Adélka anyja általában racionális volt. Általában és mindig.
Két bal agyféltekével rendelkezett, még a véletlent is valószínűségszámítással számította ki. Ezért is tűnt furcsának, hogy az utóbbi időben Maman olyan tanácsokkal látta el kislányát, mint: „Piroska napján piros kendőt köss a nyakadba, akkor idén férjhez fogsz menni”... vagy „hajtattam neked Katalin-ágat (téli ünnepkör), András napján hallgasd meg, a kutyák mely irányból ugatnak, na onnan érkezik majd a jövendőbelid”, és hasonló jótanácsok a tavaszi és nyári ünnepkörből is.
Hogy megértsük Maman elhajlását az euklidészi alapoktól a transzcendens, szupersztíciós tartományok felé, feltételeznünk szükséges, hogy a valós számokon át vezetett az út, mely utat az évek során felhalmozódott vőlegényekkel kövezett ki a sors.
Reductio ad absurdum* következik.
Adélka sohasem akar férjhez menni. Általában hazahurcolta aktuálissá vált vőlegényeit, akik nagyon jól érezték magukat, ettek-ittak, élvezték a vidéki levegőt és azt, hogy Adélka szülei körbeugrálják őket.
Ilyenkor Adélka apja, Papuska büszkén újságolta a temetéseken (az egyetlen közösségi eseményen, ahová nyugdíjazása után hajlandó volt eljárni), kísérve „drága jó halottunkat” a temető felé, hogy a legkisebbik lányának is van már vőlegénye, igen komoly ember. A lovak ilyenkor valami miatt hevesen prüszkölni kezdtek, a temetési menet egy pillanatra megtorpant.
Az első jelölt egy filmrendező volt. Film nélkül, pontosabban egy kísérleti fázisban megakadt művel, és a filmrendezők – általa jellemzőnek tartott – öszszes felvett szokásával: ivott, csajozott, kötekedett, verekedett, párbajozott, öszszeomlott, feléledt, menny és pokol között lebegve állandóan. Aztán vidéki levegőváltozás címén megérkezett Adélka szüleihez egy írógéppel, legújabb forgatókönyvén dolgozni, és tovább ivott, csajozott stb.
Adélka szenvedett, de közben boldog volt, mert azt hitte, ez a szerelem.
Boldogan vetette bele magát ő is a munkába, amikor a filmnélküli rendező legújabb díszlettervébe kezdett. Egy ásító agyagszobor építésébe, mely első darabja volt a 89 darabból álló sorozatnak egy nagy magyar fennsíkon, ahol csak a szél fúj, de az meg szükséges is, hogy az ásítókba beleépített orgonasípokat fütyültesse. Adélka feladata volt a Központi Fizikai Kutatóintézettel konzultálni a fennsík földrajzi koordinátáiról, és hogy a forgatás szempontjából a Nap éppen hol tartózkodik téli és nyári napfordulókor. Minden ki volt számolva: az ásító gólem meg csak ette, ette a pénzt. A művész kiköltözött a fennsíkra egy sátorba, Adélka oda zarándokolt minden hétvégén friss étellel, itallal, dohánnyal, petróleummal és egyéb üzemanyaggal, amit a szobor követelt. Hej, de szép idők voltak…
Lexi úrifiú volt Németországból, természetesen felsőbbrendű nemesi tudattal, ám annál csenevészebb intellektussal és fizikummal, ellenőrizhetetlen felmenőkkel.
Dosztojevszkij-figura, aki kölcsönvette magát és hangulatát a nagy orosz regényeiből, ingatag dzsentri imidzsét megtámogatandó. Teljes identitászavarában azt gondolta, neki is jót tesz a vidéki levegő és a jó koszt. Lexi Adélka szüleinél táborozott egy ideig, szénában aludt, a csűrben a tehenek fölött – mert az „wie romantisch” –, néha leereszkedett a patkolókovácshoz, megcsutakolta a lovat, kommunikált a néppel a piacon. Leginkább csinovnyiknak nézte az ember, mintsem gyenge idegzetű, degenerált ifjú földbirtokosnak, aki már csak a paraszti vérfrissítésben bízik. (Eredeti elképzelése magáról és jövőjéről ez volt.)
Adélka nem volt tisztában dzsentri-Lexi szándékával, amaz pedig gondosan ügyelt a bizonytalanság fenntartására, a sokat sejtetés és kétértelműség művészien kivitelezett mondataival biztosított magának egy-két hetet a jó vidéki levegőn.
Sasfiók szép szál ember volt udvarlása idején. Nagy és erős, amolyan fővárosi Túri Dani, a regényfigura önsorsrontása és agresszivitása nélkül: rendkívül szelíd természete kissé nevetségesen hatott medveszerű testével párosítva. Újságírás címén hűtötte a lét levét, anyagi háttere születése okán adott volt, nem volt hát más dolga, mint átadni magát a lét elviselhető könnyűségének.
Váratlanul tűnt fel egy hosszú téli estén, szövetkezve Adélka családjának oldalági rokonaival, gyűrűvel felszerelkezve. Végül is önsorsrontásra készült, ha jobban belegondolunk. Adélka szülei nagyon megörültek, rögtön kipréselték a szerencsétlenből, hogy miért is jött, és pillanatok alatt megszervezték a leánykérést. Mivel mindenki hagyománytisztelő volt ebben a családban, ezért Adélka nagybátyja ugrott be alkalmi leánykérőnek. Szépen le is játszották a darabot, mulatoztak vidáman, Adélka pedig csak nézte őket; nem akart nemet mondani, mert nagy volt a hó abban az évben és nem lehetett közlekedni; mégiscsak kegyetlenség lett volna aznap este útjára bocsátani életének egyetlen valóságos, felmutatható vőlegényét. Mérsékelt tehetséggel eljátszotta a neki szánt szerepet, majd egy hét múlva, midőn az idő is megenyhült, visszaadta a gyűrűt.
Papuska ez után az eset után már szótlanul baktatott „kedves halottunk” után a temetési menetben, nem beszélgetett senkivel. Ha valaki kérdezett valamit a témában, rögtön az irodalomra terelte a szót: megint megjelent Adélkának egy verse, csak az a baj, hogy ő nem érti, Mamannak kell mindig elmagyaráznia.
Ezalatt Odüsszeusz vitorlafehér pulóverben feszített képzeletbeli hajóján, egy könyvborítón, nyíltan dévaj tekintettel hívta, csak hívta, csábította Adélkát a fővárosba, ahol éppen dedikálni készült az alábbi verset tartalmazó kötetét:
Odüsszeusz (VisszatérŐ téma)
108 kérő falja kamrám,
léhaszívű bajnokok ők.
Olajfa ágyamba vágyik mind,
de íjat feszítni rest valahány,
asszonyi hűség fejsze-fokán
átlátni vakok.
Még hajózhatok.
Már nem sokáig, mert Adélka hamarosan felveszi derékban beszűkített csipkeruháját és elindul meghódítani az irodalmi életet, melyet akkoriban annak egyik nagy faunjával azonosított.
*A reductio ad absurdum (latin: viszszavezetés az abszurdra) az érvelés egy formája, amely során az érvelő a vita kedvéért elfogad egy állítást, megmutatja, hogy valamilyen képtelenség következik belőle, és ebből arra jut, hogy az állítás mégse volt igaz.
