1. Nyomtat
2. Nagyobb
3. Könyvjelző

Már meg­volt a zöld, a dzsun­gel, a si­va­tag. Már lé­te­zett her­nyó, bé­ka, ma­jom, kí­gyó, pat­kány, le­o­párd, go­ril­la és Kom-Ombo, dok ma­dár: stiglinc, pa­pa­gáj, vad­ga­lamb, csó­ka és si­rály. Még­hoz­zá már volt ci­gány is, de az iga­zi for­má­ban — Manus —, nem oláh vál­to­zat, nem ma­gyar, nem gipsy, nem tzingaro, zigenner, gitane, romanes vagy be­du­in; ha­nem iga­zi vér-szín-Manus.
Po­tyog­tak a na­ran­csok, a ba­ná­nok és a kó­ku­szok. Min­den oké volt, de egy pén­tek reg­gel, mi­kor a nap né­hány arany, vi­lá­gos csík­vo­na­la­kat be­su­nyi­zott a vad er­dő­be, ak­kor pont egy rossz álom után fel­éb­red­tem, mer’ kel­lett ki­vi­gyem a ha­vert. Mi­u­tán a besikámat ki­ürí­tet­tem, köz­ben egy kéz­zel dör­zsöl­tem a sze­me­met a fény­től. A bal­lal vissza­tet­tem a ha­vert a he­lyé­re, va­gyis a ba­nánt a kiwire. Nem volt nad­rág-slicc vagy zibzár, nem is­mer­tem azt, hogy be­csí­pem a fe­jét — csak egy vad ró­ka­bőr volt, amit le­en­ged­tem. Na, ak­kor egy olyan nagy üvöl­tést hal­lot­tam, háulást, sí­rást, mint­ha va­la­ki nem akart vol­na meg­hal­ni. Olyan erős volt a hang, hogy a nagy­vá­ra­di manusok is hal­lot­ták, Ka­rá­csony­fal­ván már tud­tak ró­la, Stonehenge-ben böj­töl­tek mi­at­ta. Nem volt időm ar­ra, hogy gon­dol­koz­zak: sza­lad­tam, mint az őrült a hang fe­le.
Ahogy kö­ze­lé­be ju­tot­tam, mind job­ban hal­lot­tam a ba­rá­tom­nak a hang­ját. At­tól fél­tem, ne­hogy Kom-Ombo le­gyen. Ma­gam­ban mond­tam: nem-nem, ez nem Kom-Ombo. Csor­gott a zöld iz­zadt­ság, csor­gott a sí­rá­som, ami­kor meg­lát­tam Kom-Ombo kis ele­fán­to­mat. Pró­bál­tam ölel­ni, si­mo­gat­ni, de nem fér­tem hoz­zá. Kö­rül volt vé­ve csap­dák­kal. Gyor­san le­vág­tam egy hosszú, erős, vé­kony ágat és rá­akasz­tot­tam egy nyúl­bőrt, ami­ben a vi­zet hord­tam. Oda­nyúj­tot­tam ne­ki. Per­sze, ke­vés volt, de már nem üvöl­tött annyi­ra.
Én is el kezd­tem or­dí­ta­ni se­gít­ség után: Laiii-Rupiii-Jankó-Pista-Bandi-Mati-Benga-Gabi-Géza-Gazsi-Tubi-Kocsa-Tete!!! És jöt­tek a test­vé­rek és jöt­tek. De so­kan jöt­tek. Már te­le volt a zöld er­dő manusokkal és köz­ben ki­a­bál­tak: ne félj!, itt vagyunk!, ne ijedj meg test­vér! Gyor­san ne­ki­áll­tak el­vág­ni a kö­te­le­ket, de vi­gyáz­tak, hogy ne es­se­nek be a kis Kom-Ombo alá, ahol egy még na­gyobb csap­da volt.
Mi­u­tán ki­vet­tük Kom-Ombot, lát­tuk, hogy min­den min­den manus és Kom-Ombo meg­halt vol­na, olyan nagy csap­da volt. Csoró Kom-Ombo sírt ele­fánt könnyek­kel, köz­ben az or­má­nyá­val min­den­kit csó­kolt. Min­den­ki bol­dog volt Kom-Omboval. Így együtt nem fél­tünk. Azért nem fél­tünk, mert kö­zös ősünk volt: manu fantinus, aki­nek fildesből volt a baj­sza. Azért van ha­son­lí­tás Kom-Ombo és a manusok kö­zött.
Ezek után Kom-Omboval el­in­dul­tunk va­dász­ni. Vad-Mombo egy fe­hér, jó hú­sú vad-ál­lat, akit min­dig könnyen fo­gunk meg, mert el­árul­ja a bü­dös­sé­ge, a sza­ga. Mi­u­tán Kom-Ombo rá­ta­pos Vad-Mombora, na­gyon könnyen le­húz­zuk a bő­rét, amed­dig még me­leg. Nem kell el­vág­ni a nya­kát, ha már Kom-Ombo rá­lé­pett. Utá­na ki­tesszük a nap­ra egy-két órát, hogy meg­bü­dö­söd­jön. Jól be­ken­jük ho­mok­kal, utá­na Kom-Ombo rá-urinál, kö­rül­be­lül vagy 21 li­ter tratamentumot. Mambusszal és kó­kusszal be­köt­jük és tü­zet ra­kunk rá fi­a­tal szil­va-ágak­ból a kö­ze­li szil­vás­ból. Egy óra múl­va meg­van a vad-tongo ka­ja, jó sza­gú, fi­nom sült hús. Ro-ombo jól fog lak­ni. Per­sze, előt­te jól meg­mos­tam Kom-Ombót, meg­itat­tam hi­deg, tisz­ta for­rás­ból.
Az­tán le­fe­küd­tünk egy­más mel­lé. Én hor­kol­tam, ő fingódozott. Olyan gyor­san éb­red­tem, hogy még né­hány má­sod­per­cig hal­lot­tam a hor­ko­lá­so­mat. Fél­tem, hogy megint ba­ja tör­tént. De vissza­fe­küd­tem a bal al­só comb­já­ra, mert ott me­le­gebb volt, hal­lot­tam a szí­ve do­bo­gá­sát.
Hir­te­len nagy csú­nya fe­hér em­be­rek jöt­tek, bőr do­bok­kal, va­la­mi ri­tu­á­lis dob-tán­cot jár­tak kö­rü­löt­tünk és or­dí­toz­tak, de én gyor­san meg­ijed­ve mond­tam ma­gam­ban: ne félj Kom-Ombo, drá­ga Ombo, es­kü­szök nagy­apánk nagy­ap­ja apá­i­ra, manu fantinus-ra, hogy örök vi­lág test­vé­rek le­szünk, nem hagy­lak, ha meg kell hal­ni, ak­kor mind a ket­ten meg­ha­lunk. Amamba.
Nem mer­tem ki­nyit­ni a sze­me­met, de na­gyon fi­no­man fi­gyel­tem, hogy ránk lo­csol­tak va­la­mi ned­ve­set és mint­ha va­la­mi port hin­tet­tek vol­na ránk. Er­re fel­éb­redt Kom-Ombo, már nem fél­tem, annyi­ra erő­sen va­kí­tott a nap. De mi­re ész­hez tér­tem, min­den­ki le volt bo­rul­va Kom Ombo előtt. Na mond­tam: lé­tez­nek manu fantinus-ok! Kom-Ombóval el kezd­tünk ki­a­bál­ni: Rupi Jan­kó Tocsi Papo Gone Co­ca Pi­pi Parci Bogdi Gom­bos Sipi Manhrale! És jöt­tek a Kom-Ombok, te­le lett az er­dő, és et­tek-it­tak és ma is él­nek, ha meg nem hal­tak. Vagy el­men­tek va­dász­ni!?