Papp Attila Zsoltnak a tavalyi évben immár a második verseskötete jelent meg, s már címében – Fogadó a senkiföldjén – jelzi az olvasónak a kötet hangsúlyozottan fikciós és még inkább imaginárius jellegét. A cím szintagmáját a senki határozza meg leginkább, teszi sejtelmessé, titokzatossá, az olvasót meg – jó esetben – kíváncsivá. A kötet szerkezete a szerzőnek azt az igyekezetét fedi fel, hogy vegyük komolyan ezt a meghívást a senkiföldjére, a címet ne csupán egy olyan metaforának tekintsük, amely esetleg (poétikus hangulata miatt) jól fest a kötet borítóján. Nem, ez a kötet valóban elvezet egy helyre bennünket, Papp Attila Zsolt ide összegyűjtött versei valóban egy, a létezés és a nemlétezés között lebegő területre kalauzolnak. A kezdő és a befejező vers markánsan járul ehhez hozzá, és mintegy arról ad hírt az olvasónak, hogy létezik a szövegeknek egy lehetséges, öszszefüggő olvasata, amely már-már narratív szálra fűzi az egyes versszituációkat, szereplőket, beszélői szempontokat.
Az első vers (Belépés Az Ezüst Órához címzett fogadóba) szó szerint bevezeti az olvasót erre a helyre, ahol első látásra minden megnyugtató: „Ki itt belépsz, a remény nőjön benned”, „ha elfáradsz a bajtól és a gondtól, / most érted mér időt a falióra”. A szonett első tercinájához érve azonban már sajátosan torzul a hangulat – „itt senki sincs, magad vagy csak e térben” – ahhoz, hogy az utolsó négy sorban hangsúlyozottan a félelemkeltés irányába mozduljon el:
„és minden jó lesz, attól eltekintve,
hogy éjszaka majd megmozdul bolondul
az óra fent – s a sűrű vaksötétben
ó hallga csak, ahogyan félrekondul!”
És ettől a momentumtól kezdődően elszabadulnak a kötetben az éjszakai lények, bizonytalankodások, félelmek. Az én olvasatomban olyan ez a kötet, mint egy szellemlakta hely, melyben mindegyre ugyanazok a motívumok ismétlődnek, olyan motívumok, melyek számomra elsősorban a fantasztikus irodalmat (és filmeket) idézik meg. Hangulatának megteremtői nagyrészt az olyan szereplők, mint az álomparti ember, akinek „a puszta jelenléte elriasztja / a fákon körbe' virrasztó madárrajt”, az álomfalók, a testtelen szellem, az angyal, a csuklyás árny, akinek a nyomában zúzmara marad, a féreg, a középkorias vásártér lakói (Püspök, Hóhér, Bohóc, Poéta, Bolond), a halál, na meg természetesen a narrátor, a versek beszélője. Ez utóbbi sajátos per-spektívája azt sugallja, képes áttűnni az idő különböző momentumai és a tér egymástól távoli pontjai között. Ő az is, aki A vasárnapi tél elején kinéz az ablakon ahhoz, hogy a verszárlatban már kívülről figyelje a házat és önmagát: több versben megkettőződik, és sejtelmes attitűdje olyan titkok tudójának mutatja, amelyekhez csak úgy juthat hozzá, ha mások álmában otthonosan mozog. A tükör több változatban is megjelenik, de leginkább mégis üres marad, amikor belenéz valaki. A fent megidézett figurák nemcsak szellemi valójukban térnek el a köznapitól, hanem testük is megbomlik („parányi rés a húsban, átfúj a szél”, maszkként levethető arc, lehúzható bőr). A legtöbb részletezés mégis a hely megmutatásában áll rendelkezésünkre, variánsai a senki földje, a senki háza, a leghátsó szoba, ahol a senki házának gazdája, esetleg a Nagy Inkvizítor vár, a puszta, kékesszürke, vigasztalan bolygó, melyet be lehetne lakni, az üres terek, a hajnali Prága, ahol vágtató lovak csattogása hallatszik, a veszendő és furcsa városok, a tökmagszínű, világvégi táj, az elhagyatott ház zöld asztallal és zöld penésszel. A felsorolásból talán érzékelhető a kötet hangulata: fantasztikus, gótikus, néhol ijesztő, néhol meg melankolikusan elmélkedik ezen a világon, a senkiföldjén, ahol a létezés nem bizonyosság.
A befejező versben, amely kivezet bennünket Az Ezüst Órához címzett fogadóból, a szerző meg is jelöl néhányat a források közül, melyeket kötete motívumaiban és hangvételében megidéz: Kafka, Poe és Buñuel. Tagadhatatlan, hogy van a versekben valami e hármas hatásából. Annak megválaszolására, hogy pontosan micsoda, elég egy verssort kiemelnünk: „itt léptünk át Szürreáliába” (A Nulla Paraméter). A fantasztikum, amelynek elemeit az előző bekezdésben talán túlságosan is egysíkúan soroltam fel, sajátos, absztrakt formában jelentkezik, úgy, hogy éppen a szürreális határát súrolja. „Az elmeszűrőt máról elfelejtjük” – tesz egy lépést a versek beszélője a szürrealizmus felé, majd:
„a sosemvolt időknek szó-beszéde,
mi visszaér majd száz szűrőn keresztül
a ház elé, ha visszaérne végre.”
(Az álomparti ember igaz története)
Az egész kötet tekinthető szelídebb válfajú szürreális látomásnak: „Hallani még az emberi beszédet, / de jelentése itt már nem világos” (Hangyanyár), de ennyiben nem merülhet ki. Éppen a kezdő és befejező vers, amely némileg konkretizálja a vershelyzetet (kötethelyzetet), közelíti inkább a Poe-féle lírai fantasztikum felé. A Roger Caillois-féle fantasztikus antológia előszavában például a szerző tizenkét tartalmi kategóriát sorol fel, melybe a legtöbb ide kapcsolódó téma besorolható. Ezek közül a Papp Attila Zsolt kötetében legalább öt ismételten előfordul: (4.) Megszemélyesített halál, amint feltűnik az élők között, (5.) Megmagyarázhatatlan és láthatatlan „dolog”, amely azonban jelen van, (10.) Álom és valóság határainak összemosódása, (11.) Szinte megsemmisülő tér, (12.) Ismétlődő vagy mozdulatlanná váló idő. A Fogadó a senkiföldjént ezek szerint explicit tematikus szálak fűzik a fantasztikus irodalomhoz, mint láttuk, főként a szinte megsemmisülő tér variánsai jelentkeznek hangsúlyosan.
A szürreális-fantasztikus olvasatba természetesen nem fér bele a kötet minden darabja, s furcsamód úgy tűnik nekem, hogy éppen a többi szöveg szintjére fel nem emelkedő versek ezek. Könnyen megtörténhet azonban, hogy ez azért van így, mert számomra a fantasztikus olvasat izgalmas, ami pedig kilóg belőle, az kevésbé érdekel. Még ilyen kockázattal is fenntartom azt a megállapítást, hogy a Talpadon térkép, Harminc, Egy nagykabát decemberben című szövegek kedvesebb, naivabb, egyértelműbb attitűdje ront a kötet szintjén.
Ugyanakkor számba kell vennünk azt is, hogy még legalább 3–4 olyan szempont kínálkozik a kötet olvasásakor, amely épp oly csábító perspektívát ígér, mint a fantasztikus-szürreális interpretáció. Az idő problematikája mindenképpen szembeötlő, részben ezt érinti Farkas Wellmann Évának a Bárka 2008/5. számában olvasható recenziója. Aztán feltevődik a 19. század végi–20. század eleji poétikai hagyomány eleven működtetése, melyet Karácsonyi Zsolt is érintett a kötet kolozsvári bemutatóján elhangzott, később pedig a Helikon hasábjain megjelent írásában, és amelyről egyébként Papp Attila Zsolt első kötete kapcsán is beszéltek kritikusai. Ide kapcsolódhat a kötött versformák használata, bár ebben a második kötetben sokkal több a szabad vers, vagy legalábbis az olyan szöveg, melynek formáját a beszélő attitűdje dinamikusan szervezi, teszi töredezetté vagy végletesen kötötté. Szembeötlőek ugyanakkor a József Attila-i parafrázisok. Érdekes, hogy a szerző olyan verssorokat ír át, amelyek nem az expliciten szürreálisak közül valók, mint „Valamit nagyon rendbe kéne tenni, / valamit nagyon, hogy sínre álljon” (Ezüstvasárnap), vagy „Álmában izzad egy kicsit. / Szemére hull két lódarázs” (A nyári prém).
Nem utolsósorban a nyelvi lelemény helye is a Fogadó a senkiföldjén. Talán a magyar irodalom (erdélyi köztudatban rögzült változatában) elhíresült, a Kányádi-költészetből ismert hangyatejnek rokona a hangyaboly, hangyavár, hangyanyár, hangya-nyáj, hangyanép sorozat, amely nem így, összefüggően olvasható, hanem az egész kötetben elszórtan, különböző kontextusokban. A metafiktív gesztusokat szintén szófordulatokba sűríti: (a halál) „összevissza folyt tintavér”, „sütkéreznél most egy nyári versben”, nem beszélve az elmeszűrő és a szürreália fennebb idézett esetéről.
Summa: Papp Attila Zsolt az első versgyűjteményéhez képest jóval markánsabb hangon jelentkezett ezúttal. Az a szürreális-fantasztikus kísérlet, melyet én olvastam ki a könyvből, újszerűnek és következetesen kitartottnak tűnik számomra, s mint ilyen, sikeres hangja lehet a további köteteinek is.
Papp Attila Zsolt: Fogadó a senkiföldjén. Erdélyi Híradó Kiadó – Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, Kolozsvár, 2008.
