Elég, ha Victor Hugóra gondolunk (jobb címet az Övénél, az ő koránál mi sem adhatnánk magunknak: NYOMORULTAK) – hogy tulajdonképpen a XIX. század nem a tegnapelőttje, hanem a tegnapja ennek az elkezdődő valamilyen kornak. Rengeteg dolgot, sok folyamatot itt érzünk, látunk befejeződni igazán.
A lélek áldozatul esik (ahogy a tomboló romantikához illik), miközben himnuszt zeng a rengeteg oda megérkező érzelemre, mely annyi mindentől megtisztította. Íme a kor mint egyik fontos purgatórium, melyben „az ember”, akit a nyomor lesilányított, holmi rossz szenvedélyek megbecstelenítettek, a társadalmi élet megrontott, mégis hozza, megőrzi magában a jónak egyik kis szikráját. S máris valami pártok homlokára kívánkozó ostoba, a melldudorra is kitűzhető pártjelvényként.
Úgy 1840 körül Victor Hugo apostola lesz (mai szóval) a szociáldemokrata eszméknek. Lehet, hogy mindez a legkülönbözőbb elágazások politikai bozótja mentén azóta is uralkodik az emberiség drámalistáin, lehet, hogy minden, a sarló és kalapács, az ötágú, hatágú, hétágú vagy kilencágú csillag is a szociáldemokrácia kitűzője. Az embereket szétválasztó különbségek, a fájdalmas helyhatározók viszont a társadalmi helyzetek egyenlőtlenségéből tovább élnek, és minden társadalmi baj kiapadhatatlan forrását képezik. Egyik méltatója szerint maga Victor Hugo, a „kicsinyek és alacsonyak szószólója még sejteni sem látszik, hogy a természet oly arisztokrata, aki nagyobb távolságokra vetette az embereket egymástól, mint valaha tették a törvények és szokások."
Ígyhát sajnos a költő hiába szolgál fordítóként a viszonyok és a bűnök között, hiába hangoztatja, hogy a végzet súlyát nyögjük, ellenére be kell ismernünk, hogy a demokráciák, éppen úgy, mint a monarchiák, valami legyőzhetetlen hajlandóságot mutatnak a korrupcióra. Szimultán megkapta hát gályarabsági bejegyzését létünk Jean Valjeanja és Javertje.
Mégis mindmáig valami fel-felbuzduló, hasonló elméleti újításokba vetett határtalan reménykedésben, a demokrácia legközönségesebb és legveszedelmesebb előítéleteinek felmagasztalásában ott találjuk a francia forradalom nagy zivatarának íróunokáit és dédunokáit – a mai nemzedékekig.
Akik cselekvő hősei, tanúi vagy áldozatai voltak, minden kort inkább ócsárolni szoktak. Hiszen szerintük egyetlen korszak sem volt olyan kellemetlen, veszéllyel, nyugtalansággal és gyötrelemmel teljes, ahol minden csak satnyult és romlott. Valóságos gyöngysora a panaszkodásnak, hogy a nagy emberek eltűnnek, a hajdani titánok helyét törpék foglalják el, bomlás és harc az érdekek és eszmék terén egyaránt. Victor Hugotól alig távolabb az eszményhiány Flaubert urat kétségbe ejti, s a XXI. század első csuklásai között már magunk sem látunk egy hamleti monológot. Sosem fejlődött ennyire a gazdaság – a gazdagság – és a nyomor közti erkölcsrontó ellentét, minden vétket dicsőítenek, minden perverzitás felburjánzott. Az emberiség elfajul satöbbi, satöbbi.
A történelem legnagyobb századai hasonló panaszok visszhangját hagyták ránk. Még Periklész életében Arisztophanész kedvére gyalázza Görögország legszebb korát. Horatius erősíti, hogy a világ nemzedékről nemzedékre rosszabb lesz. A Napkirály ragyogása idején valaki undorral leírja: eljutunk az összes kor aljához. Vagy így van, vagy nincs így, Van Gogh füle bánja és egyéb letört fülek a klasszikusok repertoárjaiban, de lehet, hogy sosem lesz így, mert az igazi, a legszebb napraforgó még felvidítja az arra érdemes piktort és a tudomány adós maradt azzal: nemhogy megfejtette volna rendeltetésünk problémáját, de eddig mind megoldhatatlanabbá tette. A Nyomorultak kénytelenek remélni és a kiállító helyiség újabb termébe vonulni.
