Közismert igazságokat ismételek, midőn azt mondom, hogy irodalmunknak – nemzeti tragédiákkal szaggatott és terhes – történelmünkben nem egy alkalommal kellett vállalnia a történelmi folytonosság fenntartását. Annak a szervező és megtartó intézménynek a szerepét, amelyet más, szerencsésebb éghajlat alatt élő népek és országok esetében az állami hatalom töltött be. A nagy nyugati országok (vagy éppen az orosz birodalom) esetében az állami szuverenitás volt a nemzeti fennmaradás és folytonosság garanciája, a kelet- és közép-európai „kisnemzetek” (lengyelek, csehek, szlovákok, románok, bolgárok, szerbek, horvátok és természetesen magyarok) esetében ezt a garanciális szerepet és intézményt a nemzeti kultúrának, mindenekelőtt az irodalomnak (mint a nemzeti nyelv letéteményesének) kellett magára vállalnia, illetve kialakítania. Ez a történelmi küldetés és felelősség szabta meg a magyar irodalom közösségi és erkölcsi státusát a török hódoltság korában (midőn egyedül a korlátozott szuverenitást birtokló erdélyi fejedelemség őrizte a magyar államiság eszméjét és hagyományait), az 1848-1849-es szabadságharc veresége után vagy éppen az 1948-1949-ben beköszöntött kommunista diktatúra, egyszersmind szovjet csatlósállami berendezkedés idején. Mindez az irodalomnak mint nemzeti intézménynek a felelősségét és (mondjuk így) méltóságát is megalapozta.
Van nemzeti történelmünknek egy látszólagos, ugyanakkor rendkívül biztató „paradoxona”: arra gondolok, hogy a magyar irodalom nem egy alkalommal éppen a nagy történelmi vereségek és tragédiák után, mintegy ezeket gyógyítandó és ellensúlyozandó, bontakozott ki igazán. Vagyis a végzetes katonai és politikai kudarcot nem valamilyen szellemi bénultság követte, ellenkezőleg, megújuló felelősségtudat és kezdeményezőkészség, amely az alkotó erők kibontakozásában is megfigyelhető. Ilyen módon emelkedett fel az 1848–1849-es szabadságharc leverése után az a klaszszikus magyar irodalom, amelyet például Arany János, Madách Imre, Jókai Mór, Kemény Zsigmond és Eötvös József munkássága képviselt, vagy a trianoni nemzeti tragédia után az az irodalom, amelynek Magyarországon Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula, majd Illyés Gyula, Németh László, Szabó Lőrinc és József Attila, Erdélyben Kós Károly, Tamási Áron, Áprily Lajos, Reményik Sándor (és mások) voltak a nagyszabású alkotó egyéniségei. Mintha az irodalom kívánta és tudta volna helyreállítani a nemzeti öntudatot és megerősíteni a nemzeti szolidaritást a lesújtó és bénító tapasztalatok után.
Valójában ez határozta meg a magyar irodalom identitását az 1956-os magyar forradalom leverése után, a szinte példa nélkül álló (korábban csak 1849-ben elszenvedett) megtorlások idején is. Irodalmunk töretlenül fenn tudta tartani azt a szellemiséget és erkölcsiséget, amelyet a forradalomhoz vezető hónapokban és magukban a forradalmi napokban mutatott. Gondolom, mindenki jól tudja, hogy a magyar irodalom és ennek intézményei (elsősorban a Magyar Írók Szövetségére, az íróknak is nagy szerepet adó Petőfi Körre, továbbá néhány irodalmi orgánumra, mindenekelőtt az Irodalmi Újságra és az Új Hangra gondolok – a Csillag című „központi” folyóirat, Király István szerkesztéspolitikája következtében kevésbé vállalta a reformpolitika és az irodalmi autonómia szolgálatát) milyen tevékeny és hatékony szerepet vállaltak annak a szellemi mozgalomnak a szervezésében, amely azután október 23-ához vezetett. Ez a kezdeményező szerep bizonyos mértékben meggyengült magának a forradalomnak a napjaiban, tekintettel arra, hogy ebben az időben nem az íróknak és az írószövetségnek volt elsőrendű hatása az események menetére, hanem a fegyveres felkelőknek, az egyetemi ifjúságnak, pár nappal később pedig az újraéledő politikai pártoknak. Mindazonáltal így is az irodalom világában született meg a magyar forradalom egyik legfontosabb szellemi dokumentuma: az Irodalmi Újság november 2-i számára gondolok, ebben volt olvasható Németh László Emelkedő nemzet, Déry Tibor Barátaim, Füst Milán Emlékbeszéd Thukididész modorában az elesett hősök sírja felett, Szabó Lőrinc Ima a jövőért, Tamási Áron Magyar fohász, Örkény István Fohász Budapestért című írása, és itt jelent meg Illyés Gyula még 1951-ben írott nagy költői műve: az Egy mondat a zsarnokságról. Ezek az írások a magyar forradalom, mondhatnám, klasszikus irodalmi és erkölcsi dokumentumai.
Az irodalmi élet – és az írószövetség – közéleti feladatvállalása és szerepe igazából a forradalom leverése után erősödött meg ismét, midőn a véres napokban megalakult „nemzeti bizottmányoknak”, az Egyetemi Forradalmi Diákbizottságoknak, a politikai pártoknak és egy kis idő után a munkástanácsoknak már nem volt lehetőségük arra, hogy hatékonyan vegyenek részt az események alakításában. Ekkor, valójában 1956 decemberétől az 1957-es esztendő első napjaiig az írószövetségnek kellett vállalnia a magyar forradalom „utóvédjének” nem könnyű feladatait, mindenekelőtt a forradalom eszméinek erkölcsi védelmében. Ennek messzehangzó kinyilvánítása volt az írószövetség december 28-án tartott közgyűlése, amely még egyszer (és a széles nyilvánosság számára utoljára) kifejezésre juttatta a magyar írók hűségét a forradalom eszményei iránt, és Tamási Áron szövegezésében elfogadta a Gond és hitvallás címet viselő nyilatkozatot. Ebben a többi között a következők olvashatók: „keserves szívvel kell megmondanunk, hogy a szovjet kormányzat történelmi tévedést követett el, amikor vérrel festette meg forrásunk vizét. Dicső költőink élő szelleme és az emberi igazság segít nekünk abban, hogy jóslatot tegyünk: eljön az idő, amikor a megtévedt hatalom bűnbánatot mond, mint ahogy az általa megdöntött hatalomnak is meg kellett bánnia ama tiprást, amelyben Petőfi elveszett.” Majd a következőkkel folytatódik az állásfoglalás: „A nemzeti függetlenség és a társadalmai rend demokratikus felépítése: ez a magyarság vágya, melyet mi is hordozunk és munkába önteni törekszünk. S miközben szívünket és írói életünk jövő napjait betölti ez a szándék, a nemzeti egység bölcsője mellől tolmácsoljuk is mindenkinek. A közös cél gondjában kezünket nyújtjuk a munkásoknak, köszöntésünket a lélekből küldjük a parasztságnak és szívből az ifjúságnak. Győzzük meg együtt a politika vezetőit, hogy a politika nem lehet öncél, hanem csak a nép üdvére eszköz; s késztessük őket arra, hogy a magyarság egységes óhaja szerint használják ezt az eszközt. Vagyis a függetlenség kivívására egyfelől, belső életünkben pedig arra, hogy a munkások és a parasztok törzsére, a szellem és az értelmiség segítségével, felépüljön az egészséges magyar társadalom, az önkormányzat demokratikus módján. Csak így jöhet létre az erős és gazdag állam, melynek barátsága más államokkal igaz és tartós, s amely nemcsak száműzi az emberi kizsákmányolást, hanem maga sem nehezedik nyomasztó terhével a népre. A nyugalmas és dolgos társadalom, a nép jólétén őrködő állam fölött emígy biztos záloga lesz a jövőnek a nemzet.” Végül pedig a nyilatkozat írója – társai nevében is – hűséget fogadott a már levert forradalom eszméinek: „Hűséget fogadunk a zászló előtt, mely jelezte nekünk, hogy a nép forradalmai egységéből a nemzet újjászületett. Ebben a hűségben, hitvallásunk alapján, gondozni és védeni fogjuk a magyarság szellemét. Erkölcs legyen a munkánk talpköve, műveinkben pedig találjon értelmet és formát a nép alkotó ereje, az emberiség és eszméivel a kor.”
Szabadjon megemlítenem, hogy mint a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szervezetének (Mefesz) képviselője, magam is jelen voltam a nevezetes írószövetségi közgyűlésen, ott ismerkedtem össze Illyés Gyulával, Tamási Áronnal, Déry Tiborral, a szövetség akkori elnökével, Veres Péterrel és főtitkárával, Erdei Sándorral. Az írószövetség közgyűlése, mondhatnám így is: a szövetség „manifesztációja” a magyar forradalom és szabadságharc utolsó nagy eseménye volt, ezt követve a kádárista hatóságok felfüggesztették a szövetség tevékenységét, majd a forradalomban való szerepvállalás vádjával több író, közöttük Déry Tibor, Háy Gyula, Zelk Zoltán, Tardos Tibor, Fekete Gyula, Molnár Zoltán, Varga Domokos, Lengyel Balázs, Gáli József, Obersovszky Gyula, Eörsi István, Buda Ferenc, Csurka István és sokan mások börtönbe kerültek (magam is félesztendőn keresztül voltam a tököli internálótábor „vendége”). A bebörtönzött írók csak az 1959. április 4-i amnesztia következtében (és az ENSZ közbenjárására) kerültek szabadlábra, és az írószövetség is csak az 1959. szeptember 25-én tartott közgyűléssel kezdhette újra tevékenységét.
Több író börtönbe került, különös módon elsősorban azok, akik korábban a kommunista párt harcos tagjai voltak, a forradalomban vállalt elkötelezettségüket ugyanis a hatalom mintegy „árulásnak” tekintette. Más írók, közöttük Illyés Gyula, Tamási Áron, Kodolányi János, Sinka István, Örkény István, Benjámin László és a fiatalabb nemzedékek köréből Nagy László, Juhász Ferenc, Fodor András, Sánta Ferenc, Galgóczi Erzsébet, Moldova György viszont a kényszerű, vagy az önkéntes hallgatást választották. Illyés Gyulának a forradalom után csak 1962-ben jelenhetett meg (Új versek címmel) verseskötete, és a többi hallgató író is jórészt a hatvanas évek elejére kapcsolódott be ismét az irodalmi életbe. Ugyanakkor, bizonyára a hatalom engedékenységének bizonyítékaként, 1957-ben az idős Heltai Jenő és a kádárista hatalom mellett, nehezen érthető okokból felsorakozó (korábban ellenzékiként viselkedő) Fodor József mellett Németh László és Szabó Lőrinc is Kossuth-díjat kapott (igaz, hogy a következő esztendők díjazottjai között olyanok szerepeltek, mint Darvas József, Dobozy Imre, Hidas Antal és Mesterházi Lajos.) Ezek az engesztelési kísérletek igazából nem hozták meg a kívánt eredményt, Németh László Galilei című drámáját levették a Katona József Színház műsoráról, Magyar műhely címmel tervezett tanulmánykötete nem jelenhetett meg, és tanulmányainak Sajkódi esték című kötete is csak 1961-ben juthatott el az olvasó elé.
Történelmünknek, előbb beszéltem erről, vannak sajátos, tulajdonképpen vigasztaló paradoxonjai, például abban, hogy az alkotó erők kibontakozását és érvényesülését nem akadályozhatja meg a politikai represszió. Így történt ez azokban az esztendőkben is, amelyek a magyar forradalom leverését követték, és amidőn az irodalom alkotó egyéniségeinek egy része hallgatásba kényszerült vagy éppen a hallgatást választotta. A forradalom leverése és a hatvanas évek első fele közötti jó félévtizedben az alkotó munka egyáltalában nem szünetelt, semmiféle bénultság nem volt érzékelhető, igaz, az akkoriban született művek többnyire csak évekkel később juthattak el a szélesebb nyilvánosság elé. A magyar irodalom nagy alkotó egyéniségei a nehéz esztendőkben is dolgoztak, hogy csupán néhány példát említsek: Illyés Gyula Ferenczy Béni, Dárdavivők, Kháron ladikján, A faj védői, Hasznos akarat, A gyulavári főutcán című versei (a többi között ezek kaptak helyet az Új versek című kötetben), Kassák Lajos Vagyonom és fegyvertáram, Vas István Rapszódia egy őszi kertben, Weöres Sándor Tűzkút (először 1964-ben a párizsi Magyar Műhely kiadásában megjelent) című kötetének számos alkotása, közöttük olyan költemények is, például Vas István Mikor a rózsák nyílni kezdtek című verse, amely a levert forradalom hősi halottait siratta el: „Házunk körül virágzó sírkeresztek, / Szívünkben sok friss halott”. Őrizte a történelmi napok emlékét és a lesújtó vereség fájdalmát az (akkor) fiatalabb költőnemzedék képviselőinek (Juhász Ferencnek, Nagy Lászlónak, Csoóri Sándornak és másoknak) a költészete is. Egyetlen példára hivatkoznék, Juhász Ferenc A halottak királya című lírai eposzára, amely IV. Béla személyes és országos tragédiáját idézte fel, nyilvánvalóan nem függetlenül 1956 őszének történelmi eseményeitől. Az 1958-ban kezdett költemény írása hoszszú évekre félbemaradt, és csak 1970-ben érkezett el a befejezéshez. Akkor ötvennyolcban csak első szakaszai készültek el, nyilvánvaló áthallásokkal a történelmi tragédia élményére: „Mi ez a csönd a szívemben? Ez a bénaság, halál, rettenetesség? / Megfagyott jaj-rögökkel mért hallgatsz ugar-szívem tél-éjszakája? / Ősfehér szívemből az isten szívéig burjánzott a tűnődés kristálylétű fája,/ holdfényben csönd-arcok levelei: magány, rémület, elveszettség.”
Csupán jelzésszerűen idézném fel néhány példáját annak, hogy a magyar elbeszélő irodalom is igen eredményesen végezte munkáját a forradalom leverését követő esztendőkben. Talán elegendő, ha Németh László ekkor készülő Irgalom című regényére, Kodolányi János Jézus életét felidéző Én vagyok című művére, Tamási Áron néhány elbeszélésére (Játszi remény című kötetének írásaira), Lengyel József hazai megjelenésére, Rónay György, Illés Endre, Kolozsvári Grandpierre Emil, Szabó Magda, Sőtér István és mások akkori írásaira, Ottlik Géza, Mándy Iván és Mészöly Miklós munkásságának kiteljesedésére gondolok: az Iskola a határon 1959-ben, az Idegen szobák 1957-ben, a Sötét jelek ugyancsak 1957-ben jelent meg (természetesen nagyrészben a korábbi esztendők írásaiból), mindenesetre ekkor, az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején bontakozott ki igazán mindhármuk elbeszélő művészete. Ugyancsak említést érdemel a fiatalabb írónemzedék akkori teljesítménye: Sánta Ferenc, Szabó István, Kamondy László, Csurka István, Galgóczi Erzsébet és Fejes Endre munkássága akkoriban vált a magyar irodalom meghatározó tényezőjévé. És ne feledkezzünk meg arról, hogy a Kádár-kormányzat által börtönbe hurcolt írók sem maradtak némák: közismert, hogy Déry Tibor a börtön mélyén írta G. A. úr X-ben című nagyszabású (Franz Kafka mitikus hagyományát követő) ellen-utópiáját, amelyben természetesen nem (miként akkoriban kritikusai és kényszerűségből ő maga is állította) a „hanyatló kapitalizmust”, hanem a szovjet mintájú rendszert leplezte le.
Gondolom, az imént mondottak is jól szemléltethetik, hogy a magyar forradalom leverését követő, valamivel több mint félévtized egyáltalán nem a szellemi bénultság korszaka volt, igaz, az akkor született művek egy jó része csak nagy késéssel juthatott el az olvasóhoz. Az ötvenes évek vége és a hatvanas évek eleje csak látszólag volt az irodalom vereségének időszaka, inkább a számvetés és a készülődés időszaka volt, midőn minden hatalmi erőfeszítés ellenére sem sikerült feltartóztatni irodalmunknak azt a „szabadságharcát”, amely 1953 nyarán (Nagy Imre miniszterelnök első kormányra kerülése idején) indult meg, az 1956-os esztendő második felében érte el tetőpontját, és (látszólagos) veresége ellenére is haladt előre, hogy azután a hatvanas évek végén, majd (a csehszlovákiai reformfolyamat katonai beavatkozással történt elfojtása után) egy időre ismét elakadva a nyolcvanas években feltartóztathatatlanul haladjon tovább. Az irodalom többnyire eredményes „szabadságharcaira” viszszatekintve fájlalhatjuk azt igazán, hogy a kilencvenes évek elején bekövetkezett rendszerváltozás után a magyar irodalom közéleti szerepe és hatékonysága milyen szomorú erózió áldozata lett. Legalábbis ahhoz képest, amit 1956-ban, a hatvanas évek közepén, majd a nyolcvanas években folyamatosan tapasztalni lehetett. Ez azonban már egy másik történet, egyszer talán alkalom kínálkozik arra is, hogy számot vessünk ennek a másik történetnek a körülményeivel, okozóival és következményeivel.
