Régóta sok szó esik az ízlésről, de egyik fülünkön beengedjük, a másikon viszont szélnek engedjük a sokféle vitát, tanácsot, aggodalmat (apropó! csak fél füllel hallgatunk). Az ételt viszont ízlelgetjük, azt esszük meg, ami kedvünkre van, ami ízlik. A művészet termékeiben már nem vagyunk olyan válogatósak, mint étkezésünkben. Mindenevők lettünk. Oda sem figyelünk arra, hogy mit, mikor, mennyit fogyasztunk a zenéből. Manapság már végképp nem ízlelgetjük a zenét, pláné a modern kísérletek zenetápértékét, ízét, szagát, zamatát. Régen nincs már zeneétel-kultúránk. Az ízlést neveléssel lehetne segíteni – mondják az optimisták. A nevelés még soha nem segített a felfordult értékrendek kitisztításában – mondják a peszszimisták. De azért beszélni szabad a mindent elöntő ízléstelenségről.
Nézem-hallgatom a tévé-műsorok hangversenyeit. Még a szimfonikus hangversenyek körében is meglepően rosszul öltözött embereket lehet látni a nézőtéren. A próbák felvételein még a koncertpódiumon is. Szerencsére az esti hangversenyeken kötelező a frakk a zenekari játékosok számára, és a matinékoncerteken a sötét ünneplőöltöny vagy nyári szabadtéri hangversenyeken a megfelelő, alkalomhoz kötött ruha. Szép a szemnek, jóleső érzés a tudatnak, amikor elegánsan öltözött közönséget mutatnak a képernyőn, szinte automatikusan felértékelődik maga a felhangzó zene is. Pedig van olyan koncert, amelyen borzasztó ízléstelen zenék szólalnak meg. A filmzenék szimfonikus koncerten történő előadására gondolok. Nagyon divatos lett az utóbbi időben, és siker is övezi főleg az olyan előadásokat, ahol párhuzamosan a zenével a megfelelő filmrészletet is vetítik. Félreértés ne essék, ami jó a filmvász-non zajló cselekmények hátteréül, az annál sekélyesebb lehet a hangversenyterem teljesen más környezetében. A filmben esetenként zseniális ráhangolódás lehet a zeneszerző részéről, a hangverseny-teremben csak (legjobb esetben) afféle zenei torzó.
Még a könnyűzene klasszikusainak manapság már remekműként számontartott alkotásai is keresik helyüket a szimfonikus programokban.
A bécsi Újévi koncert január elsején ez évben is számos szép Strauss-művel ajándékozta meg a hallgatóságot, a tévé jóvoltából minket is messze távolban. Ízlés nyilvánult meg a műsor összeállításában, és abban is, hogy nem tartanak a bécsi filharmonikusok hakra-vakra Strauss-koncerteket, de az újévi koncertet nekünk ajándékozzák: kezdjük könnyedén, vidáman az újévet jelszóval. Az idei, 2009-es hangverseny különösen meglepő volt, a vezénylő, szimfonikus beállítottságú Baremboin olyan új oldaláról mutatta meg Johann Strauss néhány művét, amellyel valóban beilleszkedhetett a szimfonikus mesterművek világába.
Ízlés, szellem, technika uralta a koncertet. És mégis, amikor a Haydn-év tiszteletére felhangzott a fisz-moll („Búcsú”) szimfónia zárótétele, felkaptuk a fejünket, annyival több volt Haydn zenéjének a hatása. Még egyetlen ilyen újévi koncerten nem fogtam ki ezt a hatalmas váltást a szimfonikus ruhában tisztelgő könnyű műfaj és a valóban szimfonikus fogantatású komolyzene között. Pedig szeretem és tisztelem az ifjabb Strauss zenéjét. Érzem, értékelem zsenijének rendkívüliségét, nem várok többet, mint amit ad ez a zene: felemel és lenyűgöz. Ennek ellenére szinte áramütésként éreztem meg a Haydn-zene lelki mélységét, magasztosságát. Több volt, mint zenei ízlésváltás: katarzis volt a javából, szinte sajnáltam, hogy a hangverseny annak rendje-módja szerint visszaváltott a megszokott keretre. Elgondoltam, hogy milyen hatású lett volna, ha valamelyik modern zenei nagyság emlékéve kezdetén, tisztelegve, annak valamelyik műve szólalt volna meg, beékelődve egy tőle teljesen idegen zenei környezetbe. Talán kevés, ha azt mondom, hogy valóságos felszisszenés kísérte volna ezt a katarzist, ha egyáltalán katarzisnak éreztük volna. A modern zene önmagában is szolgál efféle változásokkal, sokszor ízléstelenül hordva egymás mellé az egymáshoz nem illő dolgokat – sokan éppen ezért nem szeretik a modern zenét.
