„Az írás értelme erre látszik korlátozódni: önkitárulkozási és elzárkózási modelleket nyújt, melyek (esetleg) felhasználhatók élettörténeteink megélésénél, megírásánál. Ennyi volna? Nem egészen, de a többi csak korlát. Például a nyelv, amelyen megszólalsz, de maga a történet is, amely mögött megpróbálsz eladni ezt-azt.”1 Ha Zsidó Ferenc előbbi eszmefuttatását öszevetjük a Csigaterpesz című novelláskötetében2 sorjázó írásokkal, kisebb ellentmondásra bukkanunk. Történetei ugyanis korántsem az eszmei mondanivaló elé állított paravánok – maga „a” történet lesz a fontos és válik főszereplővé szövegeiben. A továbbiakban épp ezért arra térnék ki, miféle történeteket mond el Zsidó Ferenc.
A három tematikus egységre osztott kötetben javarészt csattanóra kiélezett, lineáris szövegeket olvashatunk, nemhiába méltatta például Bréda Ferenc a Csigaterpesz novelláira jellemző történetközpontú elbeszélésmódot.3 A történetszövés egyik alkalmazott receptje látszólag egyszerű: a szerző köznapi helyzeteket és szereplőket választ, mint a cigány gyerek ellen bosszút forraló vásott kisfiú (Karácsony), a részeges apa és családja (A disznó) vagy a falujába hazalátogató újgazdag üzletember (A látogató). A kisemberek ugyanakkor meglepően groteszk helyzetekbe kerülhetnek, mint a Hajnali 4.20 hőse, aki végső elkeseredésében éjszakai kopogtató-túrára indul, vagy Az evőgép szereplője, aki úgy érzi, megalázó „evés-párbajba” került. A különböző szerelmi történetek esetében viszont a szerző olyan párokat választ – nagydarab, anyáskodó nő/vézna férfi (Vilma gyereke), sármos ficsúr/csúnya lány (Kettesben), ösztönösen gonosz páciens/kísérletező kedvű pszichiáternő (A pszichiáternő) – amelyeknek ellentmondásossága eleve magában rejti egy frappáns történet lehetőségét. Filozófikus hangvételű, hangsúlyosan metaforizált szövegek is helyet kapnak a kötetben (Az esőember, Napfogyatkozás), bár ezek a létértelmező írások a nyelvi leleményesség ellenére pont azt a történetközpontúságot nélkülözik, mely Zsidó Ferenc novelláinak általában erőssége.
A Csigaterpesz történetei változatosak, de vannak visszatérő alakok és helyzetek, melyek több novellában is előbukkanak. Az átok Terkája a Népi Mária Magdolna hősnőjével mutat rokon vonásokat: mindketten szerelemre született, forróvérű szépasszonyok. A történeteket összegyűjtő, megőrző nagyapa figurája és a tőle származó történet előbb Az átok, majd pedig Az elmondhatatlan történet kiindulópontja, illetve tárgya lesz. Az evőgépben két változatban is szereplő „evés-párbaj” és a keveset evő férfi kisebbrendűségi érzése a Levél feleségemnek című írásban tér vissza kevésbé groteszk formában. A legtöbbször ismétlődő szereplő azonban az író, a hivatásos történetmondó, aki például épp „történethiányban” szenved. Ilyenkor maga a történet voltaképpen a írnivaló után kutató író ötletszerző próbálkozásaiból kerekedik ki: A végtelen játszma hőse egy gyónást hallgat ki, hogy beépíthesse azt saját könyvébe, Az elmondhatatlan történet narrátora nagyapjához zarándokol felhasználaható történetért.
Úgy tűnik, az író-szerep problematizálása Zsidó Ferenc kedvenc témái közé tartozik. A Csigaterpesz novelláiban felbukkanó író-alakok közös ars poeticáját akár úgy is megfogalmazhatnánk: a történet mindenek előtt. Az író bármilyen forrásból meríthet, hiszen a történetmondás ténye felmenti(?) őt a spirituális és etikai tabuk alól: megsértheti a gyónási titkot, folytathat félbemaradt baljós családi drámát, kiteregetheti a családi szennyest („Szégyenérzet nincs bennem, íróként bármit megtehetek. Ezért írom most íróként ezt a levelet neked. Szerelmes íróként. Olyasmit is kiköhöghetek most, amit magán-szerelmesként sosem akarnék elmondani neked.” Levél feleségemnek). Az író alakja úgy jelenik meg az említett novellákban, mint aki egyszerre művész és mutatványos, s folytonos belső és külső késztetésnek engedve kell újra és újra történeteket feltálalnia olvasóinak. Ez az igyekezet az olvasókkal való viszonyát is meghatározza. Az önmagára reflektáló történetmondó ugyanis közönségének nem egyszer voyeurisztikus szerepet szán. A Levél feleségemnek (levél)írója eleve arra számít, hogy „milyen kéjes kíváncsisággal fogják lesni az emberek: mit, hogyan ír az író a feleségének”, azonban mintha ő maga lenne az, aki „kéjes kíváncsisággal” lesi, mennyire sikerül a hitvesi/olvasói elvárásokat megcáfolnia. A Kettesben című novellában a narrátor folyvást odakacsint a történet fiktív szemlélőinek a szereplők háta mögül: „mi, a szórakoztató eseményeket egy különös kegy jóvoltából távolról követők (...) nyomon követhetjük sorsuk alakulását, mégpedig úgy, hogy erről az érintetteknek nincsen tudomásuk.”
Amire ezen kívül gyakorta explicit utalásokat találunk, az a (mindenkori) történet(ek) variálhatósága. A Kettesben című írásban például az eseményeket mintegy műsorvezetőként felkonferáló narrátor a történet csattanójaként emeli ki a változtatás lehetőségét. A „sármos bájlegény” és az „átokcsúf lány” sztorija másképp (azaz a „szirupos átlagtörténetek” sémáját és közhelyeit követve) alakítható, ha a ronda Honcsok Bertát egy bájos főszereplőnővel helyettesítjük: „Akkor a bajokat túlélve beleszeretnének egymásba: romantikus szexjelenet, báj, kellem. De így? Sírás, kérem, sírás!” A Népi Mária Magdolna „utóirata” a színhely megváltoztatásához köti a történet továbbgondolását. Az átok elbeszélője is felhívja a figyelmet a történetszövés különböző lehetőségeire az előfeltevésektől függően: „Nincs túl sok értelme rágódni azon, volt-e álom, volt-e átok. Annyit azonban jó lesz megjegyezni, hogy amennyiben nem volt, akkor a történet alakulás egészen más kell hogy legyen, mint abban az esetben, ha volt.” Az elbeszélő kiszólásai az olvasót is bevonják a történet alakításába, helyenként pedig egyenesen az olvasó kénye-kedvére bízzák a befejezetlen alaptörténet alternatív folytatását: „Kedves olvasóm, ha nem tetszik az irányelv, nyugodtan választhatsz mást.”
Az újragondolás lehetősége látszólag nemcsak az önreflexív utalások szintjén, hanem prózapoétikai és szövegszervezési elvként is meghatározza Zsidó Ferenc novelláit. A szerző több ízben választja alapul klasszikus és kortárs szerzők írásait, hogy egy másik történet alapötletéből, hangulatából formáljon újat. Az evőgép című írást például tekinthetjük frappáns rájátszásnak Móricz Zsigmond Tragédiájára. Hangsúlyosabb az „újraírás” ténye a Történet békával, anélkül című novella esetében, ahol a szerző Csáth Géza A béka című történetének kanyarít horrorisztikus(abb) befejezést. Az Egy folyón lefelé című novella Esterházy Péter prózáját idézi meg, jelesül a Hahn-Hahn grófnő pillantását, csakhogy itt a térbeli és lelki utazás színteréül a Duna helyett a Maros szolgál.
Érdekesebb azonban szemügyre venni azt, hogy miként változtak Zsidó Ferenc egyes novellái míg a Csigaterpesz című kötetbe kerültek. Az Új forrás 2004/1. számában például Az evőgépnek csak az első része olvasható. A novelláskötetben szereplő szövegváltozat attól válik érdekesebbé, hogy ugyanazt a történetet kétféle nézőpontból mondja el, a házigazda és a vendég, a kisétkű és feneketlen bendőjű férfi szerepe pedig könnyedén felcserélhetővé válik. Jelentős bővítés eredménye Az esőember is, melynek rövidebb változata a Korunk 2001/1. számában jelent meg Húzó drótok címen. A kötetbe kerülő szöveg ebben az esetben sokkal metaforikusabb és elmélkedőbb, mint elődje (amely viszont épp tömörsége miatt követhetőbb). A címváltoztatás nemcsak az előbbi szöveg kapcsán tűnik fel: A holló korábban Nászéjszaka címen (Árgus 2005/3. szám), a Hajnali 4.20 pedig Véletlen címen (Korunk 2003/6. szám) jelent meg. Míg a „régi” címek lazábban kapcsolódnak a cselekményhez, az „új” címadás egyszerre utal a konfliktust kiváltó tényezőre és a történetek groteszk, illetve drámai végkifejletére.
„A” történet tehát korántsem mellékes. Ahogy azt a A végtelen játszma hőse mondaná: „A játszma folytatódik, akcióra reakció következik, a történet él és élni fog – s ez számomra mindennél fontosabb. Az életeinkkel is lesz valahogy.”
Jegyzetek
1 Zsidó Ferenc: Alkotó és közönség Alkotó és közönség . Síró író, Csigalépcs, Csigalépcs 12. szám, 2004. február
2 Zsidó Ferenc: Csigaterpesz, Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár – Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2005.
3 Bréda Ferenc: A párját ritkító parittyás, elhangzott Zsidó Ferenc kötetének kolozsvári bemutatóján.
