A műhelyajtótól indulok
hátra, a meggyfa felé,
a nyulaink mellett ki,
a nagy kertre, járni,
járni egyet a nyárban!
Nyugalom, május, csend van, és
Ágoston utcai nyár!
Viszem a maszkot,
rajzanak éppen a méhek,
s én nem füstölök;
bezzeg nagyapámnak
még bajuszából is
ömlik a dohányszag!
Balra a kaptársor zúg,
jobbra a szőlőnk van, mézes,
közte az út, és közte
az Ágoston utcai nyár!
Arrébb veteménysorok,
köztük lyuggatott
öntözőcsövekkel,
jobbra duzzadt levelű lucernásunk,
széléből épp ma kaszáltunk,
aztán a tengeri sorai között
– ma már kilátszom belőle –
hátra, a sínek felé.
A kert végén, keresztbe földút:
– ezt minden szántáskor
kissé hátrébb költöztetik
az Ágoston utcai gazdák –
a keréknyom között fű,
rákanyarodva puhábban lépek.
Itt meg a domb!
A helyén kertészház állt,
amit szerelmi bánat miatt
hagyott magára a gazda,
így mondja nagyanyám.
Így megyek, repülök szinte
a sínig, aztán a töltés mentén
ki a szatmári útra,
majd mezítláb, a forró
betonon hazafelé!
Ragyogó nap!
De a Majtény utcán senki, és,
mire utcaajtónkig újra elérek,
mindig eltelik húsz év,
nagyanyám mindig eladja a házat,
a kertet, a műhelyt, és
az Ágoston utcai nyárt!
A kulcs helyén semmi,
elköltöztek mind a szomszédok,
jó rokonaink is.
Máshol riadok ebből
az álomból évről évre
én is, teszem a dolgom,
de velem jön mindig
az Ágoston utcai nyár.
Legendáját minden nap
hízlalom, fényezem kissé,
hogy jószagún, világítón
adhassam át a fiamnak.