Ma valószínűleg már nem mondunk újat azzal, hogy Szilágyi Domokos valószínűleg jelentéseket írt a Szekuritáténak, s hogy ő maga is a „nacionalista magyarok” doszsziéba került. 2006 őszén, a költő halálának 30. évfordulóján Stefano Bottoni történész és a hozzátartozók nyilvánosságra hozták az ügynöki jelentéseket tartalmazó dossziét, amelynek hallatán mindenkiben meghűlt a vér. Az a Szilágyi Domokos-kép, amelyről a költemények és a korabeli recepció tanúskodnak, minden jóindulat ellenére is nehezen egyeztethető össze az ügynöklét erkölcsileg elítélendő magatartásával, s ma már az irodalomtörténet is egyre nagyobb szükségét érzi, hogy a korábbi és a mai Szilagyi-kép közt tátongó szakadékot valamiképpen áthidalja.
A 2008-ban újrakiadott dokumentumgyűjtemény nagyobbrészt a ’86-os ünnepi könyv változatlan anyagát tartalmazza, és ahogyan arra a szerkesztő, Kántor Lajos is utal, kérdés, hogy ajándékként lapozhatjuk-e. Talán inkább egyfajta kutakodó érzés működik bennünk, nyomokat keresünk, amelyek révén magyarázhatnánk a megalkuvást, értőbben olvashatnánk a költeményeket. S valóban, a gyűjtemény meglehetősen hű portrét rajzol ki a költő személyiségéről: lépésről lépésre követhetjük az iskola padjaiból induló életutat az utolsó kolozsvári napokig. A két új fejezet pedig olyan szövegeket tartalmaz, amelyek a cenzúra szigora miatt nem kerülhettek kötetbe, de a nemrégiben feltárt dossziéból és az arra való reflexiókból is olvashatunk szemelvényeket.
A korábbi heroizáló recepció a költő tiszta élete és műveinek értékpozíciója közti teljes megfelelésre épült, az öngyilkosságot is gyakran a diktatúrával szembeni lázadásként értelmezve. Az ügynökmúlt azonban részben átírja ezt a „tisztaságmítoszt”, az áldozatból vádlott lesz, a rendszer elleni lázadó a hatalom kiszolgálójává válik. A Szilágyi-életmű alapján álló olyan értékek kérdőjeleződnek meg, mint az őszinteség, a hit, a másik iránti felelősségérzet. Valóban nehéz újra nyelvet találni a versekhez, hiszen egy jól megalapozott életmű-értelmezést kell újragondolni. A költő (régi és új) életei sem szolgál(hat) elégséges magyarázatokkal, az összegyűjtött dokumentumok egészben véve a hajdani Szilágyi-recepciót támasztják alá, s bár a zárófejezet az összerakhatatlant próbálja összerakni, a szövegek csak villanásszerűen világítják meg a múlt rendszer és az irodalom bonyolult viszonyát.
Az olvasóban így marad némi hiányérzet, a kiadó – talán a közelmúlt lezáratlanságából fakadóan – mintha tartózkodnék bármiféle állásfoglalástól az új Szilágyi-képet illetően, s bár ma lehetetlen említés nélkül hagyni ezt a tényt, csak nagyon csekély mértékben történik rá utalás. A cím, amely éppen erre játszana rá, a kötetegész alapján így csak némileg igazolódik vissza, és az olvasó meglehetősen magára hagyatott a költő „új” életének megértésében. Az eszszéknél, kritikáknál, bár rávilágítanak a versekből is jól ismert költő „régi” életére, az olvasó számára ma talán többet mondanak a levelek, amelyekből a „harmadik Szilágyi Domokos” képe rekonstruálható, és amelyek többet elárulnak személyiségéről is.
A „családi levelesládából” előkerülő beszámolók 1958 után megváltoznak, tisztelettudó, de zárkózottabb a hangnem. A következő levélrészlet, mely a beszervezés évéből származik, sokatmondóan vall: „Ami a hangulatom illeti [...] nem tudom, nekem gyakran változik a hangulatom. [...] A rosszat nem kell tudomásul venni, csak ha kénytelen az ember.” A Strempel Mártával folytatott korai levelezés is a kedves, Váradi Emese egyetemről való „kiiktatását” követő zűrzavarról, a költő kusza lelkiállapotáról tanúskodik: „Túl sok felelősségre születtünk, túl sok a megbánni való s a helyrehozhatatlan kívül-belül nagy összefüggésekben és a mi kis tyúkszaros életünkben egyaránt...” Szilágyi István olvasmányos, Duna-deltai kóborlást felidéző írása („Aztán kitágult a világ”) jó példaként említhető az eddig érthetetlen furcsaságokra, „zilált kóborlásokra”, s a Nagy Máriához szóló tömör búcsúlevél is világosabbá válik. A kései, 1973–75 közt Majtényi Erikhez küldött szellemes-tréfás hangú levelek a súlyos anyagi és egészségügyi gondokkal küszködő emberről árulkodnak. A halálra készülődés, amely a versek fokozott feszültségét adja, a levelekben csak kevéssé érezhető, s a magánéletben vállalt kényszerszerepet sehol nem vall(hat)ja meg. A személyes válság a költeményekben érezhetőbb, és talán ez az, amiért ma mélyebben, döbbenten olvassuk őket.
A korábbi ünnepi könyv változatlan anyagából, úgy vélem, ma a levelek mondanak legtöbbet a nem irodalomtörténeti céllal olvasók számára, a kötetbe gyűjtött dokumentumokból eligazító magyarázatok híján csupán a költő „régi” életeit ismerjük meg, az „új” azonban, amely az utóbbi években elevenedett meg, jóformán rejtve marad.
A költő (régi és új) életei – Szilágyi Domokos (1938–1976). Szerk. Kántor Lajos, Kriterion Könyvkiadó, Kolozs-vár, 2008.
