"Tudnak-e a jász lovasok nevetni?"
Kereső  »
XX. ÉVFOLYAM 2009. 10. (528.) SZÁM — MÁJUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Szilágyi Júlia
Lászlóffy Csaba külön ideje
Józsa István
Önismereti lecke - Beszélgetés a hetvenéves Lászlóffy Csaba költővel, próza- és színműíróval
Lászlóffy Csaba
Versei
Szepes Erika
Ajánló sorok Lászlóffy Csaba A waterlooi ganajtúró bogár című kötetéhez
Lászlóffy Csaba
Fáraóhalál Thébában
Kele Fodor Ákos
Szindbád
Csabai László
Egy híján húsz
Demeter Szilárd
Bankett (Részlet a Lüdércnyomás című regényből)
Pomogáts Béla
Az irodalom (látszólagos) veresége – a magyar forradalom után
Szőcs István
JEGYZETEK
László Szabolcs
Kazárok Bábelje – egy rekonstrukció
Fülöp Izabella
Összerakható az összerakhatatlan?
Terényi Ede
MIÉRT HALLGATJUK A ZENÉT? - Nem hallva hallgatni
Júniusi évfordulók
 
Csabai László
Egy híján húsz
XX. ÉVFOLYAM 2009. 10. (528.) SZÁM — MÁJUS 25.

– Ha igazán ismerné Nyárligetet, tudná: a Selyem, az Ér, a Szarvas utcai házak nem csak elsinkófált járadékleveleket, oroszlánlábú díványokat, dédmamától örökölt gobelineket, a legkisebb gyermek nemzőapjára vonatkozó titkokat rejtenek, hanem elragadóan szép, művelt és ráadásul módos kisasszonyokat is, akik Gárdonyi vagy Herczeg Ferenc alibivel, jó időben a terasz, hidegben a télikert sarkába húzódnak, fejfájásra panaszkodva sóhajtoznak, s közben arra várnak, bárcsak megkérné már valaki a kezüket. Ezeken a kisasszonyokon többnyire fahéjszínű, aszimmetrikus zsorzsett van, szőkék… – apropos!, észrevette, Nyárligeten mennyi a szőke nő?, a tót lányok szőkék, mint a szlávok általában, a Napkorról, Rakamazról, Gáváról betelepült sváb lányok szőkeségén sincs  mit csodálkozni, elvégre germánok, de a többség, vagyis a zsidó lányok is azok, fogalmam sincs, miért, talán rájuk ragad a többiekről –… kék szemükben vörös hajszálerecskék izzanak a fájdalomtól és vágyakozástól, melyek épp olyan vörösek, mint szoknyájuk slingelése fölött a damaszt szalag, de ahogy elterpeszkedik az este az egész kerek világon – vagyis Sóstótól Borbányáig –, abbamarad az izzás, mert szétfoszlik a remény, ami táplálhatná, így a sötétség akadálytalanul…
– Azt elhiszem…! – szakítja félbe a harmadik Dréher Antal-féle bock elfogyasztása után szokatlan lírikusi vénájában megnyilatkozó Szindbádot, a már tizedik bocknál tartó Sulcz R. Ernő, az elcsapott városházi írnok, vagyis Sulczer. – Bizonyosan várnak valakit, csakhogy én egy senki vagyok a szemükben, s leszek mindörökké, pláne ha rám húzzák holnapután a vizes lepedőt.
– Tehát kitűzték a tárgyalást. Gyorsan – mondja a nyárligeti detektív, s rögtön sajnálat is keveredik elégedettségébe. Mások előtt titkolja, de van benne szánalom a bűnelkövetők iránt, ha nem a megátalkodott fajtából valók. – Közepes árfekvésű ügyvédet válasszon, attól olcsóbb biztos bukás, drágább pénzkidobás! – tanácsolná, ám Sulczer korsójával az asztalra üt.
– Csakhogy ártatlan vagyok!!! Ár-tat-lan!!! – reklamálja, mire feléjük fordul az Óbester vendéglő közönsége.
Ha valamit, a gyanúsított heveskedését nagyon nem szívleli Szindbád. Ráadásul a nyomozást – mindössze egy napig tartott – Csonka hadnagy vezette, akivel amúgy is feszült a viszonya, nem tartja hát kívánatosnak az ügybe beleártani magát. A másik közben elcsendesedik, és ismét szánalmat ébresztően panaszkodik.
– Ostobaságot csináltam, elismerem, de csak pillanatnyi elbotlás volt. Amivel vádolnak, abban ártatlan vagyok… (Szindbád a rendőrség kötelékében eltöltött három év alatt megfigyelte: tévedés, hogy mindenki az ártatlanságát hangoztatja. A komoly bűnözők inkább hallgatnak, és a vállukat vonogatják.)
– Akkor nem kell félnie a tárgyalástól… – mondja a detektív, de nem néz a másik szemébe, tudja, nem ilyen egyszerű a dolog.
– Dehogynem! Még zugügyvédet fogadni sincs pénzem, magam kell védenem magam, s hiába sorolom majd a bizonyítékokat, egy törvényszéki hiéna…
– Várjunk! – csap le Szindbád. – Szóval bizonyítékok is vannak?
Sulczer megtörli száját, kivár egy böfögést, nehogy a nagy kijelentést efféle profanitások zavarják meg, és féken tartott, de őszinte – legalábbis annak tűnő – érzelemmel szaval.
– Több bizonyíték is ártatlanságomért kiált. Egyrészt, én nem vagyok egy bűnöző kárákter. Életpályám a fedezet! Egy hivatali visszaélést, két függelemsértést és pár alkoholfogyasztásból eredő rendzavarást leszámítva olyan makulátlan a curriculum vitae-m, mint a hó!
A detektív a korsóba rejtve simítja ki ajka körül a gyűrődéseket, amiből a másik rájön: ez a tény nem hatott rá a meggyőzés erejével. Összeszedi magát a döntő érvhez.
– És ráadásul a primér intencióm is fals irányba fordult…
– Magyarul! És elölről! Úgy hallottam, Lefkovitsot károsította meg.
Sulczer bűnbánó, befőttcsenésen ért éhes gyermek benyomását keltve sóhajt.
– Megtettem. Olyan circumstanciák öveztek…, szóval a szakadék szélén voltam – még vagyok is, különben –, hogy nem láttam kétségbeesésemben más kiutat.
– Háromezer pengőt lovasított meg a kasszából.
– Így van. Vagyis nem a kasszából, hanem a pultban lévő Bata cipős dobozból, és nem pénzt, hanem háromezer pengő értékben telepítésre szóló szubvenciós utalványt. Ugyanis facsemetével is kereskedünk.
Olvasta Szindbád, néhány pesti miniszter kispekulálta: a keleti vármegye nyomorát almatelepítéssel lehet megszüntetni. „A puliszkán és galuskán élő szabolcsi népet meggyőzni, hogy a pár kínkeservesen összekapart holdacskáján almafákat ültessen, mikor az csak akkor nyugodt, ha őszre beraktározott tengeriből és gabonából annyit a padláson, hogy kihúzzák az újig? Almát? Hisz évszázadok óta csak egy almafa van minden portán, a kert végében, hogy legyen valami a gyerekeknek a karácsonyi csomagban. Az alma nem eleség. Ráadásul 5–6 év múlva hoz először tisztességes termést, addig mit eszünk? Nem lesz az egészből semmi! Halva született ötlet!” – ez az általános vélemény.
– Nocsak! Maga gazdálkodik?
– Az utalványt tíz percent levonással bármikor el lehet passzolni a feketepiacon, mert bár minisztériumi lista alapján osztják a városházán, a sorszámot nem kell jegyezni, de nem is lett volna erre szükség, mivel…, mivel Posta úr úgyis elfogadta volna…
– Szóval kártya van a dologban.
– Az. Posta, Kopertás és Briefman urak (ismeri őket Szindbád a nyilvántartásból) majd’ minden délután a Koronában tartózkodnak. Lehet, akkor fordította el tőlem orcáját a védangyalom, mikor először leálltam velük ultimózni. Iszonyú adósságot nyomtak rám. Minden nyereményemnek a fele elmegy törlesztésre. De azt csak nem hagyhatom, hogy elszeleljenek az apai örökségemmel?! (láthatóan elvárja a detektívtől a megértő bólintást). És voltak remek napjaim is, tavaly novemberben egyszer addig vittem, hogy már a Posta hitelezett Briefmannak. Vagy minap is, a tét 140 pengőnél áll, Kopertás csak kibickedik, Posta ultija megbotlik, mert Briefman bemondja a betlit, törik a fejüket. Ez az igazi lehetőség a kopasztásra, amikor az ellenfélnek jó lapja van, nem akaródzik kiszállnia, mondom jó, mert neki jó, de nekem fantasztikus, érzem, érzem, ahogy a durchmars alakul, hízik a kezemben… Tudja maga, mit meg nem lehet fordítani, ha egy rekontra…
– Tovább! – szakítja meg a detektív Sulczer izgatott áradozását. – Mennyi úszott el a háromezerből?
Sulczer mintha körhintából érkezne vissza a szilárd földre.
– Introspekció. Hallott már róla méltóságos uram? Persze, hogy hallott. Az embernek, fontos élethelyzetekben, el kell képzelnie önmagát mint kifürkészendő és irányítandó lényt (már ismét lázasan), tárgyiasítani kell magát, aztán szembesíteni azokkal a morális és sorsépítő elvárásokkal…
– Maga képes volt erre?
– Igen mélts’ram. Én is meglepődök rajta, de képes.
– Tehát nem verte el.
– Nem. Igaz (szélmentén megemlítve), a parti aznap elmaradt, mert Postának Pestre kellett utaznia (kihangsúlyozva), de biztosíthatom hadnagy úr, olyan lelki elhatározással, morális kondíciókkal érkeztem, hogy meg tudtam volna állni az invitálást! Mit megállni?! Szemükbe vágtam volna parazita, társadalomra káros…
– Tovább!
– Fogtam magam, és másodszor is elmentem Lefkovitshoz.
– Másodszor?
– Igen. Aznap reggel fél nyolckor már benyitottam hozzá az üzletbe.  Kerek-perec közöltem, hogy elvittem az utalványt, elmagyaráztam, miért volt rá szükségem, s biztosítottam: amennyiben nyerek, kamatostul visszafizetem. Végül kértem, várjon a följelentésemmel.
– Képzelem, Lefkovits milyen megértő volt!
– Üvöltött, hogy karóba kéne húzni, meg a többi...
– Ki volt még jelen?
– A tulajdonos, a felesége, mint mondtam, a segéd…, ja, és a Mauthner vetőmagforgalmazó ügynöke.
– És a második látogatás?
– Fél egy körül. Akkor csak az asszony meg a samesz van a boltban, felmentem hát Lefkovitshoz az emeletre, szokás szerint ebédelt…
– Az üzleten keresztül ment föl?
– Ott nincs feljárat. A hátsó, a Trefort udvarra vezető dufarton át. Elnézést kértem és letettem az utalványt. Morgott, átkozódott, de elvette, azt hittem, vége az ügynek. Erre másnap reggel Csonka mélts’ úr berendel az irodájában, és elém dob egy papirost. Lefkovits írta. Feljelentett a gazember, vagy legalábbis nem kérte a stornírozást, mintha…, mintha nem adtam volna neki vissza mindent becsülettel.  Kihallgattak, és hiába mondtam az igazat, tegnap kapom az értesítést a tárgyalásról.
– Valljuk be: Csonka nem véletlenül tett vádemelési javaslatot. Elvégre Lefkovits három jelenlévővel tudja bizonyítani, hogy maga elismerte a lopást, a visszaadásnál viszont nem volt tanú.
– És én?!!!
– Ja, igaz. Sajnos azonban a vádlott önmagát tisztázó vallomása nem szokott perdöntő lenni…
– Nem csak erről van szó! Már az elején említettem a falsra fordult intencióimat. Hihetetlen, hogy kártyaadósság miatt vettem ki az utalványt?
– Épp ellenkezőleg! Nagyon is kézenfekvő!
– Viszont a parti aznap elmaradt, logikus, hogy nem tudtam elkártyázni…, szóval, a kölcsönvett utalványt, logikus hát, hogy visszajuttattam jogos tulajdonosának...
Szindbád nem hallott még ennél életszerűtlenebb „logikát”. Megint a korsóba dől.

