A meghökkentő, az elváráshorizonton messze túlnéző verscím hatalmas trouvaille: olyan szimbolizált emblémát teremtett általa Lászlóffy Csaba, amely több puszta allegóriánál, ami mindig csak az, ami: Fides, Spes, Charitas. Ennek az emblémának azonban igen tág jelentést hordozó terrénuma van, s ebben a tág térben nem hagy magunkra a költő, képről képre haladva kalauzol, s jelzi: nem csupán posztmodern módon viccel a címmel, hanem értelmet ad, jelentést tulajdonít neki. A távollévő fogalmakat (Waterloo, skarabeus) első lépésként önmagukban magyarázza: a legkisebb közös többszörös, a logikai tertium comparationis révén kapcsolja össze. A skarabeus önmagánál ötvenszer nehezebb terhet képes görgetni – sárból, salakból –, a költő bátyja gyermekkorában egyforma szürkére festette játékkatonáit: a waterlooi győztesek és vesztesek így egymástól megkülönböztethetetlenekké váltak. A waterlooi ütközetben a szövetséges angol-porosz hadsereg több, mint kétszeres túlerővel harcolt Napóleon 73 000 főt számláló serege ellen, amely a nagy sárban alig tudott előre haladni. Túlerő, nehéz körülmények (csúszós talaj), vereség. A végeredmény mindkét oldalon megszámlálhatatlan áldozat. A halál egyformán szürkévé, személytelenné tesz. Ez az embléma általánosító jelentése. A kép szubjektív kibontása magát a költőt jeleníti meg ebben az emblematikus helyzetben: a halálos betegség fenyegető túlerejével szemben, a föld sarában araszol – győztesként?, vesztesként? –, de akár így, akár úgy, esetleges sorsa az uniformizáló feledés. (A kép egy másik versben is visszatér a hóhér és az áldozat paradigmájában.)
Lászlóffy legszebb, legvallomásosabb kötetével a feledés ellen küzd, az egyéniség emlékeket hagyó alkotásait segítségül hívva, abban a reményben, hogy a teremtett érték mégis kiemeli az egyformaságból, s az aere perennius diadalával nyújt vigaszt.
Az intellektus küzdelmeiről írok, holott ez a kötet legszubjektívabb, legérzékenyebb verseit tartalmazza, maga előtt gyűrve-görgetve a sokszoros túlerőben lévő fájdalmat, félelmet. De Lászlóffy soha nem érzelgős, még csak nem is érzelmes, s a divatos „új szenzibilitás” terminusával sem lehet leírni a kötet személyességét: ez a költő képes a megszerzett, hatalmas, az egész művelődéstörténetet átfogó műveltségélmény által megtámogatott természetes intelligenciával, az esztétikum eszközeinek révén megfegyelmezni beláthatatlanul mély félelmeit, felmérhetetlenül kínzó fájdalmait.
A szómágiától babonásan rettegve írom le: búcsúkötet? Mert erre utalnak a jelek: soha ennyi szép táj, természeti kép nem adott hátteret a költő gondolatainak, amely tájak – szubsztrátumává válva az intellektus borzongató szeleinek, viharainak – szimbolikus tájakká is válnak. A Budapesti (XI. kerületi) óda az egyik legszebb példa erre: a Lágymányosi tó, rejtelmesebb nevén a Feneketlen tó a múlt temetője, távolról csak tócsának, felszíni jelenségnek tetszik, a térbeli megközelítés során mutatja csak lényegét: mélységét, a belesüllyedt múltat – itt érkezik el Lászlóffy kedvenc téridő-képzetéhez –, az emlékezetrejtést. Az emlékezet, a tudás felszínre hozása révén válhat a tó oázissá, felüdítő természeti jelenséggé. Búcsúkötet? – kérdeztem, és a versekkel kell felelni: az egyik legmegrázóbb búcsúverse a Hogy ne fájjon az utazás, melyben a gyönyörű természet, egyben a gyermekkor, fiatalabb évei emlékeinek színhelye, hívja-csalogatja vissza (a vissza már soha nem fordítható életúton, az utazás a költészet régi toposza az életútra), „csak még egyszer”. Benne a Freudot jól ismerő költő látomása, a barlang, „formák, sejtelmes emlékek sötét alagútja”, ismét az emlékezetfelejtés szintjére emeli a verset.
A teória szava: emlékezetfelejtés, már önmagában oxymoron, önmagában ellentétet hordozó kifejezés. Lászlóffy egész költészetét ilyen oxymoronok, paradoxonok, dualitások teszik árnyalttá, mentik meg attól, hogy egyoldalúan lásson, ítélkezzék („andalgó párok közös, kibékíthetetlen magánya” – benne egy József Attila-intertextus is rejtőzik); az eldöntendő kérdésre adott kétféle válasz: „Bölcsesség? : vakmerőség vagy alázat” feltehetőleg együtt lehet igaz. Vállalja a nagy elődökkel szemben a tisztelet és a vita ambivalenciájának bátorságát (a Kosztolányi-versben, az istenhit és istenkáromlás a szintén kiemelkedő jelentőségű Az esedékes zsoltár-ban, melyben Füst Milán Öregségét is evokálja.). Keserű vigasztalansággal írja: „A törzsi lét volt igazi.” – egy olyan költő, aki a magyar költészet egyik legműveltebb alkotója, s aki a civilizációban meglátja a „zöld eszméket, zizegő gazokat” milyen hangulatteremtően festik alá a z-hangok a lábak alatt roppanó, száraz gyomnövényeket!], s aki mégis kétkedve-reménykedve teszi fel a kérdést: „felülkerekedhet még az értelem vajon?”
Alliterációkat olvasunk: ez a kötet legfeltűnőbb stilisztikai jelensége, amely nála most nem az archaizálás felkeltésére szolgál a kemény témák bírálatának monoton konokságával: „kocsonyás, kék koponya relikviák, a Kanté”. Hasonló funkciót töltenek be a figura etymologica-szerűen egymásból származtatott szópárok: „percek pörcögtették”, ellentétes fogalmakat kapcsolnak össze az ambivalencia, a dualizmus stilisztikai szinten való megjelenítéseként. Nyílt és rejtett intertextusok tanúsítják, hogy a költő együtt él a költészet egészével, magába hasonít sorokat, önmagát ágyazza be más összefüggésekbe (nemcsak a magyar költészet szólal meg, de pl. Horatius Leuconoe-ódája is). Versformáival szintén a világlíra gazdagságát teremti újjá: a 9//8-as periódusokat a halál bizonyossága ellen védő 5//3-as ambroziánusokkal váltakoztatja, anakreóni mértékben szól a testi törődöttségről és arról az életszeretetről, kiapadhatatlan munkakedvről, amely már életében helyet biztosít neki a Parnasszuson. Székfoglalója ez a kötet, élete eddigi legsúlyosabb, legváltozatosabb, legfilozofikusabb és egyben legszubjektívabb kötete, a magyar líra egyik új betetőzése.
