Ravaszul manipulatív Hesse regényé-ben a narrációs keret. Kiegyensúlyozott, nyugodt hangú, intelligens, kanonizációs célzatú ráhatás, rábeszélés történik benne. Az arctalan elbeszélő a Rendből kilépett Játékmester élettörténetét kívánja megörökíteni.1 E keret rendkívüli fontosságú abban a tekintetben, hogy jelzi a Rendszer nyitottságát: az őt meggyőződéssel elhagyót is képes integrálni, felmagasztalni, bekapcsolni a rend történetébe; előddé, dicsőséges hőssé avatni – abszolút legitimálni. A Kilépő még csak nem is megtagadó; Knechtnek, aki bár szűkösnek érzi a Rend képezte kereteket és a Rend nyújtotta lehetőségeket, sőt alapvetően hiányosnak véli létének, működésének motivációját és stratégiáját, önértelmezését, mégsem kell megsértenie annak szabályait. Szabadon kiléphet ugyanis, erre a Rend írott kódexe lehetőséget biztosít. Eddig is viszonylag szoros kapcsolatban álltak a külvilággal; tanítókat képeztek, zenetanárokat, akik az üveggyöngyjáték szabályait vitték szerteszét, s tanították meg annak gyakorlatára a világot. Központi kérdés természetesen, hogy ez mit jelent. Mi az az üveggyöngyjáték??? Megmondható-e, mit ért rajta a regény? Irodalomszociológiai, de befogadáslélektani kísérlet méltó tárgya is lehet, hogy az olvasók közül kinek melyik belső interpretáció, definíció ragadta meg a figyelmét. Én úgy vélem, valamiféle integratív szellemiségre utal; matematikából-zenéből, filozófiából, pedagógiából (sőt meditációból, jógából, vallásból stb., de ez utóbbiak ritkábban jönnek szóba) kikísérleteződő egységes munkaformára, melyben elmélet és gyakorlat együtt működik, kölcsönösen áthatja egymást. Aki tehát Kasztáliából kikerül, ennek az esszenciának a tanulságát terjeszti. Knecht sem tesz mást végül: elmegy a külső világba barátja családjához fiukat tanítani, nevelni, önismeretét ébreszteni, konfliktusaikat oldani. Az, hogy az első napon belefullad a jeges vízbe, amikor ifjú tanítványa után ugrik, ugyancsak tágan, sokféleképpen érthető. Az egyik olvasatban akár egyértelmű kudarcként. Az üvegházi lényt azonnal megöli a nyers valóság. Azonban értelmezhető akár valódi küldetésének beteljesítéseként is; a fiúban örök nyomot hagy tette. Hangsúlyos utalás történik arra, hogy a mester hirtelen beállt hiánya a potenciális tanítványt a teljességgel még meg nem ismerhetett, de már csíráiban is vonzó tanítás kinyomozására indítja; különös tanítójának mélyebb megértése és saját önmegértése felé mozdítja el. Az áldozathozatal, az alázat nem idegen a sok szempontból elpuhultnak, eltartottnak, kitenyésztettnek mondható kasztáliaiaktól sem, akiket egyébként a külső állam tart el. Alapirányuktól eltér az, aki belterjessé, önérdekűvé, pusztán esztétává válik, s nem számol a mássággal. Ilyen esetben meditációra szólítják fel. Kasztália szomorú tanulsága a legkasztáliaibb Knecht számára éppen az, hogy már ez sem segít; nem tudják önmagukat saját hajuknál fogni kihúzni a belterjességből. A külső szempont, a külvilág, a faktuális másság (más államok, politika, család, társaság, társadalom, testiség, nemiség, pénzügyek, gazdaság) megismerése és az azzal történő komoly számotvetés hiányzik életükből. Mindezek iránt azonban éppen Kasztália ébresztette fel Knecht érdeklődését! Ez a Rend küldte a határain kívül lévő ferences kolostorba, ahol kapcsolatba kerül a világi nagyhatalommal is, s másik ösztönzője: politikus barátja is legális módon közlekedik hazája és Kasztália