„Persze, egy gyakorlott filológus a leghitelesebb adatokat is úgy tudja csoportosítani, hogy a végeredmény mégsem tükrözi a teljes valóságot.”
(Sziklay László)
A napokban egy több mint negyven évvel ezelőtt olvasott – és írott – úgynevezett bűnügyi regény került a kezembe. Egyik érdekessége, hogy benne az áldozat tisztában van a gyilkos ellene irányuló szándékával, de nem akarja észrevetetni bizalmatlanságát, mert fél, hogy támadóját megsérti! A helyzet egy hatvanöt évvel ezelőtti márciusi reggel hangulatát idézi fel az emberben.
Óriási volt a feszültség, mindenki érezte, hogy baj van, de a budapesti rádióban az adásszünet nem akart véget érni. Amikor hallgat a hivatásos, az ember az amatőrhöz fordul. És amatőr készülékemben máris felhangzik: „Hállóhállófigyelem, az ezerötszázas adóállomás hívja az összes alárendelt állomásait!”. A X. csendőrkerület parancsnokának adója ismerteti a vezérkari főnök utasítását: „Magyarországon német csapatok vonulnak keresztül… az erőszaknak engedni kell… a rendet fenn kell tartani!” A fogalmazás tapintatos, nem megszállásról, átvonulásról beszél (vesd össze: „Ideiglenesen hazánkban tartózkodó”… stb.); nem mondja meg, hogy miért kell engedni a milyen erőszaknak? De ha mégis volnának, akik nem akarnának engedni, úgy a rendet az ellenállókkal szemben is, tehát végletesen fenn kell tartani; vagyis: le kell számolni a szélsőséges elemekkel; „együtt kell működni”, a tekintélyt, bármiből ered, tisztelni kell.
Évekkel később olvastam, hogy 1944. március 15. után Nyugat-Magyarország határai mentén a német csapatösszevonások egyre nagyobb méretűek lettek, s ezt a helyi hatóságok felfelé jelentették. Végül is a külügyminisztérium illetékese bekérette a német katonai attasét, magyarázatot várva. Az attasé heves felháborodásának adta kifejezését; az államtitkár mélységesen sajnálkozott; a német csapatok másnap már bevonultak Budapestre, fekete rajokban kúsztak a Mercedesek a Duna partján, mint svábbogarak; „Európa begyűrűzött hazánkba”; a magyar hivatalosságok, sem kisgazdák, sem nagykommunisták, sem emberarcúak, sem rendszerváltottak azóta, azóta is, óvakodtak attól, hogy az eset súlyosságának megfelelő minősítésekkel megnevezzék az akciót levezénylő E. von W.-t, a Mein Führer személyes megbízottját, es väre so peinlich;1 nyilván, mert nem tudták, hogy v vagy w-vel kell írni a nevét és hány e-vel.
Azóta is számtalanszor találkoztam ezzel a tapintatossággal; politikai és kulturális téren dolgozó, jól felkészült – jól felkészített – magyar értelmiségieknél. Legutóbb egyik cikkemben érintettem August Schlözer német történész szere pét a XVIII. század végén kibontakozó új német nacionalizmusban, s ezzel kapcsolatban a nemzetek egy sajátos rangsorolásában; mely szerint például a magyar és nyelvrokon népei „nem életrevalók”, nincs történelemalkotó képességük, satöbbi. Szóltam egy hírhedt magyarellenes röpiratról is, megjegyezvén, hogyha nem is Schlözer a személy szerinti szerzője, akkor is az ő eszméit tükrözi.
Noha ez írásomnak csak egy mellékes aspektusát érintette, Biró Annamária (láthatóan a felsőoktatásban érdekelt filológusnő) tábort jár ellenem,2 hivatkozva egynémely pontatlanságomra, kiharcolni kész Schlözer ártatlanságát, részben elírásaim alapján. Nem is szükséges beismernem, köztudomású rólam, hogy földrajzi és személynevek esetében rendszeresen követek el pontatlanságokat; ez a jelenség 20 éves születésnapom előtt két héttel lépett fel először, s az azóta eltelt hatvanegy év során egyfolytában erősödik. Mindenesetre nem a tárgyi ismeretek hiánya okozta: hiszen testvéreim, gyerekeim és unokáim nevét is gyakran összetévesztem, holott ismerem őket. Úgyhogy környezetem tagjai jól ismerve szórakozottságom e jeleit, helyesen: másságom sajátosságának tekintik. Nem szólva arról, hogy szórakozottságom szülöttei gyakran egy mélyebb tudásból fakadnak! Például, hiába mutatja nekem nagy vigyorogva a filológusnő, hogy Aeneas nevét Aineasnak írtam, én az illető népalapító hősnek nevét még Trója tájékán Homérosznál ismertem meg, s ezt ma Aineiász-nak írják át! Tehát mindenképpen elmondható, hogy „jól tévedtem”.
(Mennyire nem lényegesek az ilyen bősz pontosítások! Például, ha valaki Kolozsvárról Marosvásárhelyre utazik, vagy viszont, úgy tudja, hogy Székelykocsárdon szokott átszállani. Pedig korántsem! Székelykocsárdnak nincs is állomása, csak egy kis megállója [Lunca Mureşului]. A Războieni nevű állomás pontos neve: Székelyföldvár. Ám mégis mindenki a szomszéd község, Kocsárd nevét használja, mert annak „vonzata” van. S ha a pityegős pitty pene vizenjáró fias fenét is eszik, én már sohse fogom Cso-cso-szan, azaz Madame Butterfly nevét Vajlégy asszonyságnak emlegetni, csak Pillangókisasszonynak!)
Ám térjünk a lényegre; a könyveket sem a hibaigazítások kedvéért szokták kiadni. A Schlözer-féle rangsorolás a nemzetek élethez való jogához, akkoriban minőségi újdonságot jelentett. Mert nem, illetve nemcsak a furror teutonicus-ból származott. (Quamdiu furror iste tuus nos eludet?)3 Az, hogy egy vérengző katona, egy zsákmányra éhes kóborló, saccomano, vagy félhülye császár faji, nemzeti, vagy vallási alapon tömeggyilkolni kezdett, az megszokott ügy volt. Például, hogy II. Ferdinánd császárunk és királyunk, annak idején, azt a parancsot adta Wallenstein-nak (nem a szonátásnak, hanem a lágeresnek és halálosnak, lásd Schillernél), hogy meg kell ölni mindenkit, aki 12 évnél idősebb és magyarul beszél, vagy ha ez valamiért nem megy, akkor ki kell tépni a haját, és korommal bekenni a fejét, ez rendben van; nem lehetett éppen minden Habsburg olyan komoly ember, mint Albert királyunk vagy netán Mária Terézia felvilágosult és népei iránt kötelességtudó királynőnk.4
Azonban, hogy egy tudós, egy aufklőrista, egy racionalista, az értelmiség legjobb köreihez tartozó személy ilyen kétes érzületeinek teret engedjen a tudományban, az még akkoriban újdonságnak számított.
A dolog különben nem nála kezdődött. Adam Kollár, a szlovák, egyáltalán a pánszláv nemzeti ébredés első nagyhatású profétája, meghirdette tételét, hogy miután a Kárpát-medencében a magyarság a szlovákhoz képest kisebbséget alkot, rövidesen el fog tűnni, el kell tűnnie, és megvalósul a nagy szláv egység az Adriától Arhangelszkig, a Lajtától, illetve a pilseni sörgyáraktól a Csendes-óceánig, és ez egyben a világtörténelem kiteljesedése, az emberi minőség csúcsállapota lesz; negyedik Róma pedig nem lesz,5 és ez a gondolat jutott el Herderig, aki (Kollár alapján, de azt hiszem, ezt ő nem hangsúlyozza) megjósolja a magyarság közeli kihalását. Herder „költői” gondolatához kapcsolódva Schlözer tudományosan is megalapozza és kiszélesíti e tételre vonatkozó nézeteit.
E nézetekről azonban Biró Annamária azt állítja, hogy „ma már” nem is olybá tekintendők. Hogy nem is voltak „olyanok”. S erre nézvést fel is emleget egynéhány újabb értékelést a német történészről. Ám minő sajátságos módon! Csakis magyar szerzőket s csakis egy bizonyos körből! A magyarok közül sem – a másvéleményen levőket. Például az általam évtizedek óta emlegetett Dümmerth Dezsőt sem. (Persze, Bakay Kornélt sem).6 Ám, „ha már úgy vesszük”, Kollár Ádámot még lehet magyarnak is tekinteni, amennyiben a „magyar nemzeti hibák” felemlegetésekor vállalta a magyarságát! (Valahogy ilyenformán: Lám, még én is milyen ronda alak vagyok magyarságom szerint!) Schlözer azonban német volt. Hogy-hogy nem idéz Biró egyetlen modernebb német értékelést róla? Vagy pláné olyan szlovák-németet? Pl. J. Tibenszky: Schlözers Bedeutung für die in der Slowakei im 18. Jahrhundert herrschenden Ansichten über die Slawen. Lomonosow-Schlözer-Pallas, Berlin, 1962….????
Én magam nem akarok bővebb bibliográfiai információkkal szolgálni, nehogy kinevettessem, mint egykori szász kolleganőm. 1951-ben a bukaresti Ifjúsági Kiadó „együttlakó nemzetiségek tagozatán” dolgozva, feladatul kapta egy hevenyészve németre fordított antihitlerista brosúra szerkesztését. Egyszer csak arra figyeltem fel, hogy úrilány mivolta ellenére csapkodja a könyves szekrények ajtaján. Mi a baj, Gréti, kérdem. Hogyan ellenőrizzem az idézeteket, mikor a dokumentációs részlegen egyetlen Mein Kampf sincsen?
(folytatás következő számunkban)
