"Tudnak-e a jász lovasok nevetni?"
Kereső  »
XX. ÉVFOLYAM 2009. 10. (528.) SZÁM — MÁJUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Szilágyi Júlia
Lászlóffy Csaba külön ideje
Józsa István
Önismereti lecke - Beszélgetés a hetvenéves Lászlóffy Csaba költővel, próza- és színműíróval
Lászlóffy Csaba
Versei
Szepes Erika
Ajánló sorok Lászlóffy Csaba A waterlooi ganajtúró bogár című kötetéhez
Lászlóffy Csaba
Fáraóhalál Thébában
Kele Fodor Ákos
Szindbád
Csabai László
Egy híján húsz
Demeter Szilárd
Bankett (Részlet a Lüdércnyomás című regényből)
Pomogáts Béla
Az irodalom (látszólagos) veresége – a magyar forradalom után
Szőcs István
JEGYZETEK
László Szabolcs
Kazárok Bábelje – egy rekonstrukció
Fülöp Izabella
Összerakható az összerakhatatlan?
Terényi Ede
MIÉRT HALLGATJUK A ZENÉT? - Nem hallva hallgatni
Júniusi évfordulók
 
Demeter Szilárd
Bankett (Részlet a Lüdércnyomás című regényből)
XX. ÉVFOLYAM 2009. 10. (528.) SZÁM — MÁJUS 25.

Fejezet, amelyben elbúcsúznak hőseink.

Két hepe és két hupa soha nem jöhet egymás után, próbálta átüvölteni az autó zaját Roppant Hauer, a Patinás Középfokú Angyalú zárt rakterű kisteherautójának zárt rakterében zötykölődtek, a kisteherautó nem rendelkezett lengéscsillapítóval, amikor gyártották, akkoriban még ilyen úri fityfenére nem tartottak igényt az úrvezetők, ramaty állapotban volt a zöld színű csodajárgány, még ramatyabb állapotban a közutak. Bort vásárolni vitte őket a töritudor, a borvidékek pedig nem a kitűnő állapotban lévő útjaikról voltak híresek, a borvidékek a kitűnő boraikról voltak híresek, a Nagyhatalmú Direktor úr gondolta, hogy kitűnő bor dukál a vérzivatar utáni első végzős évfolyam bankettjére, ezért küldte el a töritudort négy hajdúsógorral bort vásárolni messzi idegenbe.
Roppant Hauer Kistarisznya reggel feltett kérdésére válaszolt jó nagy késéssel, Kistarisznya reggel nagyot sóhajtva azt a kérdést tette fel, hogy mi jöhet még ezután?
Kistarisznyának minden oka megvolt a sóhajtozásra, a tanévzárás utolsó heteiben mintha mindenki megbolondult volna, nem elég, hogy az évzáró nagydolgozatokra az egész évi anyagot követelték a tudorok, és most derült ki, hogy kár volt annak idején baszni belé a hegy alatt való abrakolásba, megmondták a tudorok, hogy a hegy alatt abrakolni nem jó, ráadásul nagyszabású ünnepség keretében akarták fényesre suvickolni a patinát az ódon falakon.
Többszáz évét töltötte a Patinás Középfokú Angyalú, ezt akarták megünnepelni.
Tudományos ülésszakot terveztek, ahol tudományos dolgozatokat kellett bemutatniuk. Tyúkanyó most vett elégtételt a pad alatt történt olvasásért, kötelezte a pad alatt olvasókat, hogy tudományos dolgozatokkal vegyenek részt a tudományos ülésszakon.
Díszelőadást terveztek, az elemistáktól a végzősökig mindenkinek szerepelnie kellett valamivel, most jött meg a böjtje a Mormon Hormon Férfidalárda eszement paródiáinak. Ha annyira szeretnek szerepelni, hát most itt a lehetőség, döntötte el a Nagytanács, az egyik nyugdíjazás előtt álló tudor egy háromórás színművet kurtított húszpercesre, pont anynyira értelmetlenné vált így a darab, mint a Mormon Hormon Férfidalárda eszement darabjai.
Ha nem a hegy alatt abrakoltak, és nem a tudományos szakdolgozatot bütykölték, akkor összeolvasó próbát tartottak, kínjukban már rockopera formában is előadták egymásnak az értelmetlennek tűnő szövegkönyvet, Kistarisznyának fogalma sem volt róla, hogy állítja ezt színpadra, Kistarisznyát kinevezték rendezőnek.
Díszkiadású évkönyvet terveztek, a Csinálmány szerkesztőségét testületileg odarakták évkönyvet szerkeszteni, ha nem a hegy alatt abrakoltak, és nem a tudományos szakdolgozatot bütykölték, valamint nem az összeolvasó próbákon verték tehetetlenül az asztalt, akkor mélyinterjúkat készítettek a még élő nagytekintélyű tudorokkal, szerintük fölös patetizmussal megírt visszaemlékezéseket pötyögtek írógépbe rég megholt tudorokról, a díszkiadású évkönyv szerkesztőségének nem engedtek egyéb beleszólást a díszkiadású évkönyv szerkesztésébe.
Üldözési mániában kellett szenvedni ahhoz, hogy mindebben csak a rosszindulatot, a revansvevési lázat lássa az ember, de hát Kistarisznya épp üldözési mániában szenvedett, magamagát üldözte.
Kistarisznya sikeres hajdúsógorrá nőtte ki magát, és pocsék hangulatban volt.
Az elbénázott nulladik első nagy szerelme után szinte mániákusan kereste az első első nagy szerelmét, és most, amikor tényleg dolgoznia kellett volna, inkább a legkülönb lüdérckéről álmodott, magában színezte karcsú alakját, barna haját, mélytüzű szemét, a legkülönb lüdércke fantomképe egy cseppet sem hasonlított Gyöngyömvéremre.
Kistarisznya teljesen használhatatlan volt, mint tudományos szakmunkás, mint rendező és mint szerkesztő, ezért küldték el bort vásárolni, hátha kizökken monomániájából.
A zárt rakterű kisteherautón ez nem múlott, még a lelket is kirázta belőlük.
– Még a lelket is kirázta belőlem – köpte ki az út beszivárgó porát Roppant Hauer a borpincék előtt.
– Mondtál valamit az autóban – porolta nadrágját Kistarisznya.
– Ahan, hogy két hepe és két hupa nem jöhet egymás után – bólintott Roppant Hauer.
– Ez mit jelent? – gyanakodott Kistarisznya, Roppant Hauer mostanában talányokban beszélt, és nem volt biztos benne, hogy mindig jól fejti-e meg.
– Semmi mást, haver – csapott a vállára Roppant Hauer –, csak azt, hogy ezután már csak jobb jöhet.
Kistarisznya magában igazat adott Roppant Hauernek hazafelé rázkódva, feljavult kedélyállapotban óvták a butéliákat, egy darabig még énekeltek is. Igaz, végigkóstoltak néhány borpincét, a töritudor zacskókat osztogatott indulás előtt, hányni nem állunk meg, úgy igyatok, zárta rájuk a rakteret.
A zárt raktérben sok minden helyrerázódott Kistarisznyában, főleg az tűnt számára majdhogynem posztulátumszerűen bizonyosnak, hogy két hepe és két hupa nem jöhet egymás után. Nagy igazság, ismerte fel, és magában megbékélve diszkréten telehányta a zacskót.
Kistarisznya Arany János balladáiról tartott előadást Szilágyi Domokos hangján, belekeverte Derridát is, mert a kedvenc kávéházukban mostanság Derrida volt a sztár, hát beidézett egy passzust a Grammatológiából.
A Derrida-idézetet senki sem értette, ő sem, viszont emiatt mindenki azt hitte, hogy roppant okos gondolat lehetett, Kistarisznya megkönnyebbülten fogadta a gratulációkat, mert senki nem kérte, hogy magyarázza meg, miről is beszél Derrida.
Kistarisznya rendezői elve egyszerű volt: senkit nem engedett ki a színpadról. Zsákszerű ruhákba öltöztette a szereplőket, méteres kockákkal rendeztette be a teret, a szereplők a színváltásokat a kockák átrendezésével jelezték, ugyanaz a szereplő hol jó volt, hol rossz, és ezt azon kívül, hogy melyik oldalra állt, máshonnan nem lehetett megtudni. A zsúfolt színpadon a szereplők egyfolytában megbotlottak egymásban, Fitzfa nagyjelenetéből, amikor elvileg levetik a költőt a toronyból, a nézőtérről semmi nem látszott, valaki folyamatosan belelógott a képbe, a szereplők nagy részének dunsztja sem volt, hol kellene állnia.
Kistarisznya meglepetten fogadta a gratulációkat, dicsérték az újszerű koncepciót, igaza van, állította az egyik nagyhangú díszmeghívott, az iskola volt hallgatója, nehogy már Jézus szenvedését tíz lépés távolságból nézte volna végig udvariasan köhécselve a megfeszítését követelő tömeg, így kell a szenvedést ábrázolni, esetlegesen, téblábolva, emberközelien, testszagúan. Az öregdiák elismert költő volt, hát csak tudja, mit beszél, vonta meg a vállát Kistarisznya.
Kistarisznya a „most tükör által homályosan látunk” vezérfonala mentén gyermekkori élményeiről írt a díszkiadású évkönyvbe, és már meg sem lepődött azon, hogy szövegének szimbolikáját emlegették elismerően.
 Kistarisznya most jött rá, hogy a vérzivatar utáni Tündérország lakói ki vannak éhezve szellemileg, és minden apró élményért hálásak. Pláne olyasmiért, ami nem „kintről” jött, ami nem segélycsomagként érkezett, ami nem emlékeztette őket arra, hogy ötven évig, amíg ők el voltak zárva, a világ nyugati fele valamerre haladt, és most nagyon bele kellene húzni, ha utol akarják érni a világ nyugati felét.
Tündérország lakói nem akartak belehúzni, az ilyen többszáz éves patinák suvickolása közben úgy érezték, hogy ők már ott vannak. Ott voltak, és ennek megfelelően emelkedett hangulatban készültek az esti bankettre, ahol elbúcsúztatták a végzősöket, utoljára megadták Cézárnak, ami a Cézáré, Keksznek, ami a Kekszé, Takinak, ami a Takié, Luiginek, ami a Luigié, ünnepélyes körülmények között utoljára tartották oda a seggüket egy búcsúpapucsra.
Utána, élve a megtisztelő felkéréssel, méltóságteljesen szolgálták fel az italokat az ünneplő közösségnek, az emelkedett hangulatot a konyhában tovább emelték, minden forduló előtt megvámolták a kancsókat. Az ételeket lüdérckék szolgálták fel, tréfálkoztak a hajdúszolgák az ünneplő ruhás lüdérckékkel, Kistarisznya is rámosolygott Gyöngyömvéremre, majd megkérdezte tőle, nem tudja-e véletlenül, hogy Ibolykék osztályából miért nem kértek fel senkit felszolgálni.
Ekkora egy pöcs volt.
Be is rúgott a díszes társaság atyamáriásan, de nem volt, aki rájuk szóljon, mert addig az ünneplő közösség is megitta a magáét. Sem a félrelógó nyakkendőjű Nagyhatalmú Direktor úrnak, sem a végzősökkel frissen pertusodó nagytekintélyű tudoroknak nem tűnt Isten ellen való cselekedetnek, hogy a kiszolgálásra felkért hajdúsógorok az asztaloknál ülnek, és már csak akkor hajlandóak újabb borokat hozni, ha az előttük lévő kancsó kiürült. Sok végzős lüdércke rajongta körbe utolsó aktusként az illuminált hajdúszolgákat, akik bambán vigyorogva ki is szolgálták őket szó nélkül, Kistarisznyát is elragadta egy végzős lüdércke egy utolsó aktusra.
Az utolsó aktusra a felkelő nap első sugaraiban fürdőzve kerítettek sort, Kistarisznyáék osztálya keletre nézett, és a hajnali nap első sugarait a katedrára vetette, amelyen a végzős lüdércke kibontott hajjal feküdt, és elragadtatva nézte Kistarisznya aranyló haját.
Kistarisznya kibontott hajjal és kigombolt nadrággal igyekezett eleget tenni férfiúi kötelességének, Kistarisznya haja már vállig ért, csak úgy csillámlott szőkesége, olybá tűnt, mintha két lüdércke sóhajtozná világgá a leszboszi szerelem gyönyöreit reggeli imaként az oltárul szolgáló katedrán, legalábbis a benyitó kapus meg mert volna esküdni arra, hogy két lüdércke reggel a kilenc dében azt csinálta.
A pillanat varázsa kiszökött azon a rányitott ajtón.
Késő délutánra viszont meghalt a költészet is, a hajdúsógorok nagyokat nyögve fogták a fejüket, ám ezúttal nem érkeztek a józan életű irgalmas nővérek, a lüdérckék hazautaztak.
És nekik takarítaniuk kellett! Mert a megtisztelő felkérés második része a romok eltakarítására vonatkozott, amit megígérni tegnap még oly könynyűnek tűnt!
Nincs is annál hervasztóbb, mint másnaposan üvegtörmelékeket seperni össze, nyavalygott Kistarisznya, ki a faszom nem bírt magával, kérdezte dühösen, minek kellett a poharakat a falhoz vágni?
– Gyöngyömvérem vágta a falhoz a poharát – szólt oda mogorván Zulukafferbihalbocs.
– De hát miért? – Kistarisznya nem értette, Gyöngyömvéremet nem olyannak ismerte meg, mint aki üres poharakat vág a falhoz.
– Miattad, te barom – mordult fel bosszúsan Zulukafferbihalbocs.
– Miattam? – kapta fel a fejét Kistarisznya. – Miattam – rázta a fejét hitetlenkedően, pedig hát elég tanújelet kapott. Ha lett volna szeme a látásra. – Ó, én baromállat, ó, én őstulok – suttogta maga elé elképedve. Gyöngyömvéremet tényleg a legkülönb lüdéckének ismerte. És hát gyönyörű, látta végre maga előtt Gyöngyömvéremet egyszerű lüdérckeként.
–  Ó, bazeg, Gyöngyömvérem az életem első nagy szerelme – rikkantott fel. – Hol van?
– Hazautazott – köpött ki Zulukaf-ferbihalbocs. – Mindenki hazament, csak mi maradtunk, hogy tenném belé.
Kistarisznya oda sem figyelt, boldog volt. Jajj, járjon már le a vakáció, fohászkodott, jajistenem, Gyöngyömvérem, ki tudja Gyöngyömvérem levelezési címét, kérdezte a takarítani maradt hajdúsógorokat, levelet fogok írni neki, mikor kezdődik az iskola, Istenem, ez nem igaz.
– Hülye – nevetett felszabadultan Roppant Hauer, boldog volt, mert boldognak látja a barátját –, még el sem kezdődött igazándiból a vakáció.
– Ó – suttogta Kistarisznya –, ó, ó. Gyöngyömvérem. Kezdődjön már az iskola. Jajj, még annyi van addig, ó, ó.
– Hát menj utána – mondta Roppant Hauer.
– Menjek utána? – Kistarisznya megütközve bámult rá.
– Igen, menj utána.
– De hogyan?
– Ó, bazeg, ülj vonatra, vagy ha nincs pénzed, stoppolj. Mi ebben olyan nagy ügy?
És tényleg, hát mi ebben olyan nagy ügy?
– És a szülei?
– Az már az ő dolga – vonta meg a vállát Roppant Hauer, mint aki naponta beállít ismeretlenül lányos házakhoz. – Vagy pedig elalszol az állomáson. Megfázni nem fogsz, nyár van.
– Utána megyek – tette le a seprűt Kistarisznya. – Naná, hogy utána megyek – csicseregte. – De még hogy utána megyek, mint a vöcsök, mint a pinty. Mint egy rakéta. Mint egy…, mint egy… mint egy stoppos – vágta ki diadalmasan.
Kistarisznyának csak most esett le, hogy Tündérország immár olyan ország, amelyben egyik helyről át lehet menni a másik helyre.
Csak úgy, né, hogy fogja magát, és megy.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében