„Amit ígértem, megtettem” – valami efféle szavakat írt le utoljára Lászlóffy Aladár. Búcsúzóul? Hogy aztán repülését a zuhanásban folytassa s fejezze be?
Egy hegyvonulat közvetlen közeléből nem látszanak a csúcsok, a magaslatok; ebben a pillanatban még így vagyunk vele is: nem tudjuk fölmérni, egyelőre fölfogni sem, az általa teremtett mű nagyságát, jelentőségét. A sokországos magyar irodalmi hazának aligha van olyan tája, zuga, ahol ne ismernék, ne tekintenék magukénak mindazok, akik számára a költészetnek s egyáltalán a magyar nyelven termett bármi kultúrkincsnek becsülete van.
Ő volt az közülünk, akinek sikerült egybenyitnia az időt, ama történelmi örök végeérhetetlent – és azt a teret, ama végeset, melyet az ember magateremtette alkotásokkal benépesített. Örökmozgó zabolázhatatlan szellem, kinek állandó belépője volt az emberiség valamiféle elpusztíthatatlan Alexandriai Könyvtárába, melynek csöndjében – mily ritka pillanat – az Olümposz s a Golgota közt félúton olykor megpihent. S közben mindegyre már-már összecsaptak fölötte a könyvuniverzum hullámai. Hol arra szánta el magát, hogy majd rendet tesz Bábel káoszában, hol meg üvegtáblákból akart katedrálist építeni – miközben tudván tudta: „veszélyben a törékenység”. Hisz „madár torkában is golyószóró kelepel”.
...Világforradalom-tavaszokat mártír-októberek követnek; itt Weimar-barokk, amott Kalevala-fenyvesek. Az Akropoliszon a macska is Periklész; amott Batu kán lova vágtat, ám a paták zaját elnyomja az egércincogás. S a költő, akit „a béke tör kerékbe”, elszántan igyekszik versbe-tékozolni minden megnevezhető létezőt.
Néhai Bálint Tibor barátunk egyszer azt mondta: ennek az Alinak akkora szíve van, mint egy meteorológiai léggömb. Igen, annak idején, az ántivilágban megszoktuk, ő az erős, ő az, aki megvéd bennünket, aki levesz vállunkról megannyi terhet, s csak annyit mond – és ez is verssor – : „a nehezén már megint túl vagyunk”. Ő volt hát a mi bajvívónk.
Az ám, de ki védi meg az erőseket? Mi sajnos tehetetlenek voltunk, elgyámoltalanodtunk akkor, amikor bántás, rágalom ellen kellett volna őt megvédenünk.
Mára esetleg azzal nyugtathatjuk meg, netán ámíthatjuk magunk, hogy hiszen Lászlóffy Aladár barátunk volt olyan vérbeli önpusztító – ebben is, mint a legnagyobbak –, hogy igazából ártani is „hatékonyabban” tudott saját magának, mint a mai és mindenkori kincstári jóakarat „külső munkatársai” neki. Mert ugyanbiza mi volt az a piti lejáratáskísérlet mindazokhoz a lélekölő, önemésztő aggodalmakhoz képest, melyeket Lászlóffy Aladár kultúraféltésben, Európa-féltésben, emberiségféltésben, magyarságféltésben élete során végigélt? Odaátról még a rosszakaróinak is visszaszól:
Nézem a temetőtetőről:
hogyan is néz, ki beleőrül –
nem azok szenvednek, kik nyelnek,
hanem kik izzón irigyelnek.
... Most, amint egyik verseskötetét föllapoztam, döbbenten fedeztem föl, hogy igazából elbúcsúzni is az ő szavaival, verssoraival lehetne tőle – micsoda bizarr kísértés.
Adnál mindenkinek
ha jutna, magadból
bár egy szívverést
mondja tucatnyi évvel ezelőtt – de már azt is, hogy:
szívem helyén beteg madár van
szállok e pulzus-félhalálban
lüktet a fülben az ígéret,
hogy magas kort nemigen érek
aztán a kérdés, mely évtizedeken át gyötörte:
Hol lehet itt még fészket rakni –
már rég nem is kérdezem –.
Regényeimben fogok lakni,
s más kipróbált színhelyeken ...
majd:
Kapaszkodom a szóba,
a nyelv mélyén valóba,
a nyelv alatti kőbe
temetett temetőbe
mert közben:
Mikor eljön a nap magánya,
akkor lemegy a pillanat
s egy kornyi hosszú délutánra
párperces haldoklás szakad
és aztán ironikus önvigasz?
Igaza volt és van Aranynak,
hogy poéták elegen vannak,
az számít csupán, ha már voltak,
költők, királyok csak holtak
s végezetül az ensors látnoka:
A csend, mi eljön, nem véletlen –
s nem nagyon kívánt diadal.
Ezt is szabad már eszméletlen,
mert virraszt helyettünk a dal.
