Furcsa kombináció – mondhatja a kedves olvasó –, hogyan lehet zenét hallgatni, ha valaki süket?
Nem ismerek adatokat arról, hogy azok a hallássérültek, akiknek nem adatik meg a zenehallgatás öröme, mit is éreznek, vagy tán hallanak az előttük játszó vagy a képernyőn mozgó muzsikusok képi világát szemlélve. Velem is előfordul, hogy egy zeneművet – persze a már jól ismertek közül – minimálisra fogott hangerővel hallgatok meg. Néha még az is megesik, hogy teljesen leveszem a hangot, és valóban csak a mozgás-színjátékot nézem. Ez a fajta zenehallgatás is nagyon érdekes lehet. Különösen akkor, ha ki kell találni, mit is játszanak az előadók. Izgalmas játék megállapítani, hogy milyen stílusú zene szól. Még érdekesebb kitalálni, hogy ki lehet a szerző. És ha valaki képes rátalálni a mű címére is, akkor az aztán telitalálat. Újra hangsúlyozom: csak ismert mű esetében (és már LÁTOTT mű esetében) számíthatunk találatra ebben a szerencsejátékban. Ismeretlen mű esetében már az is nagy eredmény, ha legalább a mű stílusát felfedezzük. Például azt, hogy barokk műről van szó. Ehhez a hangszerek is sokat besegítenek, és néha még a specifikus, korhű öltözködése is az előadóknak.
A zenei előadás kísérő gesztikulációja – zene nélkül – nagyon is komikus lehet a néző-hallgató számára. Sőt, bosszantóan üres, értelmetlen mozgások káoszát is sugallhatja. Miért kell mindezt csinálni – ötlik fel a nézőben a kellemetlenkedő észrevétel. Nem lehetne mindezt egyszerűbben, elegánsabban, célratörőbben csinálni? Nagyon jogos a kérdés. Néha olyan groteszk arcjáték kíséri a zene megszólaltatását, hogy az már valóban visszatetszést vált ki. A tévékamerák „jóvoltából” gyakran vagyunk tanúi a feltűnően csúnya arcmimikának. Olyan MŰSZENVEDÉS zajlik le a művész arcán, ami messze „mögötte” marad a produkciónak. Nemcsak hogy nem szolgálja a mű élvezését, de valósággal visszahőkölteti a jóhiszemű, ártatlan hallgatóságot. Azt hiszem, ezek az előadók nem figyelnek fel erre a mozzanatra akkor sem, ha a képernyőn, felnyagyítva látják önmagukat. Valahogyan természetesnek érzik, az előadott zenéhez hozzátartozónak a kísérő arcjátékot, gesztikulációt. Gondolom, a tanulóévek alatt sem figyelmeztetik őket erre a furcsa deformációjukra, és az évek során ez a különválás zene és kísérőmozgás között csak nőhet a komikum felé haladtában. Ej, be jó lenne az előadóknak egy kis színpadi mozgástanfolyam, és legfőképpen egy kis analízis, hogy tulajdonképpen mit is csinálnak ők a zene előadása során?
A tévékamerák is hibásak: szeretik felnagyítani és nagyon eltúlozni a látványt, még akkor is, ha azt ők maguk is groteszknek érzik. Elvégre a látvány emberei, és ezen a területen is keresik a rendkívülit, a szenzációsat még akkor is, ha az rendkívül csúnya, ellenszenves. Rájuk férne egy kis látványesztétika. Fontos, hogy mit mutatnak meg zenehallgatás közben a nézőnek. Figyeljük meg, hogy mi minden fölösleges képi elemet visznek be a zenehallgatás világába. Az előadó hajtincseitől a cipőfűzőig, a nem éppen gondozott ujjkörmöktől a fúvóshangszerek „tisztogatásáig” (a kürtösök gyakran kényszerülnek a légzés páratartalmából keletkezett vízcseppek kiüresítésére).
A klasszikus kínai szövegek szerint: nem az a kérdés, hogy MI OKOZ MIT, hanem az, hogy MI MIVEL TÖRTÉNIK EGYÜTT. Nos, a képi megvalósítás milyensége nagyon is befolyásolhatja a zenei élmény minőségét, mert együttállásban jelentkezik vele. Ez a párhuzam gyakran csúszik el a groteszk felé. Manapság már külön erényként nyugtázzuk zenehallgatás és -nézés közben, ha a képi megvalósítás kéz a kézben halad a zeneivel. Elképzelhetjük, hogy a túlzásba hajtott színpadi mozgás, arcjáték zene nélkül milyen komikus hatást válthat ki. Nincs nagyobb baj addig, ameddig a tévékészülék távirányítóját a kezünkben tartjuk: bármikor visszakapcsolhatunk a képi elemekről a zeneiekre, és akkor már egyből elviselhető lesz a párhuzam.