Mikor a nyugatimádó szultán bevezette birodalmában a tanzimátokat, olyan felfordulást idézett elő, hogy a legsötétebb elnyomásnak kellett visszabillenteni régi medrükbe a dolgokat. De még a mindenféle szabadságot ígérgető, majd viszszavonó rendelkezésektől is nagyobb kárt okozott a raki engedélyezése. A Folyóköz népe 1200 év alatt nagy nehezen elfogadta a Próféta tiltó parancsát, de a raki, ez a már ránézésre is ördögcsecsből származó váladékra emlékeztető lötty, hatalomra tört. Szindbád apjának újra át kellett vennie az alkoholmérgezésről, akut bél- és gyomorhurutról tanultakat, és a szuk járdáin este egymáson fekve horkolókra mutatván szomorúan jegyezte meg: – „Ilyet még a nyárligeti baromvásáron sem láttam, pedig ott hordókból butykosba mérik a beregi szilvát.” Valóban: a bagdadi édességboltok, szezámos lepényt sütő pékségek, piláfkifőzdék, rézműves műhelyek helyét szennyes, izzadt lebujok vették át, a hátára helyezett fényes tartályból cukornádszirupos limonádét folyató árus rakira cserélte portékáját, a bazár korábban tamarindot és kurkumát lehelő déli, citrusolaj-felhőben fürdő keleti, és frissen sült, fokhagymás-borsos kebabtól illatozó északi és nyugati traktusát immár mindenütt az ördög italának nyers szaga töltötte be. Irritálta Szindbádot ez a szag, mikor először megütötte orrát, hánynia kellett. És mégsem kerülte a bazárt. Elborzasztotta a bűz, de ingerelte is. Ha tett egy kört a kupolák alatt, utána napestig tóbját szagolta, és minden rakinyomot kiszagolván belőle, megint el kellett mennie feltölteni. Furcsa mámort érzett orrában, bőrén, mikor egy kancsó felé közeledett, s már maga az ébredéskori gondolat is, hogy nemsokára elmegy oda, fájdalmas-kéjes szúrásokat gerjesztett mellkasában. Aztán, mikor egyszer apjának Moszulba kellett sietnie, tóbot meg kefiját kapott magára, és egy árusnál két lirasiért rakit kért. Elzavarta. A következő is. A harmadik nem. Otthon, mintha ostyát venne szájába, olyan áhítattal kortyolt bele. Undorodva kiköpte. Egy kancsóba töltötte az üvegecske tartalmát és gránátalma-sörbetet öntött rá. Még így is tömény volt, de ahogy a kiszürcsölt részt rendre vízzel pótolta, sikerült megszelídítenie, a fogporra emlékeztető durva ánizsíz immár kellemes kiegészítés lett a gránátalma édes-savanykássága mellett. Az Ezeregyéjszakát olvasva el is felejtkezett róla, hogy tilosban jár, kortyolgatott. Aztán mikor vizelni indult volna, nem sikerült felállnia. Nagy levegőt vett, próbálgatta, zsibbad-e a lába. Mással volt a baj. A sarkokkal. A szobájának négy sarka volt úgy általában, most viszont öt, négy fallal öt sarok. Igazán különös. Elindult az egyiket megvizsgálni, s egyetlen lépés után már csúszott. Akkor felrobbant benne valami: minden porcikáját mérges vegyszer töltötte ki, és beleket szétszaggatva készült belőle megszületni annak a felrobbant valaminek a roncsa. Nem volt semmiféle kellemes szédelgés, vagy bódulat, csak halálkívánást kihívó szenvedés, majd a világvége. Arra ébredt, hogy valami keserű csorog a szájából. És újra kóma. Apja egy hétig kezelte. Lázasra fűtötte testét a lebomló szesz. Bagdadban megfogadta Szindbád: soha többé nem lesz részeg. Csakhogy tegnap egy debreceni panzióban olyan megrázkódtatás érte, hogy innia kellett. És most embrióalakban szenved. A tarkója főleg. Patkány költözött bele, és éles kst emleget. Szindbád próbál emlékezni, miről van szó, és ezzel nem is tűnik fel neki, hogy most először eltűri: egy idegen dirigál nála. Összefolynak előtte Sulczer szavai, és nem restellne elaludni, de minden erre csábító gondolatra egy tarkósajdulás a válasz. A másik hirtelen elhallgat. Aztán Szindbád mögé ugrik, megragadja fejét, és egy gyors rántással elcsavarja, majd még egyszer, a másik irányba. Csak úgy reccsen-nyekken. A detektívnek nincs ideje védekezni. „Nyilván kivégzett” – állapítja meg lakonikusan, s örül, mert legalább fájdalma csökkent. Aztán rájön: nem a megsemmisüléstől van. Sulczer kávét főz, ez is használ. Hálásnak kell lennie. Eszébe jut a tegnapi beszélgetés.
– Kísérjen el a főkapitányságra, vagyis jobb lesz, ha a Pázmány-szobornál megvár, útközben majd kigondolok valamit.
Sulczer készségesen segíti a felügyelőre bársonygalléros felöltőjét, felkapja tweedkabátját, és indulnak.

Lefkovits üdvözlő keze megáll, a háttérből kilépő Sulczert megpillantván.
– Azt hittem, a tárgyalásig nem kell már találkoznom ezzel az alakkal…
– Hogy mit hitt, az engem kevéssé érdekel – állítja le Szindbád. – Az ügyet átvettem Csonka hadnagytól.
A házigazda bosszúsan, formális udvariassággal lesegít a detektívről a tweedet – Sulczer a rajta lévőt egy székre dobja – és kávéfőzést parancsolva, a konyhába küldi feleségét. Lefkovits a nappaliba vezeti őket, s ahogy bezárja az ajtót, a detektív rögtön a gyanúsított felé fordul.
– A szemébe!
Sulczer lehajtja fejét, csak egyszer-egyszer pillant föl, halkan beszél, nem félelem, inkább izgalom van hangjában.
– Az utalványt visszaadtam. Kedden fél egykor. Maga átvette.
– Rágalom! Itt se volt. Már mondtam Csonkának is. (Szindbád felé fordulva) Nem értem, mért engedi, hogy tisztességes kereskedőket rágalmazzanak, magának nem ezt a bűnözőt kellene védenie, ezt a…, ezt a…, aki megérdemelné, hogy a beleit…
Szindbád megragadja Lefkovits vállát, Sulczert pedig beküldi a hálószobába, az ajtót maga zárja be utána. Engedi dühöngeni a házigazdát, mikor viszont az lélegzetvételnyi szünetet tart, leinti és tárgyilagos hangnemben összegez:
– Vannak kétes részletek. Az utalványt nem találta meg Csonka hadnagy Sulczer otthonában. Igaz, elrejthette másutt is. Mielőtt feljöttünk volna ide, a boltban megvizsgáltam azt a bizonyos Bata cipősdobozt. Nem volt benne utalvány. Igaz, ön is elrejthette máshová, sőt, nyilvánvaló, hogy máshová teszi, hacsak nem váltanak be újat. (Lefkovits indulatosan replikázna, de a detektív most durván utasítja hallgatásra.) De vannak tények is. Például Sulczer magának és a feleségének, a samesz és a szállító jelenlétében bevallotta a lopást.
A kereskedő azt az indulatot, amit Sulczer vádja és a detektív gyanúsítása ellen akart szegezni, most Szindbád szavainak heves helyeslésévé transzformálja.
– Háááááát, épp ezt mondom, drága felügyelő úr. Mert csak ennyi az igazság, a többi mind mellébeszéd.
– Téved. Van még egy tény. Az, hogy maga hazudott.
Lefkovitsot mintha arcon ütötték volna. Látszik, így még senki nem beszélt vele, hajszál híján nekitámad a detektívnek, aki ezt találja a legmegfelelőbb pillanatnak a folytatásra.
– Ismeri Zajácz trafikos írását? Ne meresztgesse a szemét, válaszoljon!
– Honnan ismerném…
– Akkor a tárgyaláson szükséges lesz a szembesítés, nézze csak meg ezt!
Lefkovits írásbeli tanúvallomást olvas, a trafikos állítja, látta három nappal korábban Sulczert a Trefort udvaron át felmenni Lefkovitshoz.
– Nem látott az a felforgató disznó semmit, épp tegnap hallottam, hogy a cimboráival valami petíciót készülnek benyújtani a városházára… – csapja félre.
– A kormányfő és Peyer pártvezér úgynevezett paktuma óta, az már nem képezi bűncselekmény tárgyát, ne keverjük hát az ügybe.
Lefkovits az ablakhoz megy, a függönyt markolja, s már-már szakadástól lehetne tartani, mikor enged a szorításból. Mérges lemondással legyint.
– Rendben van. Volt nálam Sulczer. Könyörgött, várjak még néhány napot, amíg visszanyer valami tartozást. Kizavartam, erre még neki állt feljebb, elhordott fösvénynek, feketézőnek, majd kigúnyolt, hogy évek alatt sokkal többet elszedett a kasszából stikában. Úgy éreztem, el kell, el kell… tipornom ezt az alakot. Még most is úgy érzem… Jogosan! (Szindbádra néz, kétségei vannak, melyik oldalon is áll az valójában.) De hibáztam, mikor azt gondoltam, letagadhatom a látogatását, hogy simábban bejuttassam oda, ahová való… Csakhogy! Tán arra is van tanú, hogy az utalványt ideadta?!
– Nincs. Így a dolog másik része megint kétes. Akár hihetnénk is, hogy Sulczer nem az utalványt visszaadni jött, ámde!, nem feltétel nélkül elfogadható az ön és a felesége Csonkának tett vallomása sem. Persze egybehangzó minden tekintetben, csakhogy nem kívülállók, mondhatnám érintettek, mondhatnám, Sulczer felmentésében eleve ellenérdekeltek, hisz ha elítélik őt, az elzárás mellett kárpótlást is ki fognak szabni rá, hogy az jogos vagy jogtalan kárpótlás lesz, nos, ez a nagy kérdés. Mindenesetre szép kis ügyvédcirkusz várható, csemege a tudósítóknak…
– Fenyeget?
– Még szép, hogy fenyegetem. Rendőr vagyok, nem kedvesnővér.
Szindbád kezébe vesz egy szivartartót, megszagolgatja mindegyik példányt, majd mielőtt a másiknak esélyt adna a kínálásra, nagy csattanással bezárja a tetejét. Higgadtan folytatja.
– Nem tudom biztosan, ki hazudik. (váratlanul hangosan) De Sulczer nem hazudott a lopást illetően, hisz bűnbánóan bevallotta maguknak, ezt önök is elismerik, akkor – ha nem is biztos –, de hihető, hogy a későbbieket illetően is igazat beszél, és ha ez bebizonyosodik, akkor maguk megüthetik a bokájukat… Persze, néhány dolognak utánanézhetünk. Nem vizsgáltuk még meg, nem haragosa-e magának valamiért Zajácz, nem kérdeztük még ki Sulczer szomszédjait, még nem vizsgáltam át Sulczer ruházatát, néha ez a túlontúl is kézenfekvőnek tűnő megoldás vezet célhoz… Ezeket pótoljuk. Ha tényleg nem kapta vissza az utalványt, akkor várhat és reménykedhet, sőt, várjon és reménykedjen, de ha megpróbál átverni mindenkit, jobb, ha még a tárgyalás előtt meghátrál.
Szindbád most nem szivarokat vizsgál, hanem egy rakás Koronába szóló báli meghívót – Nyárligeten külön meghívógyűjtő klub van –, hagyja, hadd átkozza sorsát és a világot Lefkovits, s mikor kifulladni látszik, beszól Sulczernek.
Egyszerre érkeznek az előszobába, az asszony a konyhából, ők hárman a nappaliból. Az asszony kezében tálca, rajta gőzölgő kávéskancsó. A detektív szájában összefut a nyál. Bagdadban nincs napkezdés a reggeli ima utáni kávé nélkül. Apja két kanállal dobott a csészéjében, ő egy felet kapott a forró tejbe. Azóta rajong érte. Igaz, ma már főzött neki egyet Sulczer, de annak ízét alig érezte, az csak a másnaposság ellen volt, az nem számít. Most viszont nem veszélyeztetheti a leleplezés lendületét. Lefkovits nyújtja neki a kabátot, a tweedet. „Nem ezt!” – mondja Szindbád színtelen hangon és a nyárligeti futballisták Hungária elleni esélyeiről kezd értekezni. Lefkovits csodálkozva ráncolja szemöldökét, de megrántja vállát, s hozza a másikat. Nem úgy a felesége. Elsápad, nekidől a falnak, nagyot csörren a csészékben a kanál. Mintha dió szorult volna torkába, nehezen nyögi a szavakat:
– De hiszen…, én láttam, lát…tam, hogy az imént…, mikor megérkeztek…, az a kabát, az...
– … Kocsis II Géza nélkül jobb pályára sem lépni…, és alapvető gond, hogy a világháború alatt a csapatok hozzászoktak a nyolcfős játékhoz, s most, hogy megint ki tudják állítani a tizenegyet… – folytatja Szindbád, mintha köztudomású lenne: rendőrfelügyelők kedvenc passziója a gyanúsítottakkal való ruhacsereberélés, vagy akár közös gardróbot is tartanak velük.
– A kabátokról jut eszembe... Kérem, tárja szét! – utasítja Sulczert, és sorra belenyúl annak belső, majd külső zsebeibe. Felkínálja Lefkovitsnak is, aki legyint, hogy megbízik Szindbádban, aki közben már az asszonynak magyaráz.
– Tudja, pénzt, értékpapírt, utalványt, nem is olyan könnyű elrejteni. Ha szabad ég alatt dugjuk el, károsodhat, ha lakásban, megtalálhatja a rendőrség, ha ismerősöknél, azzal eláruljuk titkunkat, ki leszünk nekik szolgáltatva, sok bűnöző mindig magánál tartja ezeket, vagy legalábbis idővel magához veszi, nem árt szúrópróbaszerűen átkutatni őket. Így, ni, hát ez most nem járt eredménnyel. Ami pedig a holnapi tárgyalást illeti. Ha mégis akarna nekem valamit mondani Lefkovits úr, megadom a közvetlen telefonszámomat, kérhetek egy tollat, köszönöm, notesz van nálam, itt szoktam tartani a belső zsebemben, nem ebben, a másikban, hát ez a papiros meg mi a…
Az asszony kiejti kezéből a tálcát, a míves porcelán darabokra törik. (Viszont olyan intenzív, csábító kávéillat tölti ki az előszobát, hogy szinte kortyolni lehet.)

Feladtam egy házassági anonszot a Nyárligeti Naplóban. Már ilyet is lehet! Furcsa érzés, mintha valami árucikk lennék a vetőmagboltból, de az én szerencsétlen, magányos, pénztelen sorsomban... Viceházmester rizlingből?
– Szóda, kótaji vízből – feleli Sulczer kérdésére Szindbád, és önkéntelenül gyomrához nyúl. Ennyi bizalmaskodást elégnek is tart.
– Miért akart beszélni velem?
– Megmentett. Mivel tartozom?
– Nekem semmivel. Ha viszont ki akarja fejezni háláját az egész rendőrségnek, van egy alapítvány a rendőrárvák számára, oda befizethet.
Sulczer bólint, bocklagert rendel, és zavarát leplezendő felnevet.
– Hanem, felügyelő úr, én tizenkilenc, maga egy híján húsz: mindketten a blöffből élünk. Én a kártyában, maga azzal a kabátcserével…
– Az csapda volt. Blöff az volt, mikor az általam írt firkálmányt a trafikos vallomásaként mutattam be Lefkovitsnak – válaszol szárazon.
Sulczer nagyot sóhajt. Van még valami: kocogtatja körmével az asztalt, ajkát harapdálja.
– Adósságaim annyira felkulminálódtak, hogy a befizetés nem fog menni… (Szindbád megvető tekintetétől gyorsabban folytatja), hisz tudja, Postáék a kezükben tartanak, viszont tegnap este, rögtön a tárgyalás után leültem velük és 80 pengő profittal zártam, igen, ez, ez, ez, amire mindig vártam, egy jó sorozat, ilyenkor kell elkapnom a gazembereket, sajnos, tartalékaim már kimerültek, még anyám jegygyűrűjét is zálogházba tettem, egy kis hitel kéne… Például ha maga bízna bennem, úgy kétszáz pengő erejéig, jól kijöhetnénk a dologból, persze, az árvák is, én nem vagyok egy angyal, csak a kártyához értek (kihúzva magát), ahhoz viszont nagyon, a pénzről szabályos átadási szerződést kötnénk, én a tiszta dolgok híve vagyok, persze, csak ha akarja…
– „Néha talán hiba beleavatkozni a dolgok menetébe” – gondolja Szindbád, és legszívesebben szétcsapná a másik fején szikvízzel teli korsóját.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében