Utoljára halála előtt két és fél héttel találkoztunk. Amikor április másodikán, csütörtökön, barátomat az Írószövetség választmányi üléséről hazakísértem. Akkor már hónapokig – riasztotta a hideg – nem jött ki Baross utcai lakásából. Minthogy derűt kínált a reggel, és kisütött a nap, délelőtt taxiba ült, és bement a Bajza utcai székházba.
Elég sokáig elhúzódott a tanácskozásunk, mondtam, bízzad magad rám, hazakísérlek. Battyogtunk, többször meg-megállva, a Városligeti fasorban a Lövölde térig. A halknál is halkabb volt a hangja. Mintha csak azért fogadott volna el útitársnak, hogy valakit beavathasson a titkába: barátkozik a halállal. Lemondó gesztussal, csaknem suttogva felém hajolt: „elkutyásodtunk, megesznek bennünket a farkasok”. Bár tudatában volt, hogy ereje elszállt, mégis készülődött haza Kolozsvárra – „csak kibírjam az utat” –, hogy hivatalos ügyeit elintézhesse.
Két megálló trolival a Körút, átszállás a hatosra, két megálló a Harminckettesek teréről busszal a Baross utcai lakás. Kora délután volt, sütött a nap, minden ragyogott. Ahogy Ali nehézkesen vette az akadályokat – gyöngének gyönge volt, de a szatyrot nem adta volna ki a kezéből –, egyre jobban hatalmába kerített, nem kis bűntudattal, hanyagságom: miért nem látogattam meg gyakrabban. Egy lépcsősor a liftig, s máris otthon vagyunk. Lehet pihenni. De én ebben a poroszkálásban, értékelvén barátom gyönge testi voltát, csaknem a keresztút stációit láttam. Jó pár lépcső után a lift sem a második emeletre vitt, hanem az égbe. „Ali a mennybe megy, ott a helye.” Borzalom, hogy ez jutott az eszembe. Ahelyett, hogy – legalább gondolatban – levettem volna válláról a terhet (a hosszú betegség tonnái nyomták), kijelöltem számára azt a napsütötte ösvényt, amelyre csak az angyalléptűek léphetnek.
Ali – angyal volt. Ahogyan ledobta magáról a korai avantgárd jegyeit – nem szükséges telefonon mindennap fölhívni a világmindenséget –, fokozatosan angyalszárnyat növesztett. Héphaisztosz üllőjének a hangját fölváltotta Dsida érzelmes halksága. A hajdani Forrás első nemzedékének nagy hatású alkotója – a költő, regény- és esszéíró, a gyermekek dalosa – lassan klasszicizálódott. Úgy ért a nyugatosok versének közelébe, hogy átszellemült szavaiban a modern vers zenéje dörömbölt. „Babits-kakas és Bartók-vérben / fehéren elalvó kakas. / Időnként egy-két néma éjen / mégiscsak kiürül a kas. / Megtépett tolla száll a nyelvnek, / kiskakasokra visszaszáll, / a tyúkudvarban, Bábel mellett / azértis mindig áll a bál. / Nem látja? Mit? Népvándorlás van, / maga kevés, maga sok! / Fehér kakasok Galliában, / születnek a szimbólumok” (Fehér farkas a hóhullásban).
Közép-európai csimpolyaszó, melyben az értékmezsgye – erkölcs. (Ha menekülni kell is, ha maradni kell is.) S teremtett és képzeletbeli határait ilyen javak cövekelték. Szabadság, ethosz, közjó, szolgálat. Torda növesztette naggyá ezt a konok örmény-magyart, hogy élesített kardjával hozzátegyen valamit – barátunk hozzá is tett – 1848 és az 1956-os magyar forradalom dicsőségéhez. Történelmi ébersége – 1956 októberében épp Magyarországon volt – nem hagyta veszni a forradalmak igazságát. Mert, akárcsak Cs. Szabó, gyűjtőszellem volt, kolozsvári (padlásszobája) és budapesti lakása könyv- és papír-Himalájának tetszett. Vonzódott az emlékekhez, a tárgyakhoz; éppúgy lehetett volna a numizmatika professzora, mint festőművész (nem amatőr módon festett és rajzolt) vagy hadvezér.
A család legendáriuma számára arra volt jó, hogy ajtóit nyitogatva belőle is építkezzék. Aki Bolyai íróasztala – szentséges darab – közelében írt és élt, az tudta, hogy az ész párhuzamosai (az ilyen görbék és az olyan görbék kivételével) nemcsak a végtelenben találkoznak, hanem a baráti együttlétek, viták, dumapartik alkalmával is. Ismeretségünk negyvenkét éve alatt számtalanszor megtapasztalhattam – Kolozsvárt és Budapesten, Székesfehérváron és Bukarestben, Nagykanizsán és Bécsben – humorral teli észjárásának megannyi fordulóját. Szenzációs anekdotázó és mesélő volt. Szájában pezsgett a nyelv.
Évtizedekkel ezelőtt láttam a kolozsvári padlásszobában – hol van, az égi mezők mely pontján jár a baráti disputa egyik tagja, a méltatlanul elfeledett költő, Vásárhelyi Géza? –, és láttam nem is olyan rég Üllői úti lakásunkban, amint a társaság középpontjaként rászögeződött minden szem. Viszi-e magával – mert lassan találkozni fognak – azét a Nagy Gazsiét, aki épp most ülné hatvanadik születésnapját, ha a hirtelen jött hófelleg (miért ne fehérítenénk ki a piros rákot?) örökre be nem takarta volna.
Kis ceruzacsonkkal írt – ez volt az ő rakétája –, ficni-fecnikre. Gyöngyi, a hűséges feleség mentette át számítógépre szövegeit. De a tinta – mert a szimbólumban ember lakozik – fölöttébb érdekelte. Kis remekével siratom Alit, a Tordán született (1937. máj. 18) és Budapesten meghalt (2009. ápr. 19.) barátomat, hiszen ez a gyöngyszem nem keveset árul el kertjének gazdagságáról. „A nyár tintája éppen elfogyott, / tollam nem ír, a zöld üveg üres. / S már nyúlok érte, kissé messze, ott / a dombok polcán őszlik a veres. // Bemártom s máris elmerenghetek, / még pár sor és megint ez is kifogy. / Ó, boldogok a téli-kék egek, / sok tele ég – sötéten boldogok” (Téli tinta).
