Lászlóffy Csabának csak egy múltja van. Külön ideje – hogy őt magát idézzem. Nagy szó ez, s most itt úgy mondom ki barátom, barátunk hetven évéről mint évfolyamtárs, nemzedéktárs s egymás életének tanúja. Nagy szó ez a külön idő, kivált hogy olyan nemzedékhez tartozunk, amelynek nem sok tagja tud élete minden szakaszával azonosulni. Lászlóffy Csabának nincs mit tabuizálnia. Nem volt kommunista sem szívből, sem színleg, sem húszévesen, sem később, ezért aztán nem is kellett antikommunistává válnia. Megmaradt annak, ami, egyénnek, aki fenntartja magának a jogot, hogy saját véleménye legyen a dolgokról. Amíg mi vívódtunk, okoskodtunk és ügyeskedtünk, ő pingpongozott szabad idejében. Kevés szabad ideje volt, épp annyi, amenynyi egy igencsak törekvő, versenyszellemű színjeles diáknak lehet nagyon erős évfolyamon.
A lehet és a muszáj között él hetven éve Lászlóffy Csaba is, de valahogy másképp. Ő az, aki kipróbálta a hátha nem muszáj, a hátha másképp is lehet meredek útját. Irigylem érte. Ugyanazt éltük át, de nem ugyanúgy. A kihívások azonosak voltak, de nem a válaszok. „Én többnyire ’a másik oldalon’ álltam” – tűnődik a múltakon, amikor az utánunk jövők, a minket – gyanútlanul? gyanakodva? – sorsunkról faggatók felteszik makacs kérdéseiket. A másik oldalon, de handabandázás és acsarkodás nélkül, pedig igazán nem konfliktuskerülő alkat. Olyan ember, aki, ha leépítéskor a szerkesztőségben egy állás maradt, s ketten voltak rá, egyaránt alkalmasak és érdemesek, de mint családos ember ő volt a favorit, azt választotta és válaszolta a dilemmára, hogy osztozzanak meg a poszton, mindkettőnek maradjon bár egy kis darab kenyér. Hirtelenében – lehet hogy tévedek s kívánom is, hogy tévedjek – senkit sem tudnék megnevezni, aki hasonló helyzetben hasonló tartást bizonyított volna. Lászlóffy Csaba a való életben kenyeres pajtás, amilyen íme, nem csak a kuruc költészetben van, közben romantikusan igazságos és nagylelkű. Irodalmi hősnek termett ember, a mindennapokban szinte hihetetlen jelenség. Bízik magában, a teljesítményében, nem is rejti véka alá önbecsülését, becsvágyó, nem szerény, miért is lenne?, a szerénység nem Lászlóffy-erény, van egyéb erény itt bőven, de nem is hiszi, hogy a mű, a tehetség feljogosít a kíméletlenségre. Mintha inkább azt gondolná, hogy a tehetség több emberségre kötelez. Ki tudja? Ez sem éppen gyakori tapasztalat. Hát most itt áll előttünk és közöttünk hetvenévesen a költő, és itt gyűl polcainkon szorgosan a Mű.
Szinte könyvtárnyi mű, vers és próza. Tehetség, munkaerkölcs, szorgalom hármasparancsa – minden, ami egy, ismétlem, nem átlagos évfolyamon, a jelesek közt is biztosította az ő jeles helyét – segített nehéz évtizedek kemény munkájával felépíteni a korántsem lezárt életművet. A kettőt, poézist és prózát Lászlóffy Csabáról szólva nem tudnám, nem is akarnám szétválasztani. Úgy érzem, e sorokkal költőt ünneplek, s a szót itt abban a tágabb jelentésben használom, ahogy a Lászlóffy Csaba által is nagyrabecsült Thomas Mann érti, az egyik újraírás hőse, s egyben egyike azoknak, akik „a forma ironikus felbontása” előtt szabaddá tették az utat. Lászlóffy Csaba olvasói tudják, kartársai is, hogy ő akkor is költő, amikor prózát ír. Sokat és sűrűt. S nem csak mert a formák fellazultak, műfaji határok dőltek le, hiszen éppen Csaba a kevesek egyike erre mifelénk, aki még nem csak tud, de akar is, szeret is kötött formában, akár szonettben is elmondani számára fontos dolgokat. Hanem mert újraírja a világot, ragaszkodik hozzá, hogy minden jog a szerzőé, minden téridő az ő birodalma. Egyetemes mozgásteret biztosít lírai önmagának épp úgy, mint Bibliából, történelemből, irodalomból, művészettörténetből ismerős hőseinek. Az író szemlélete a jelent képviseli. De a jelen szűk, Lászlóffy Csaba széles művészi gesztusai nem férnek el benne, ezért mintha csak egy láthatatlan színpadot rejtő puha függöny lenne, szétnyitja, kilép mögüle. A nemzet és nemzetek sorsa, emberi tulajdonságok, amelyekkel közösséget vállal vagy amelyeket rosszallóan tanulmányoz, nem lebeghetnek a semmiben. Elhelyezi tehát őket a bibliai időkben, a huszadik században vagy a reneszánszban, Párizsban vagy Budapesten, Domáldon vagy Velencében, arcot kapnak és ruhát vagy meztelenséget, aszerint, hogy miként kapta rajta őket a költői képzelet, amely kitölti a gondosan tanulmányozott forrásmunkák réseit.
Eszmél az árny, ha rezdül a tölgyfalevél. Gyönyörű verssor, a sejtelmes című Vészkijárat kezdősora, skandálni támad az embernek kedve. És ott van mindjárt a figyelmeztetés:
Ha a múltat költögeted, vajon
nem több ez minden költeménynél?
Idősebezte létünk, időejtette sebeink krónikája kezdődhetne így. De nem. Lászlóffy Csaba játéka az idővel valójában a távolságról szól. A múlt alakjai, a saját múltunké is, ragaszkodnak a helyükhöz. Nem jönnek közelebb. Mi sem válunk kortársaikká. Elszakadtak tőlünk, elléptünk mellőlük. Talán az egész élet és az egész mű attól olyan izgalmas, hogy mégis van közünk, holtaknak és eleveneknek, egymáshoz. Mi is előzmény vagyunk – sugallja a hetvenéves Lászlóffy Csaba üzenete. Köszönjük, Csaba, talán megértettük, és hálásak vagyunk érte.
Isten éltessen! Folytasd csak, itt vagyunk. Veled vagyunk.
