"virraszt helyettünk a dal"
Kereső  »
XX. ÉVFOLYAM 2009. 11. (529.) SZÁM — JÚNIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
L.A. városa
Szilágyi István
Ő volt a mi bajvívónk
Pomogáts Béla
Lászlóffy Aladár temetésén
Széles Klára
Lászlóffy Aladár örök öröksége (1937. május 16. – 2009. április 19.)
Szakolczay Lajos
Ali a mennybe megy
Czegő Zoltán
Utolsó délelőtt Lászlóffy Aladárral
ANTALL ISTVÁN
Lászlóffy Aladár utolsó botlása
Balázs Imre József
Üzenet a legbelső titkos lőterekről
Kántor Lajos
Most már négyen…
WILLIAM CARLOS WILLIAMS
WILLIAM CARLOS WILLIAMS versei
KISS ZSUZSÁNNA
Maguk a dolgok
Nagy Koppány Zsolt
Amelyben Ekler Ágostra emlékezünk - regényrészlet -
CONSTANTIN ACOSMEI
Rövidprózái
ANA DRAGU
Rövidprózái
Szőcs István
JEGYZETEK - Az ismétlődő Bezzeg területéről
Farkas Wellmann Endre
Versei
Szombati István
Ha a szobrok beszélnének
Sulyok Vince
Így veszi kezdetét napom
Gál Andrea
Ulickaja, utóférfiak, Ubul - Beszámoló a 16. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválról
Mike Ágnes
Kinézésekkel a képből
Terényi Ede
MIÉRT HALLGATUNK A ZENÉT? - Mélységhallgatás
Hírek
 
Pomogáts Béla
Lászlóffy Aladár temetésén
XX. ÉVFOLYAM 2009. 11. (529.) SZÁM — JÚNIUS 10.

Hogy a végső búcsú milyen fájdalommal jár, azt az elmúlt hónapokban és esztendőkben mind megrendültebb szívvel élem át. Írók és barátok távoznak el, immár egymást követve az örökkévalóságba. Annak a nemzedéknek a tragikus megfogyatkozását élem át, amelyhez magam is tartozom. Vannak ütések, amelyek végzetesen megsebzik a lelket: ilyen volt most Lászlóffy Aladár barátunk halála is. Éppen tíz napja tértem haza Budapestre Kolozsvárról, derűs kora nyári vasárnap délután, aztán másnap reggel jelzett a telefon, Lászlóffy Gyöngyi keresett meg Aladár halálhírével. Azóta ennek a hírnek a rettenetében élek, minthogy nem csak az élő magyar költészet egyik nagyszerű egyéniségét veszítettem el, hanem sok évtizedes barátomat is, akivel éppen negyven esztendeje ismerkedtem össze, első kolozsvári utam alkalmából.
Másnap Kányádi Sándort ünnepeltük a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum dísztermében, népes közönség körében, de szorongásos lélekkel, hiszen nem csak a szép  születésnap ünnepi érzését éltük át, hanem az aznapi gyász szorongató feketeségét is. A köszöntésre felkért ünnepi szónokok, közöttük magam, hallgatásba fojtottuk fájdalmunkat, amely aztán az ünnepélyes szavakra válaszoló Kányádi Sándorból tört elő. Nem először fordult elő a magyar irodalom történetében, hogy a közös ünnepen átüt a fájdalom sötétje, így volt ez az első világháború végén beköszöntő forradalmi mámor idején Ady Endre halálával is. Mintha ünnepeinket venné vissza valami kegyetlen erő.
Azért mondom mindezt a gyászoló kolozsvári gyülekezet előtt, hogy érzékeltessem: Lászlóffy Aladár távozása Budapesten, Magyarországon milyen fájdalmat okozott. Szomorú dolog, hogy ma már, alig lévén közös örömeink, szinte csak fájdalmainkban egyesülünk mi: erdélyi és magyarországi magyarok.
Lászlóffy Aladár, mondottam az imént, nekem hosszú évtizedek óta a barátom volt. Nem csak úgy tekintettem rá, mint a magyar költészet (nem csak az erdélyi, hanem az egész magyar költészet) egyik legnagyobb alkotó egyéniségére, hanem mint a magam életének és munkájának megkerülhetetlen társára: nem csak versei, elbeszélő művei, tanulmányai és kisebb-nagyobb írásai (mostanában leginkább a kolozsvári Helikon első oldalán) jelentettek számomra élményt és tanulságot, hanem eleven szavai, mindig megújuló beszélgetéseink is, vagy éppen vitáink, és élményt jelentett a mindig tapasztalt őszinte barátsága, nagyszerű és hiteles emberi személyisége, amely ebben a mi személyiségromboló, az emberi szuverenitást szüntelenül megalázó korunkban is szabad tudott maradni, meg tudta őrizni, ha kellett, áldozatok árán, az emberi és a költői méltóságot.
Most, a koporsó előtt, én  nem költészetének eredetiségéről vagy éppen a szavak vadonában utat kereső szellemének játékosságáról és teremtő kedvéről szeretnék szólni – ez eddig is tudós könyvek dolga volt és ezután is tudós könyvek dolga lesz –, hanem elsősorban emberi lényéről, arról a személyes karakterről és karizmáról, amely a nyolcszáz esztendeje velünk élő magyar költészet egyik legnagyobb értéke és (számunkra, magyarok számára) ajándéka. Ez a karakter és karizma, mondhatni, a nemzeti hagyományok, a lelki és erkölcsi „hungarikumok” közé tartozik. Átjárja a személyes felelősségvállalást nemzeti kultúránk és anyanyelvünk mellett, áthatja a közösségi hűséget, a történelmi tudatosságot, egy olyan „lelkiséget”, amelynek Lászlóffy Aladár egyik utolsó hiteles képviselője volt.
Távozása, amelyet hosszú esztendők testi és lelki gyötrelmei készítettek elő, ezért nem csak az irodalom vesztesége és nem csak az én személyes veszteségem – a nemzetnek kell gyászolnia, ahogy Illyés Gyula, Jékely Zoltán, Márai Sándor, Sütő András (és még sokuk) halálakor. Mind kevesebben vagyunk, ezért halottainkat is úgy kell őriznünk és szeretnünk, mintha itt lennének közöttünk, és fognák a kezünket, irányítanák a tekintetünket, a lépteinket. Lászlóffy Aladár is itt van közöttünk, emlékével, írásaival, abban a szeretetben, amelyet iránta érzünk, és amely, ahogy az apostol mondja, „soha el nem fogy”. És ugyanakkor ott van fölöttünk, túl a felhőkön, az égbolton, a mindenségen: Isten trónusa előtt könyörög Erdély magyarságáért és szójátékaival nyűgözi le az angyalokat.
Végső búcsúm ezért, ha fájdalmas is, utat keres a megbékéléshez. Ezt a megbékélést kívánom Aladár barátainak, és kívánom mindenki előtt Lászlóffy Gyöngyinek, akit, ígérhetem, sohasem hagyunk magára. Búcsúzom most Tőled, Barátom, a magyar írók közösségének nevében is: nyugodjál békében, kísérjen és őrizzen meg szeretetünk.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében