Hűvös májusi eleji éjszaka. A felhőtlen égbolton a telihold foltos korongja világít, harmatos fű illata terjeng a levegőben. Az út menti házak sötét ablakai vakon bámulnak az éjszakába, esetlenül verve vissza a sápadt holdfényt. Denevérek hangtalan szárnycsapásai szelik a levegőt. Teljes szélcsend uralkodik a tájon, a serkenő falevek mozdulatlanul kapaszkodnak a fák ágain. Olykor hallani néhány korai tücsök szégyenlős ciripelését az éjszakában, a távolban kutyák csaholása töri meg a csendet. Messze megkondul egy harang, öblös hangjával az idő múlását hirdeti. Tizenegy óra.
Az utcalámpák vérszegény fé-nyében magas, jámbor arcú férfi lépked a Szék útján. Hosszú hajának egy-egy arcába hulló tincsét olykor alapos mozdulattal hátrasimítja, néha megsimogatja körszakállát. Kopott ballonkabátja nem lehet túl vastag, viselője azonban látszólag mégsem fázik. Könnyedén lélegzik, kilégzéskor lehelete apró felhőcskét gomolyít arca elé. Ráérősen, kezét kabátjának széles zsebébe süllyesztve ballag, léptei szinte zajtalanok. Néha megbotlik, ilyenkor egy pillanatra szűnni látszik az a nyugodtság, amely egész személyét körülöleli. Az egyik botlásnál dühösen felmordul.
− Elég ebből a homályos tapogatózásból − mondja magában. Feje fölé emeli kezét, és kétszer összeüti tenyerét. Az utcalámpák merev vázú oszlopai − mintegy parancsszóra − szolgálatkészen, fémes nyikorgás közepette, éles szögben meghajolnak, ezáltal jobb megvilágítást biztosítva az úttestnek. A férfi elégedetten mosolyog, feltűri kabátjának gallérját, majd folytatja útját. A fényárban úszó úttesten szemmel láthatóan gyorsabban halad.
Komor, omladozó épület előtt halad el. A vakolat terebélyes, csipkés szegélyű foltokban válik le a homlokzatról, ezáltal leginkább kontinenseket és óceánokat ábrázoló világtérképhez hasonlít. Az ódon épület hatalmas, rácsos ablakai visszhangos folyosókra nyílnak, amelyeken időközönként fehér ruhás alakok járnak-kelnek. Nem kísértetek ezek, csak a fertőző- és tüdőosztály éjszakai ügyeletes ápolói. Álmos tekintettel sorban ellenőrzik a kórtermeket, vigyázzák a betegek álmát, hallgatják a tébécések szaggatott köhögését, hunyorogva figyelik és cserélgetik a perfúziót.
Az épület udvarára nyíló kapunál portásfülke áll. Nyitott ablakán kihallatszik a portás hortyogása, amely egy régi, fekete-fehér televízió hangjaival elvegyülve szüremlik az éjszakába. A képernyőn fekete pontok, szemtelen legyek mászkálnak, és gátlástalanul összerondítják, kis pöttyöket hagyva maguk után. Indulatos, valamilyen egzotikus nyelven elhangzott, pátosszal teli mondatok, latin-amerikai személyiségek nevei vegyülnek a portás horkolásával. Mintha ijesztően hörgő vadállat üldözné az amúgy is súlyos szerelmi és családi ügyek által terhelt szappanopera-hősöket.
− José Arcadió, Krisztus nevében kérlek, ne tedd! − könyörög egy kétségbeesett hölgy arcán a világ fájdalmával, a szappanopera viharában. − Gondolj Mariára és anyádra, velük mi történik, ha te megölöd Rault. Ne válj gyilkossá, Krisztus nevében kérlek!
− Hogy az emberek mit ki nem találnak − dörmögi a kapu előtt elhaladó férfi.
Rövid gyaloglás után megérkezik a Kegytemplom elé. Mozdulatlanul, karba tett kézzel áll a kockaköveken, figyelmesen vizsgálja az épület impozáns méreteit, égnek meredő, széles tornyait. A templom homlokzatán évszázadok óta számtalan fecskecsalád fészkel. Álmukban csipogó fecskefiókák hangja hallatszik a fészkekből.
A templom előtti parkból gyermeksíráshoz hasonló hang tör az éjszaka csendjébe. A férfi riadtan fordul meg, ballonkabátjának szabadon lógó öve lábaihoz csapódik. Igyekszik megállapítani a hang forrását, de ijedelme hamar eloszlik. A sötétből tíz világító szempár mered rá. Kilenc sóvárgó, ösztöneik által uralt kandúr köröz udvarolva egy fekete nőstény körül, mindenre elszántan, hogy az a kegyeibe fogadja valamelyiküket. A kandúrok ellenségesen méregetik vetélytársaikat, idegesen fújtatnak, kivillantva hegyes kis fogaikat, fenyegetően borzolják szőrüket, készen állva, hogy bármelyik pillanatban egymásnak rontsanak. Puha lépteik alatt olykor megzizzen a tavalyi avar. A férfi lehajol, majd felemelkedve egy követ dob közéjük. A kandúrok, megfeledkezve gavalléri mivoltukról, fejvesztve szétszélednek az éjszaka sötétjében. Csak a fekete nőstény nem próbál menekülni, ahelyett puha léptekkel megközelíti a férfit, és farkát kéjesen mozgatva szerelmi momentumának elrontójához dörgölőzik.
− Na mit akarsz, kisasszony? − szólal meg a férfi. – Ne haragudj, hogy tönkretettem a mulatságod. Csak irtózatos hangon udvarolnak a szeretőid. − Majd felemeli, és jobban szemügyre veszi, gyanakvó tekintettel vizsgálja, mintha valami gyanús tárgyat tartana kezében. A macska a férfi érintésétől izgatottan kapálózik, hevesen karmolássza a levegőt, szemmel láthatóan szeretne szabadulni. Idegesen vonaglik a férfi kezei közt, míg az el nem ereszti.
− Gondoltam, hogy te vagy az, barátom. Úgy látszik, sosem unod meg. Mi járatban vagy errefelé, ilyen későn?
A macska, ahogy földet ér, villámgyorsan eltűnik a park bokrai közt. A férfi egy darabig néz utána, elmosolyodik, és lemondón legyint. Majd megfordul, és lenyomja a templom ajtajának kilincsét.
A súlyos faajtó éles nyikordulása ormótlan, rozsdás ollóként vág bele a templomban honoló selymes csendbe. A belépő férfi visszahőköl a bent uralkodó tömény sötétség láttán. Nincs kedve a sötétben tapogatózni. Kilép a templomból a szabad ég alá, és könnyed mozdulattal lecsippenti az égről a halvány fényű teliholdat. Rálehel, és kabátja ujjával megtisztogatja, ezáltal eltüntetve a foltokat fényes felszínéről. Kitép hosszú hajából egy szálat, kisujjával lyukat fúr a megtisztult holdba, felfűzi a hajszálra, majd az így elkészült láncot a nyakába akasztja, és hátul összebogozza. Ezután ismét belép a templom sötétjébe, nyakában a derengő égitesttel, és megborzong a hűvösben.
A gyér megvilágításnál belenéz a templom előterében felállított kőedények egyikébe, amelyekben a szentelt vizet tartják. A víz kissé poshadt, itt-ott zöld algák vékony foszlányai lebegnek a felszínen. A mennyezet freskóinak figurái fenyegető tekintettel vizsgálják a belépőt, mintha dühösek lennének, hogy még éjszaka sincs nyugtuk a templom látogatóitól. A hold fényétől a templom szobrainak árnyai félelmetesen nyújtózkodnak, a férfi lépteinek hangja kitartóan verődik vissza a templom ódon falairól. Ahogy elhalad a padsorok előtt, azok élesen megreccsennek a sötétben, mintegy üdvözölve a jövevényt. A férfi fellép az oltárra, majd felkapaszkodik a Mária-szoborhoz vezető alacsony lépcsőn. Gyengéden végigsimít a faszobor kérges testén.
− Anyám! − suttogja. A visszhang gyenge madárként vergődik a falak közt. Majd ismét megszólal, ezúttal hangosabban.
− Anyám! Én vagyok az. Ébredj!
A kis szobor, mintegy a kérlelés hatására megrázza magát, fakó arca felderül, élettelen szeme elevenen megcsillan, majd a férfi felé fordítja fejét.
− Mit akarsz, fiam, az éj kellős közepén? Miért háborgatod álmomat? − Hangja langyos tavaszi fuvallatként oszlatja szét a templom hűvös légkörét.
− Az emberek miatt jöttem, anyám. A segítségedre szorulnak.
− Az én segítségemre? Hát nem állok itt évszázadok óta, és tűröm, hogy nap mint nap verejtékező tenyérrel tapogassanak, halk imáikba foglalják a nevem, reménykedve, hogy a puszta érintésemtől egy csapásra megoldódnak a gondjaik, és elhagyja a szívüket a bánat? Túl sokan várják a csodát a Csíksomlyói Szűz Máriától. Én csak egy szobor vagyok, semmi több. Nem értem, miért tekintenek úgy rám, mintha a megváltójuk lennék. Az tudtommal te vagy, fiam.
− Anyám, a segítség a székelyeknek kellene, nekik kell visszaadni a hitet. Hitet a nemzetben, az egységben, az összetartásban. Hányattatásaik során valahol elvesztették, megfosztották tőle csalárd vezetőik. De benned a mai napig hisznek. Jól tudod ezt. Bálványoznak, téged tartanak legfőbb védelmezőjüknek. Ha hallanád, milyen büszkén emlegetik, hogy nekik olyan szobruk van Somlyón, amelyik még a mindent elsöprő tatár hordáknak is képes volt ellenállni, és nem hagyta, hogy elrabolják.
− Rég voltam az, fiam, ki tudja már, hány évszázada. A halandók hajlamosak a valóság elferdítésére. Nem kellett én semmit sem tegyek annak érdekében, hogy megakadályozzam az elrablásomat, hiszen meg sem próbáltak elvinni. Betörtek ugyan a templomba és feldúlták, de azoknak arany és kincs kellett, fiam, nem egy kis faszobor. Egy ujjal sem értek hozzám. Talán észre sem vettek. Mi volt nekik egy kis faszobor? A székelyek találták ki ezt a mondát. És valóban, igen szép dajkamese, de semmivel sem több.
− De anyám, ha a székelyek nemzedékről nemzedékre hűségesen továbbadták ezt a mondát, annak biztos oka van.
− Igen, fiam, kellett valami, amiben hihetnek nehéz időkben, ami tartja bennük a lelket hányattatásaik során. Erre jók a vallásos legendák, mítoszok.
Jézus rövid gondolkodás után folytatta.
− Anyám, el kell mondanom jövetelem valódi okát. Szükség van egy csodára, amely képes fényt mutatni az embereknek az alagút végén.
− Egy csodára?
− Igen. Nem gondolod, hogy e nehéz időkben lenne a legnagyobb szükség egy jelre, hogy a székelyek szívében újra fellángoljon a remény tüze? Hisz látod, ki tudja, hány év óta ismét lármafákat gyújtottak a székely föld minden szegletében. A hitük forog kockán, anyám, és ezzel együtt a jövőjük. Mert milyen sors vár arra a népre, amely nem hisz már semmiben, sem Istenben, sem emberben, sem múltban sem jövőben, sem egyénben, sem nemzetben? És e hitetlenséget, ezt az emberekben uralkodó összevisszaságot használják ki vezetőik. Az egyszerű embereket befolyásolják, és irányítják saját szándékaik szerint. És egyéb céljuk nincs, csak hogy a saját malmukra hajtsák a vizet, és dúsgazdagokká váljanak.
− Sajnálom, fiam. Ha a székelyek nem használják istenadta, józan paraszti eszüket, és hagyják magukat az orruktól fogva vezetni, elvesznek, elhullnak mind egy szálig. Hiába jelennék meg nekik, nem vennének komolyan, nem ejteném ámulatba őket, csak egy szélhámos asszonyt látnának maguk előtt. A Mária-jelenések elavultak e földön. Csak azokra vannak hatással, akik hisznek is benne, ezek száma pedig napról-napra fogy. Ezért mondom: az emberek saját szakállukra kell boldoguljanak. Először magukon segítsenek, döntsék el, hogy mi a fontos nekik, mert a vak és meggondolatlan hit, az üres imádság, a fejvesztett indulat nem segít.
− Ez azt jelenti, hogy elutasítod a kérésemet?
− Azt, fiam. Én már nem tehetek semmit. Saját maguk kell észrevegyék és orvosolják a gondjaikat. Ismered az elcsépelt közmondást: segíts magadon, és az Isten is megsegít. Most pedig távozz. Pihenni szeretnék. Holnapi látogatóim fogadásához kell erőt gyűjtenem.
Jézus csüggedten lép ki a templomból. A somlyói nyereg fölött a hajnal első fényei derengenek. Pár perc, és a nap fehéren izzó korongja is feltűnik a láthatáron. Ősz, görnyedt ferences barát közeledik a templom előtt tébláboló férfihoz.
− Dicsértessék a Jézus Krisztus − köszön a szerzetes.
− Köszönöm, de igazán nem szükséges…
A barát összehúzott szemöldökkel vizsgálgatja a férfit. − Istenem, megint egy iszákos − gondolja.
− Gondterheltnek látszol, testvérem − szólal meg ismét a ferences. – Mi nyomja a szíved? Velem nyugodtan megoszthatod, bármiről is legyen szó.
− Köszönöm, atyám, igazán megtisztel, de most inkább egyedül szeretnék lenni.
− Jól van, fiam. De ha mégis úgy döntesz, hogy könnyítenél a lelkeden, bent megtalálsz.
− Igazán kedves…
A barát görnyedt alakja, imára kulcsolt kezekkel, eltűnik a félhomályban.
A férfi nézi a felkelő napot, majd leül egy padra a templommal szemközt. Hosszú haját a Hargita felől érkező szél borzolja, a reggeli párás levegőt bearanyozzák a nap sugarai. Távolból tehenek bőgése, és a nyakukban függő kolompok kongása hallatszik. A templom fecskéi hangosan kirajzanak, és elindulnak reggeli vadászatukra. Szürke galambok lépkednek a templom előtti tér kockakövein, fejüket előre-hátra mozgatva ráérősen táplálék után kutatnak. Ebben a pillanatban megkondulnak a templom harangjai, öblös hangjuk szétfolyik a hajnal csendjében. A férfi ekkor veszi észre, hogy nincs egyedül a padon. A fekete nőstény macska ül mellette, és hunyorgó, sárga szemeivel figyeli. Bajsza olykor idegesen megrándul.
− Kitalálhatnál már valami jobbat ennél a feketemacska-álruhánál − szólal meg a férfi. – Eléggé elkopott már. Nem gondolod?
A macska, mintegy meghunyászkodva, hozzádörgölőzik a padon ülő férfihoz. Az karjaiba veszi, és végigsimít fényes szőrén.
− Gyere, menjünk. Itt nincs már több dolgom. Elbuktam.
A férfi feláll a padról, és a macskát szorosan magához ölelve elbaktat a Szék útján. Nesztelen léptekkel halad az ébredező falu házai között.
