I. Elment az Esze Tamás
A kuruckor világának szólamkincsét, kifejezéstárát, anekdotáit mindig is körüllengte némi kaján kétértelműség, évődés. Egyesek szerint ez onnét ered, hogy Pest városában az utcalányok egyik parádézó helye a Rákóczi tér volt, s emiatt is közkeletűvé válott kuruc neveztük; de – szó sincs róla! Talán Gyöngyösi Istvánnal kezdődött, aki Szécsi Máriát előbb Murányi Vénusz, majd Murányi Vén Hús nevekkel illette. És Thököly Imre kuruc fejedelem neve! Közönségesebb színvonalú személyek igei eredetűnek tartják, holott köznév, mégpedig egy helynév az alapja. És még sok minden felmerül…
Farkas Ferenc Csinom Palkó című daljátéka – sokan mondanák operának, de inkább nem az – olykor zenéjében is meg-megpendíti ezt a kétértelműséget: üde, hars dallamok és hangzatok olykor egyszer csak lebegtetve elillannak. Ami pedig az állítólag létező, összefüggő szövegkönyvet illetné, ennek tükrében az egész kuruckort egy végtelenségig elnyúlt kanmurinak lehetne elképzelni, valaminek, aminek nincs is történelmi célja, az egész önmaga hangulatáért létezik; történelmen kívüli bakk zsúr. Ezt a kanos jelleget ugyancsak fokozzák a zamatos nevek. Csinom Palkó és Jankó; versenyparipák; Buga Jakab; a tömény mokányság; Kucug Balázs már a köcsögöt juttatja észbe, s van a kurucok között Rézangyal is, akinek vagy aminek, mint tudjuk, főfoglalkozása a fűzfán fütyülés; és lám, bagolyban is van ilyen rézfütyülőjű!
A kuruc nagyok közül olykor Balogh Ádám és Vak Bottyán is áttűnik a színen.
Egyáltalán, ha van valami formai koncepciója e műnek és az előadásnak, az valami mozaikszerűen időnként össze-összeálló anekdota-víziószerűség. Művészi szinten ezt azonban a koreográfia oldotta meg, egy-egy látomásos erejű táncjelenet-töredékkel (Könczei Árpád). Erre a szupermacsó jellegre aztán rájátszott a rendezőnői ízlés, és ebből sajátságos művészi igazságtalanságok fakadtak.
Bár a kuruc panteonnak létezik fényességes női galériája is, Szécsi Máriától és Zrínyi Ilonától kezdve Cinka Pannán és a Lőcsei Fehér Asszonyon át Losárdi és más Susikákig, a Csinom Palkó alkotói kiiktatták őket a látómezőből, a darab nőalakjai mind kis mellékszerepek, karakterfigurák; huncut fogadóslány, zsémbelő anyósra menendő mama, élnivágyó markotányosné, dilis grófnő és autista szobalánya. E rikító epizódfigurákat a rendezés (Szabó Emese) nem exponálta, sőt elnyomta, s ezért a közönség tapasztalatlanabb és új típusú – füttyentgetős rétege – csak a „macsós” teljesítményeket hitte méltánylandónak.
A kitűnő férfi énekesek persze joggal megérdemelték, hogy a közönség ünneplésének fókuszába kerüljenek, de hozzászámítva, hogy az előadás „élvezeti csúcspontja” az álnok labancgróf táncoskomikusi börleszkje, a produkció nosztalgikus-látomásos-ábrándos elemei elmosódtak. Igaz, egy világosabb vonalvezetésű előadásban parabolaértéke lehetett volna ennek a játéknak, hogy kisebb hatalmaknál reálpolitikusi feladatokat csak a táncoskomikusi szerepkör vonásait felöltve lehet „kivitelezni”, mert ehhez illik a faron billentések és megsupálások vigyorgó elszenvedése is!
Méltánylandó azonban, hogy a dévaj szobalány alakítója (Vigh Ibolya), mert fényes szopránja „kieresztésére” a szerep nem adott lehetőséget, remek művészi ösztönnel, egy akár képzőművészetileg és antropológiailag is értékelhető tanulmányt mutatott be a mezőségi magyar parasztlányról, olyan volt, mint egy pazar kis Benczédi-szobor: a típus masszív tömörségét, rusztikus erejét megőrizve is, pillangószerűen játszi és áttetsző.
De hát hol vannak a fényképek, hol jelennek meg a magyar opera látványos színpadi pillanatairól? Ha manapság elhajít egy csutkát az utcán az ember, biztos, egy fotóművészt talál el, ha bebotlik egy raktárajtón, fotóművészeti szimpozionon vehet részt. De csak szappanoperák szereplőiről látni fotókat, a magyar opera művészeiről nem! Hogy amikor ez az intézmény már el is fog halni, ne is emlékezhessünk utolsó éveinek arcára! Nos, lehet, túlzok; belátom, mindez nem rosszindulaton múlik, hanem kapacitáson. A rossz kapacitáson. Ám hogy Gy. Szabó klasszikus inverziójával éljünk: A rosszból is megárt a kevés!
2. Kisnépi diplomácia, politikai tapintat, kompromisszum-készség
IV. Iván orosz uralkodó – aki először vette fel a minden oroszok cárja címet –, úgy él az orosz nép emlékezetében, hogy Rettenetes Iván: Iván Groznij. Más népek is így nevezik: Ivan le Terrible. Azonban a magyar történészek és közírók a II. háború után egyszer csak új nevet adtak neki: Iván, a Rettegett. Állítólag komoly akadémikusok kezdeményezésére. Mert jó-jó, hogy feudalista személyiség volt, de orosz államfő! A „rettegett” általánosabb jelentésű, nem kell mindjárt azt feltételezni az alapján, hogy a tulajdonságai miatt, hanem hogy a hatalmáért rettegték!
Egy ideje az ilyesmit nevezik politikailag korrekt kifejezésmódnak. Régente csak szervilizmusnak mondták.
Egyszer egy magas beosztású tudománypolitikai tényezőnek szóvá tettem, hogy X történész egy bizonyos esemény előadásánál egy fontos részletet nem a valóságnak megfelelően állít be, hanem épp ellenkezőleg; miért? A tényező elgondolkozott, „X komoly történész. Nyilván tudta, miért kell úgy mondania… Nézze, egy történésznek azt is tudnia kell, hogy mikor van szükség kompromisszumra!”
Azóta is gondolkodom, hogyan köttetik a kompromisszum a történetírásban a vitafelek között: „Mi is kevesebbet fogunk hazudni, hazudjatok ti is kevesebbet!” Illetve: „Mi is kevesebb tényt tárunk fel, tárjatok fel ti is kevesebbet!” …Vagy vice versa, keverve?
Megint egy Kosztolányi-jegyzet. Két barátnő vitatkozik valakiről: „Sárika egyáltalán nem hazudik”, mondja az egyik. „Sőt.” … Sőt; egészíti ki a költő: „Sokkal több igazat mond, mint amennyi megtörténik!”
3. Szász délibábosok, hajdan
Azok az ordítóan mulatságos „költői etimológiák”, amelyekkel a komparatisták az úgynevezett filológiai őstörténetkutatás híveit gúnyolták, s amelyek többnyire csak ráfogások, kitalációk s főleg ugratások voltak (például Cartago = Kardhágó, Nabukodonozor = ne bolondozzon az úr), s amelyekkel főleg szegény Horváth István nagy oklevélkutató és történész hitelét ásták alá, s amiket sokan még ma is nekivadulva elhisznek róla –, más nemzeteknél is, egy ideig, a történetírás fegyvertárába tartoztak. (Sőt, sokszor mintha még ma is.)
Például J. Tröster. (Das Alte und Neu-Teutsche Dacia: A régi és új német Dácia, Nürnberg 1666.) Az erdélyi szász szerző szerint a szászok a régi dákok leszármazottai, bár az idők folyamán mindig is csatlakoztak hozzájuk újabb germán népcsoportok töredékei: gepidák, svábok, szászok, luxemburgiak stb. A dákok viszont azonosak a gétákkal, gótokkal, yüttekkel, s végül a szkítákkal is, akik ilyenformán az összes német fajta, azaz germán népeknek az ősei. (Mint ahogy ugyanezt vallják a saját származásukról a szláv, a török, sőt a finn népek is.)
Decebál dák király neve Dietzwald, azaz tulajdonképpen „német erdő”. A Tribalok törzsétől származik a Transzilvania, azaz Erdély név tartalma. Trib ugyanis „trüben”, azaz „túl”, Bal az „Wald”, tehát erdő, vagyis az egész: „Erdőntúli!” Medgyes neve szerinte a rómaiaknál Medias Colonias volt, Szebenszerdahelyé a dákoknál Ceridava, amiből a cerida = szerda! (Suciu Erdély történeti szótárában a Mediaşt nem említi, Szerdahely nála dákul Sacidava; Ceridava, azaz Ziridava szerinte Csanád mellett volt. A szláv eredetűnek tartott szereda tucatnyi magyar helység nevében szerepel, ilyen nevű szláv városok nem közismertek… A magyarban a Szerdahely (heti) Vásárhelyet jelentett.)
Legmókásabban a magyarokkal bánik el: a magyaroknak nincs okuk hencegni a régi dicsőségükkel, hiszen végső fokon többszörösen német eredetűek, a németség egy nagyon régi, keleti ágából származnak, majd azok a német lovagok, akik Szent István számára kereszténynek megtérítették a magyarokat, a magyar nemesség ősei lettek. De hát – akkor ők miért nem e régi német dicsőség részesei? A végső fokon a németből származó magyar nyelvet akkor miért tanulták a vásárhelyi Kollégiumba magyar szóra adott szász gyerekek olyan undorral?
A húnok, magyarnak elképzelve, állatias, vérengző csorda. Németnek elképzelve fejlett civilizációjú, katonai nagyhatalom! Hm?