között. A rendszerből való kilépést, a vele való elégedetlenséget tehát tulajdonképpen maga a rendszer generálja, motiválja, engedi meg, teszi lehetővé, és egyes – bár szélsőséges, de végső fokon, mint a könyvben látjuk, elfogadható – esetekben méltányolhatóvá. Az a rendszer tehát, amely éppen kanonizálja a belőle kilépőt, a lehető legrugalmasabb konstellációja szabálynak és megengedésnek, művészetnek és tudománynak, kánonnak és intuíciónak. Hogy Kasztália valóban túlélő – Knechtet és korát is túlélte –, azt a kiegyensúlyozott, legitimált pozícióból a jövőből elhangzó narráció bizonyítja. A narrátor Kasztáliának írja a krónikát, amely tehát még létezik, és megengedheti magának, hogy a belőle egykor kilépőt is elismerje. A főhőssel rokonszenvezve, az ő nézőpontját keresve, abba belehelyezkedve, azt méltányolva. Az ő széles látókörébe lépve, szellemi tágasságával azonosulva, következetes szabadságával gondolkodva magát Knechtet imitálja a harmadik személyű elbeszélés, és tulajdonképpen személykövetővé, belső nézőpontúvá vá1ik, de egy finom distanciát azért megőriz az ábrázoltaktól és a követett személytől. Általában ügyel arra, hogy tényszerűen bizonyíthatóak, az előkerülő dokumentumokkal verifikálhatóak legyenek közlései, vélekedései. Láthatólag semmit, a legkínosabb adatokat sem hallgatja el a krónikaíró; a valószínűség illúziója a leginkább ott sérül, ahol hosszú beszélgetések rekonstruálódnak, vagy éppen Knechtnek olyan gondolatairól esik szó, olyan belső monológjai tárulnak fel, amelyek sehonnan nem ismerhetők. (Itt a mélyreható, gondos nyomozás, adatfeltárás lehetőségére utal kimondatlanul a narrátor, de a legendát folytató, hézagokat kitöltő narráció lehetősége sem inadekvát. Csak a legrejtettebb gyanú pozíciójából gondolhatunk a személy szabadságát, integritását sértő méltatlan megfigyelési eszközökre, valahol tárolt adatokra.) A Knecht által írt versek és tanmesék, melyeket a kiadó-életrajzíró „csatol”, szintén árnyalják a képet, s utakat képezhetnek a további értelmezés számára. Így is biztosítja a krónikás az egyéni szabadságot, az olvasó autonóm döntésére bízva, hitelesíti-e végül az általa, az életrajzíró által összeállított verziót.
Ebben a különös, nagyszabású antiutópiában tehát majdnem megvalósul az utópia, mert legitimálódik a kilépő. Nem eldönthető így, célt tévesztett-e (a fiktív) Kasztália állam eszméje. A másik két vizsgálandó esetben koránt sincs módunk ilyen jellegű töprengésekre. Zamjatyin világát az bonyolítja, hogy műve (Mi) poétikailag a bizánci kánon jegyeivel átitatott. Színszimbolikával és a közösségi lét szentségére utaló szólamokkal legitimálja a szerző az abszolút államot. Nem manifeszt e jelenség, elsősorban a tudatalattit bombázza – tudatosan pedig azt érinti, aki jártas e kultúrában. Jelentős tehát a vélhető interpretációs eltérés a kontextuálisan informált és a naiv vagy csak ebben a kultúrkörben járatlan befogadó között. A címadó tartalom, a „mi”, a szakrális közösség szentsége matematikai terminológiával is kifejeződik: „Integrál”. A főhős egyszerű másolással indít; elégségesnek érzi e gesztust a rendszer céljainak dicsőítésére, ami megint csak a kánon vallásos értelmének, a törvénynek az újraírására: egyedüli legális terjesztésére, megerősítésére utal. A jel(kép)rendszer lehetővé teszi, hogy a benne járatosak a kanonikus státusz megbillenésekor gyanúval élhessenek: a kanonicitás ellenében e hagyományban felmerül, nem hamis-e a vezér. A tradíció kétarcúságára: a szent és a hamis, azaz álszent törvény kettős lehetőségére történik ekkor utalás. Az ortodox kultúrákban a bitorolt szentség, az ál-azonosság ugyanis letaszítandó, ld. pl. az álcárok elleni hajszát, lázadásokat, másrészt a florenszkiji ördög-meghatározást, mely az igazi megtévesztő közelségével definiálja a gonoszt.2
A rendszer mindenhatóságába vetett hitből a főhőst érzéki s egyben érzelmi élmény billenti ki, amely rögvest tematizálódik s formalizálódik. Naplóformájú elbeszélése csakugyan rögzíti a pillanatot: írása zeneivé, képivé, vizuálisan értelmezhetővé válik, amint átszellemül. Rendbontóvá, formát semmibe vevővé, kaotikussá lesz, amint megbomlik belső kiegyensúlyozottsága, s erőt vesz rajta a másság; megérinti a másik. Matematikai terminusai pedig, melyeket a rendszer céljainak magasztalására hívott segítségül, addig is a határokat feszegették, hiszen a végtelen aritmetikai szimbólumait kereste, mostantól a szerelmi élmény leírására szolgálnak. „Szerelmük” azonban eltér a műfaji szabályoktól. Nem a fennálló rend ellen feszül, hanem gyanús, tisztátalan, ellentmondásos: a nő nagy valószínűséggel egy szerveződő puccs céljaira kívánja felhasználni a központi intézményben dolgozó férfit. Vonzalmuk kölcsönössége azonban nem zárható ki teljesen. A férfi főhős sebtiben, még kontroll és interpretáció nélkül rögzíti a tényeket, s odavetett, fésületlen szavai arról tanúskodnak, hogy a másik, a nő ugyancsak bevonódott. Ő, a férfi, a konspirációs célra felhasználni kívánt „szám” (a regény terminusa a személyre, egyébként betű a neve: D) nem hagyta tehát érzelmileg érintetlenül a kémnőt.
A mű végi rendcsinálás, a lélek=betegség állami, hatósági kioperálása sem jár teljes sikerrel, mert a célszemélyt újra megérinti a kellemes vadság: látja megint a szeretett és kívánt nő, „I” kiálló, éles fogait... A testiség emlékeztet a lélekre, s mintha minden csírájában újrakezdődne.
A lejegyzés vágya és kezdeti, rendszerazonos helyzetének rögzítése ugyan még nem a fantázia megjelenésének volt köszönhető, azonban az élmény, a szerelemtapasztalás és a krízis szöveggé: heterogén, polifón, önértelmező irodalommá válása már annak tulajdonítható.
Szathmáry Kazohiniája az utazó-narrátor eltávolító gesztusának alakzatára épít. A csak pragmatikusan és a csak szimbolikusan gondolkozni tudó népeket megismerve a hajótörött főhős-narrátor nem akar annak a tudatára ébredni, hogy saját világa, az Erzsébet-korabeli Anglia ugyancsak hordozza a fenti sajátságokat. Ölre menni egy szimbólumért, halálba küldve életerős és ártatlan férfiakat – mi másról szerzett tudomást, ha nem erről, a behinek országában? A technikai sterilitást mentálisan is tökélylyé fokozó hinek által a jobbára gyógyíthatatlan, javíthatatlan, menthetetlenül elromlott – vagy eleve hibás – egyedek, eretnekek számára létrehozott behintelep ciklikusan a jelteremtés-jelhasználat-jelimádat alig követhető tobzódásába fullad. Eltartóik, a gyűlölt hinek védik meg őket a végső helyzetekben saját maguktól. (Működik itt egy bizarr áthallás Az Üveggyöngyjátékkal; a nagyvonalú, tápláló külország gesztusa, melynek köszönhetően létezhet a szimbolikus, szellemi életet élő zárvány. Az értékhangsúlyok természetesen mások. Hessénél a külső állam nagyrészt tisztelettel tekint a belsőre, s az ábrázolásmód és a hangvétel ott pszichologikusan neutrális, amíg itt nyomatékosan szatirikus.)
Fokozva, nagyítva, hiperbolizálva, de mégis saját szavait kell ismételnie Szathmáry Gulliverjének, amint a két eseménysort – saját sorsát és az idegen behinek társadalmának mozgatórugóit – leírja. A könyvet az feszíti szét, hogy sem a szereplő, sem a narrátor (a kettő ugyanaz) nem engedheti meg magának, hogy honfitársaival közölje a megtapasztaltakat. A megmenekülés után a derék angol katonák ugyanis fantáziálásnak, lázálomnak minősítik kalandjait, s ő maga is igen hamar ráébred, hogy legjobb lesz, ha elhatárolódik saját magától. Megszületett viszont a mű, az útleírás, amelyben foglaltak kísértetiesen hasonlítanak saját hazájának aktuális viszonyaihoz, azonban ezt ő nem ismerheti be. Nem fűzheti, nem kötheti össze a két tapasztalatot. Marad a mindennél beszédesebb felkiáltójel, a leírtak és a deklaráltak közti ellentmondás, a gyáva mesélő önleleplező gesztusa. A kínzó hosszadalmasság, az aprólékos mesélés, a minden furcsaságot leíró redundancia, a rengeteg ismétlés is ebben a modalitásban nyeri el jelentőségét. Ami ennyire szemmel látható az egyik oldalon, azt le kell tagadnia annak érdekében, hogy oda, amely Kazohinia tükörképe: hazájába zökkenőmentesen visszatérhessen. A főhős tehát, amint szembesül saját honfitársaival, akaratlanul leleplezi közös civilizációjukat. A hasonlóság felmerülésének botrányáig el sem jutnak, minthogy a megtévedt fantáziálót idejekorán leállítják. Totális képtelenséget látnak már az első szavaiban. Olyan fokon tabu a saját lét verbalizálása, hogy az érintettek mást sem tesznek, mint szakadatlanul hárítanak. A narrátor-szereplő így áthidalhatatlan szakadékot képez saját írásműve és annak értelmezése között. Szavai beszélnek, melyeket aztán megtagad.
Zamjatyin esetében szöveghez és eseményhez tapadt, jelen idejű elbeszélés folyik a naplóban, az intonáció elsősorban érzelmi-indulati, a felismerések szellemi nyomatéka így a főhős lehetőségeit tekintve elsikkad. Az érzelmi lázadás feltámadása, a másféle (ld. az általa anyává tett O-t, aki lényével szegül ellene a törvénynek, miszerint el kell szakadni gyermekünktől) lázadások tolerálása és a csalódás, valamint a hatalom visszaütésének mentális elviselése szorítójában folyik a cselekmény és íródik a napló-regény. A hősnek az időbeli távolság híján nincs rálátása a történtekre – a naplóforma másféle reflexiós hálót sző. Hesse megértő, széles látókörű, retrospektív elbeszélője a rokonszenvesen elfogult, hűséges, empatikus krónikás szerepét játssza, hihetően. Egy külső pozícióból, a különösképp gyanakvó olvasóban azonban itt is felmerülhet: mi lehet a narrátor célja, motivációja ezzel a kanonizációval? Mi az a beszéd- és íráshelyzet, kommunikatív szituáció, melybe ágyazódik – avagy amelyet előidézni szándékozik? Netán így, alternatív múltat gyártva Kasztáliának, Knecht nyomába eredve – az ő szellemi örökségének felélesztésére, annak aktualizálására buzdít? A Rendből való kilépésre, a Rend átalakítására? Nem direkten, hanem egy megformált, sokrétű, értelmezendő életrajzi anyagot tárva elénk.
A megértés csakis személyes és szeretetteli lehet, a dolgok sokarcúsága kizárólag így tárul fel, mondja Bahtyin.3 Így nem redukáljuk a másikat egy vázra, képletre, s meglátjuk benne azt, ami nem fér bele (mégoly tökéletesnek is látszó) képletünkbe, rendünkbe, rendszerünkbe. Ám nem minden fér bele az egyén által vállalható perspektívába, csak transzcendens nézőpontból békíthető össze az elnyomó az elnyomottal. Az utópiák tanulsága, hogy nem létezhetnek: ami mégis, ami megmarad belőlük antiutópiává válván, az a másság megtapasztalása, amelyet vagy elnyomó idegenségnek érzékelünk, vagy a másik megoldás, attitűd, irányulás érvényességének, legalább méltányolásának egzisztenciális-narratív konstatálásával regisztrálunk. A néma Krisztus a kettő összeoldásában értette meg az Inkvizítort. Knecht a második utat járva döbbent rá a külvilág problémáinak, gondjainak, szenvedéseinek rétegzettségére, s lépett ki oda védett belvilágából. Krónikása pedig megértéssel mutatja fel, rajzolja meg alakját. Ha kevés testi vonatkozással is…
Irodalom:
Kiss Ilona–Szőke Katalin (szerk.): BAHTYIN, M.: Dosztojevszkij poétikájának problémái, Gond-Cura/Osiris, Bp., 2001. Ford. Könczöl et al.
BAHTYIN, M.: A szerző és a hős, Gond-Cura/Osiris, Bp., 2004. Ford. Patkós Éva.
BAHTYIN, M.: A tett filozófiája. A szó a regényben, összeállította Szergej Bocsarov. Gond-Cura/Osiris, Bp., 2007. Ford. Patkós Éva és S. Horváth Géza.
FLORENSZKIJ, P.: Az igazság oszlopa és alapja, in: TÖRÖK E. (szerk.): Az orosz vallásbölcselet virágkora Tolsztojtól Bergyajevig I–II. Vigilia, Bp., 1988. Ford. Baán István.
SZOLOVJOV, V.: Az Antikrisztus története. Három beszélgetés a háborúról, a haladásról és a világtörténelem végéről, Századvég, Bp., 1993., Ford.: Kiss Ilona.
VATAI László: Dosztojevszkij: A szubjektív életérzés filozófiája. http://mek.oszk.hu/04200/04212.
Jegyzetek
1Legendának hagyja meg, amit nem lehet kideríteni (halálának körülményeit), de amit ki lehetne: gyermekkorát, eredeti családját sem igyekszik megismerni. Önkorlátozó, de ez láthatólag nem okoz nehézséget számára. Nem problematizálja a tényt, hogy az érvényes élet számukra a Rendbe történő eljutással veszi kezdetét. Az ottani szocializációt aztán tüzetesen értelmezi. Másfelől látványosan pluralista: megelégszik azzal a köztudatban létező vélekedéssel, hogy tudásunk véges. A fiktív és a valóságos viszonyát tekintve is határozottan megengedő. Az üveggyöngyjáték komolyan előadott történeti előzményei elé izgalmas Knecht-fordítást tesz a „nem létező” bizonyos fokú prioritásáról a „létező” előtt! Azt sem rejti véka alá, hogy a Játékmester kilépésének megítélése nem volt egyöntetű a Rendben. Azzal azonban, hogy éppen ő – az egyébként névtelen, végig fejedelmi többesben nyilatkozó krónikás, aki a címlapon a címazonosság folytán a „szerzővel”: Hessével? azonosítódik – kapott megrendelést Knecht hivatalos életrajzának megírására, egyben azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy az ő mozgalmuk: az elfogadóké győzedelmeskedett, s dicsőséges, magasztaló életrajz születhet a kilépőről. (Nem várható tehát itt és most az árulás megbélyegzése.)
2Florenszkij 1988.
3Bahtyin 2004, 340, 341.