Adélka soha nem értette a lestaktikát. Nem látta az elrúgás pillanatát, hogy most melyik a csatár, a kapus és egyvonalban hogyan zajlik ez az egész. Meghaladta képességeit az elmélet gyakorlatban történő azonosítása is, miszerint lehet eleve arra kényszeríteni az ellenfelet.
Hogyan is várhatnánk el egy diffúz frizurás könyvtároskisasszonytól, aki az imént kapott az űrből energiákat, hogy ilyen bonyolult és rafinált szabályt megértsen, ami ráadásul tévéből nézve még rejtettebbé válik. Ez nem tántorította őt el a szakadatlan figyeléstől, elemzéstől, újból és újból megpróbálkozott a megfejtéssel, mert szerette a nemzetközi bajnokságokat nézni, és szörnyen idegesítette, amikor a sportriporter lest közvetített.
Adélka családja sportrajongó volt, a régi szép időkben társasági esemény volt egy-egy közvetítés, kisebb népünnepély, eszem-iszommal egybekötve. A nők a konyhában nézték a saját meccsüket, míg a férfiak külön csapatot alkotva szakértették az eseményeket, szünetben kijöttek dohányozni; a gyerekek pedig a gyerekszobából hallgatóztak, és időnként szabálytalanul kilestek, hogy most a fehérek vagy a feketék vezetnek, mert akkor még nem volt színes televízió.
Adélkának nem volt már ideje további kísérletekre, hogy a lestaktikát és magát a lest valaha is felfogja, felismerje, mert az előző novellában feladott hirdetésére máris jelentkezett Kossuth Lajos, a következő megoldással: „... a matematikában olyan a metafora, mint a költészetben 1848.” Mi van???? Totális félreértés…
Később az is kiderült, hogy Lajos utálja a focit, minden sportközvetítést, kivéve az ökölvívást.
Adélkának gyanús volt a válasz, de azért megpróbálta, mert kíváncsi volt, hogy egyáltalán ki válaszol egy ilyen hirdetésre. Vajon matematikával vagy történelemmel foglalkozik? Esetleg bróker vagy tőzsdecápa, vagy a kettő ugyanaz…? mindenestre a brókerek szoktak ekkorát kockáztani – így tanakodott magában; ez utóbbi variációnak jobban örült volna, mert a kukorica-intervencióval kapcsolatban is zavaros fogalmai voltak, a tőzsdét pedig a lessel helyezte egy ETO-jelzet** alá.
Magához vette kedvenc olvasmányát, a Lét és idő-t – ettől biztonságban érezte magát, minden lehetséges szatír futva menekül, ha meglátja –, és ezzel felszerelkezve indult a randevúra. Kossuth Lajos meghívta őt egy kávézóba, ami éppen abban az órában zárt be, amikor találkoztak. Jel. Az utolsó órában, percben találkoztak. Lajosnál rózsa, Adélkánál Heidegger fekete kötésben, erről kellett egymást megismerniök.
„…minden, ami mindenkor van, minden létező a kellő időben jön és múlik el, és addig marad meg, amíg a számára kiszabott idő tart. Minden dolognak megvan a maga ideje.”*
A kávézó rácsa szép lassan ereszkedett lefelé, hirtelen zavar támadt a rendszerben.
Akkor majd sétálni fognak, és stílusosan a peripatetikusokról beszélgetnek, az olcsóbb is.
Lajos nyílt ember volt, természetkedvelő és állatszerető; National Geographic-előfizető, ő maga is készített természetfotókat, főleg a lovairól. A lovakról szóló tanulmányát még nem tudta befejezni a sok munka miatt, de folyamatosan írta dolgozatát, melynek címe: Paripa tézis, Adélkának szörnyű csalódást okozott, amikor a kéziratból megtudta, hogy nincsen fehér színű ló…
Lajos oltotta a falu minden bárányát, disznaját, ellettette a teheneket, ott volt minden kis idétlen születésénél, inszeminátorként segített a tenyészállatok populációjának egyensúlyban tartására. Csehov-novellahős, vidéken ragadt intellektus, a színjátszókör oszlopos tagja, akit a körülmények kényszerítettek sorsa elfogadására, aki nem tanulhatott tovább, mert már korán el kellett tartania egy családot, de állandóan tanult, tudását autodidakta módon bővítette, de mindig lenézte és haragudott a városi diplomásokra, akik nem tudják, mi az, dolgozni és inszeminálni.
Utálta a várost – különösen az aluljárókat –, mégis egy ideje munkája ide szólította, egy oltóanyaggyártó céghez. Adélka később, sokszor segített lepakolni a Franciahonból érkezett árut: iluskásan felgyűrt szoknyával és kipirult arccal térült-fordult a polcok között, ahová ezúttal nem könyvek, hanem oltóanyagok kerültek. Szeretett dolgozni e mellett a nagy és erős ember mellett, aki egyszerre több dobozt is elbírt, mindenkit irányított; Adélkára meg ilyenkor nem mosolygott, mert a munkát nem keverjük a szórakozással. Aztán mire jól elfáradtak, jöhetett a tápláló vacsora, egy kis szalonna, kupa bor, Cseh Tamás-hallgatás, hogy a csehovi hangulat meglegyen. Adélka boldog volt. Sokat kirándultak, orchideakiállításra jártak, fotóztak, ám színházba továbbra is eddigi barátaival járt.
Lajos sajnálta a pénzt ilyen csacskaságokra; amit lehetett, a lovaira és később a méhekre költötte. A méhek Adélkát is megsebezték.
Mindenesetre Adélka szépen kitakarított a vidéki kúrián, kimosott, kivasalt, míg Lajos a füvet nyírta és a kertet rendezgette, aztán főzött valami táplálót és megebédeltek.
Már látta magát széles karimájú kalapban, hosszú sállal és sokgombos kézelőjű ruhában, passzéval a derekán, amint felpattan a hintaszékből és ura elé siet, aki mit sem törődve izzadtságával (és a ló izzadtságával), elkapja és hevesen üdvözli őt, midőn kaszáját csak odébb rakja. A lovat, amiről lepattant, még előbb kikötötte.
Jaj, de kaszával nem lehet lovagolni, sajnos, rossz a kép, illetve nem is, mert a Halál is ülhet lovon, amikor kilovagol Perzsiából… szóval a friss sarjúillathoz kell a kasza, de akkor Lajos gyalog érkezik.
A színjátszókört a helyi közkönyvtár vezetője és egyetlen kölcsönzője vezette, akit azért száműztek vidékre, mert a fővárosban elajándékozta az állomány könyveit, csupa jóindulatból. Mindenkinek adott valamit a közből, hátha az ajándékot elolvassák az emberek. Sajátos nevelési módszer, az már bizonyos, a Bátorremetén megrendezett XII. könyvtáros vándorgyűlésen fő témát szolgáltatott a konferencián.
Vad Amál a hónap minden első szerdáján hívta össze a lelkes amatőröket, a Sirályt próbálták.
Nyinát a növényvédő-állomás fiatal, frissen végzett mérnöknője alakította, bizonyos Nikol Kidmen, akivel Lajos még a színdarab előtt összegabalyodott.
Adélka később lebokszolja a ringben ezt a bizonyos Nikolt, aki csalafintán kitalálja utána a méhvállalkozást, hogy Lajos közelében lehessen és visszahódíthassa őt, és tanácsadás címén állandóan hívogathassa. Kemény küzdelemben végül, technikai pontozással Adélka győz, ám mindhárman kiütöttnek érezik magukat. Csehovhoz Adélka sokkal jobban értett, de nem kívánt szerepet vállalni a darabban. Lesre kényszerítették, azok ketten hátramaradtak, és ő semmit nem vett észre, csak amikor már fütyültek. A madarak a cseresznyefaágon,*** Adélka pedig elképzelt hintaszékében pihent, a hulló meggyfavirágszirmok betemették az arcát.
Azon a nyáron kezdődött a Nagy Foci Bajnokság, és azon a nyáron kezdett el Lajos a cipője mellett járni, ahogyan ő kifejezte magát. Adélka csak azt vette észre, hogy Lajos valóban kossuthosan kezd el viselkedni, politizál és magyaráz, ennek kivándorlás lesz a vége. Lajos összepakolt, és lelépett, a cipője pedig utána…
Szerencsére, a mérkőzéseket folyamatosan közvetítették, bár Adélka nem sokat látott a lestaktikából…
Összepakolta Lajos maradék holmiját egy hordozható hűtőtáskába, és lefagyasztott emlékeivel, ábrándjaival együtt átadta a négyes-hatos megállójában az illetékesnek.
A főzős ekkor szúrhatta ki áldozatát, a szakértők szerint.
Adélka hirdetése:
„Könyvtároskisasszony keresi lehetetlent nem ismerő társát, aki képes rávezetni őt a lestaktika elemeire, a felismeréstől a taktikáig...”, de ez már egy következő történet.
*Martin Heidegger: Lét és Idő
**Az Egyetemes Tizedes Osztályozás rövidítése. Az ismeretterjesztő műveket a könyvtárak témájuk, tárgyuk alapján csoportosítják, osztályozzák. A világ összes ismeretét, tudományát a könyvtárak 10 nagy csoportba (főosztályba) osztották fel, és ezeket 0-9-es számjegyekkel jelölik.
*** Utalás a Cseresznyéskert fordítására.
