidős az angliai neogótikusokéval!
Elgondolkoztató, hogy művészettörténészeink, akik annyi kitűnő és alapos tanulmányt írtak kevésbé jelentős építészekről is, őt mellőzik.

Világnézeti elfogultság nemcsak minálunk szólt bele a műépítészet értékelésébe. Például a weimari időkben a kommunisták a parlamentben követelték, hogy Berlinben a Brandenburgi Kaput rombolják le! Amikor Eiffel francia mérnök megépítette (1889-ben) az Eiffel-tornyot, az értelmiség egy része jajveszékelt. Egy igazán nagy francia író is például azt mondta: Úgy érzem, hogy közönségességével összeroppantja az agyam. Mégis, ez a torony azóta is a modern nagyvilágiasság jelképe, sokkal esztétikusabban hat, mint a Louvre bejáratánál kis idő óta idétlenkedő, környezetével rikoltó ellentétben ágálló üveggúla. Ugyancsak Eiffel, az acél gótikájának feltalálója tervezte a budapesti Nyugati Pályaudvar acélszerkezetű csarnokát. „Acélból is lehet, lám, költői méltóságú, kecses épületet felhúzni”, mondogatták egyes laikusok már akkor, és hogy „Monet festményeire kívánkozik”.
A haladó szellemű városépítészet azonban előbb egy ordináré cement felüljáró híddal fogta el előle a rálátást – éppúgy, mint a Keleti Pályaudvar elől –, majd vele szemben felhúzott egy otromba, procc-modernségű iroda- és áruházat. És az a Parti–Nagy Lajos, aki az Országházáról azt írta, hogy cukrászipari rémlátomás, erről nem írta meg, hogy már a népköltészet is ilyennek látta a pokol bejáratát: akin se ajtó, se ablak, csak az a nagy sötétség! Érdekes különben, hogy tervezője általánosan elismert tehetségű művész, aki patrióta érzelmekkel is bír, és magát különböző Zrínyi-buzogányok és Szent Imre-liliomok várományosának tartja. Mindenesetre Szent László-pénzzel ki lehetne fizetni ezért a művéért.
Még a neo-stílusoknál is több fintorgó arcjáték, sőt sziszegés és sóhajtás kísérte a szecesszió építészeti alkotásait, különösen a marosvásárhelyi Kultúrpalota és Városháza miatt, az ókonzervatív polgári „mélyműveltségűek”, lemaradva száz évvel, a klasszicizmus eszményeinél megrekedve, egyesítve erőiket a modernkedő avangárd helyi kirendeltségeivel: csiricsáré, cifrálkodó s magyarkodó ízléstelenségeknek kiáltották ki ezeket, s a városba érkező látogatókba is beleverték a kötelező elhatárolódás grimaszait. Az önálló ítéletű és a szakmai fegyelem alól felmentett személyek, akár egyszerű iparos- vagy munkásemberek, akár „magas értelmiségiek” azonban lelkesen csodálták Komor és Jakab, Thorockai-Wigand, s egyáltalán a Lechner Ödön tanítványainak és munkatársainak alkotásait, Vásárhelyen, Váradon és Kolozsváron egyaránt. Móricz Zsigmond például a Kultúrpalotát Vásárhely Dozse-palotájának nevezte. (Vigyázat, nem Dózsa: Velence leghíresebb épületére gondolt.)
Noha még 1982-ben is, egy, a hajdani Marianum épületében ugrándozó és sziszegő professzorka azon ujjong, hogy „a tulipános szecesszió” megbukott, a harc már pár évtizeddel azelőtt eldőlt a szecesszió javára, amikor a Kultúrpalota esedékessé vált részletes renoválásakor a bukaresti építészeti főhatóság elutasította a nem egyszer denunciáns jellegű szakmai fintorgást, és a legszigorúbb változtathatatlanságot írta elő. A nyilvánosság számára is meghirdette a fordulatot Paul Constantin reprezentatív jellegű szép könyve, 1900 művészete Romániában, kár, hogy az itteni magyar könyvkiadásnak azóta sem futotta a pénzéből a magyar szövegű kiadásra.1
A szecesszióval, de még a népi díszítőművészetet nagymértékben felhasználó „virágos” irányzatával kapcsolatban is nagyon elgondolkoztató jelenség alakult ki, emlékeztetve a romanticizmus eseményeire. Erősen nemzeties jellege ellenére is befogadták, magukénak vallják a „rivális” etnikumhoz tartozók is, nemcsak Romániában, például ugyanezeknek az építészeknek a művét, a szabadkai városházát is: a helyi lakosság magyar, szerb, horvát egyaránt méltányolja és büszkélkedik vele. Bizonyíték ez arra, hogyha az etnikai-nemzeti sajátosságok a magas művészet szintjén jelentkeznek, egyetemes értékként hatnak, és mindenki érti nyelvüket. (S milyen sajátságos, hogy éppen a mi lapunkban írt tizenegynéhány éve Vala-Milyén Tamás olyasmit, hogy Brahms magyar táncai Brahms botfülűségének a tünetei. Gondolom azonban, nem emiatt törölte a Wikipedia enciklopédia „Kolozsvár” szócikkében a helyi média jegyzékéből a Helikont, holott még a Paprika Rádió is ott van, hanem többek közt az én „-kodásaim” miatt is.)
Egyszóval, amilyen szép munkát végeztek művészettörténészeink a régi műemlékek értékeinek a tudatosításában, nem ártana, ha kiterjesztenék érdeklődésüket egyes „neo-sok” és modernek műépítészete felé. Meglepően sok az ilyen az említett három városban, s azon kívül is. Ha már a kolozsvári magyar napilap női vezető testülete oly nosztalgikus cikksorozatot rendelt a régi bordélyok, nyilvánosházak világáról, talán a szecesszió öröksége is megérdemelné ezt!

Jegyzet

1Paul Constantin: Arta 1900 în România, Editura Meridiane, Bucureşti 1972. A szerző az előszóban többek közt számos magyar szerzőnek és művésznek is köszönetet mond az együttműködésért.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében