Egy halálom éjszakája
Valamely sohase múló sejtelem
mondogatta bennem, hogy miután
már mindent megpróbáltam
e világon, rövidesen
meghalok egy nő okán.
Még háromszáz se voltam.
Valami vén kötnivaló, hírbe hozott
a gyertyaöntőnével, pedig
az még ki sem rázta
szoknyájából a rozmaringillatot.
De jött az ura,
kit hamispénz, hamisjáték
miatt keresnek a drabantok,
s követelőzködött
hogy éjjel, lopva, lessel,
gyűljünk össze segédeinkkel.
Tüzelni próbált engem
az oldalszakállas párbajsegéd
– Bátorság Atyamestere! –,
s okítani arról, miként kell
gyilkosan tüzelni. Tudhatta volna,
hogy (bár mindig nyitott a jövő)
én, a neurasthéniás, ideggyönge,
negédes válium-narkózisban vagyok
(csak igazán jó pisztolylövő).
Míg álltunk, s néztünk
– szembe szem –,
halkan őszült halántéka.
Hagytuk és fennen figyeltük,
amint elidőzik köztünk a rettenet;
sunyít, szűköl alig érezhetőn,
kivár, megül.
Beleidomul idomainkba, és
majd egy alkalmatlan mozzanatban
sikítófrászként kitör.
Választék módján tárul a
hasadék, kilóg farkashosszú nyelve
hólyagos; áttolul, ledugja az ember torkába,
amitől fuldokolni kell.
Általterjeng mindent illónyirok –
leglágyabb remegő bódulat.
Végtére, e közegben fogan
a leghőbb egymásrautaltság: mi,
a bizalom kölcsönös letéteményesei,
életre váltva, a becsületet lőjük egymásra.
Letisztult elfogadottság,
elfogódottság ez.
*
Miután az éljenzaj
lecsillapodott, látom szája szélét
átokmondás tartja összehúzva.
A pisztolygolyó okosabb volt
mint a kezem. Négy ujjnyival
a szíve fölött suhant el a halál
a császárfürdői elhagyott sétányon.
De az ő vándormadara pontosan érkezett:
fészket vert, nekem, a holtember mellébe,
s beleköltözött.
utómottó
„Ahogyan örül a hajós, amikor
hajóját a kikötőbe kormányozza,
úgy örül az írnok az utolsó tollvonásnak.”
Delikát
Álmomban egy tornyos bőségtál
volt előttem, a magos mennyég volt
az abrosz, a kékfestő a látományra
mutatott – bormérő vizsgaszemem
négykrajcáros módjára körbegurult
a megrakott lakomaasztalon.
Párállt az olasz gesztenyésfácán,
még repült, a gőz tartotta fenn,
lyuksajtba dugva ficánkolt a
pitykés ringli. Szószban dagonyázott
a füstöltsódarba töltött karbonád,
Repedezett a félfőtt szafaládé,
büdössajtrolád volt az utóétek,
parádi vizet kevertek be borral,
csillogtak a suvickolt kucséberkincsek.
Nem volt rajtam éhség, de tudtam,
hogy a tálat kifogytáig élvezem majd,
én, ki nem vagyok nagyúri lényaló,
de különc, szabad ínyenc,
ki örömest kalapot váltana azzal,
aki úgy szokta enni a levest, hogy
a tányérból az utolsó csöppet a
kanálba csurgatja.
Az kezdő fogásra vártam, egy hölgy
lendült elő és savanyúmalac-levest
tálalt. A fráncus fiatalasszony!
Kaszíroshölgy volt a kávéházban,
kivágott cipőjéből ittam knikebájnt.
Forró leheletén érződött egy kövér
hentesasszony szaga, s olyan
szenvedélyes szeme volt, mint
a csirkeölő konyhakés.
Hajdanta nem volt híg az életünk,
de vérhevítő, vérmes szenvedélyek
abáltak minket, olyan élet alakjában,
amit a szerelemszövő véletlen fölkínált.
Még egyszer melléülök a dívánra, ahol
délutáni emésztéseink szoktuk végezni,
zafttól mancsos kezemujját nyalogatva
derekánál magamhoz vonom.
Kacsóit nyakamba fonja, enni kezdem,
ajakába harapok, keblét bekebelezem,
még egy szívcsaló éjt, vágyat adok neki
ajándokba én, a jóllakott Jótevő;
nyelveink egy franciacsókban,
– mint az ízek – összeérnek.
Borzalmas éjszaka áll megettem.
Fogcsikorgva hánykolódtam.
