"virraszt helyettünk a dal"
Kereső  »
XX. ÉVFOLYAM 2009. 11. (529.) SZÁM — JÚNIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
L.A. városa
Szilágyi István
Ő volt a mi bajvívónk
Pomogáts Béla
Lászlóffy Aladár temetésén
Széles Klára
Lászlóffy Aladár örök öröksége (1937. május 16. – 2009. április 19.)
Szakolczay Lajos
Ali a mennybe megy
Czegő Zoltán
Utolsó délelőtt Lászlóffy Aladárral
ANTALL ISTVÁN
Lászlóffy Aladár utolsó botlása
Balázs Imre József
Üzenet a legbelső titkos lőterekről
Kántor Lajos
Most már négyen…
WILLIAM CARLOS WILLIAMS
WILLIAM CARLOS WILLIAMS versei
KISS ZSUZSÁNNA
Maguk a dolgok
Nagy Koppány Zsolt
Amelyben Ekler Ágostra emlékezünk - regényrészlet -
CONSTANTIN ACOSMEI
Rövidprózái
ANA DRAGU
Rövidprózái
Szőcs István
JEGYZETEK - Az ismétlődő Bezzeg területéről
Farkas Wellmann Endre
Versei
Szombati István
Ha a szobrok beszélnének
Sulyok Vince
Így veszi kezdetét napom
Gál Andrea
Ulickaja, utóférfiak, Ubul - Beszámoló a 16. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválról
Mike Ágnes
Kinézésekkel a képből
Terényi Ede
MIÉRT HALLGATUNK A ZENÉT? - Mélységhallgatás
Hírek
 
Kántor Lajos
Most már négyen…
XX. ÉVFOLYAM 2009. 11. (529.) SZÁM — JÚNIUS 10.

Évek, évtizedek napi találkozásait, sűrű beszélgetéseit követően (elsősorban a változott élethelyzet, mindenekelőtt a Kolozsvár–Budapest távolság folytán) mostanában főképp telefonon értekeztünk. Az egyik ilyen táv-viszontlátás, viszonthallás alkalmával került szóba szegény Csiki Laci váratlan halála, illetve hogy mi lettünk megint szegényebbek. Arra már nem emlékszem, említettem-e Alinak, hogy a közös emlékek (zentelki malom, sok egyéb, a Korunk-közlések) amolyan Csiki Lacival „négykezes” írására késztetnek; az viszont biztosan nem került szóba, hogy lesz a könyvnek egy fejezete, amelyben Laci barátunk mesterei egymás mellé kerülnek: Szilágyi Domokos, Páskándi Géza és az élő Lászlóffy Aladár.
Azt gondolom, most, amikor az utóbbi korszak e négy erdélyi költő-író egyéniségét már a Styx sem választja el, a készülő könyv (Barátom a malomban) e fejezetecskéjét küldhetem Alinak. Nem feledve persze régi adósságomat, amellyel Neki és költészetének, illetve ifjúságunk reményeinek-harcainak megidézésével tartozom. (Az adósság fontos része az is, amely Gézát, Páskándi Gézát illeti.)
Az alvilági folyó átlépése előtt próbálom folyamatosan törleszteni tartozásaimat.

Szisz, Géza, Ali

Az apák (nagypapák) és fiúk szövegtengerébe beékelt, műmellékleten reprodukált kép, a Szilágyi Domokosé (egy ifjú udvarhelyi festő, Molnos Zoltán sikerült munkája) figyelmeztet, hogy ki ne hagyjam, nézzek utána annak, amit Szisz számodra, Laci, jelentett. A minden sorra figyelő olvasó – ha van ilyen – emlékezhet a már előbb beidézett, a költészetről megfogalmazott (ellen)véleményed hátulról a harmadik bekezdésére, benne ezekre a mondatokra: „Aki költőt akar, ám lássa, legyen az akármilyen. Hinni kezdem, hogy mindannyian (Anonymustól a vele rokon Szilágyi Domokosig) erősen hasonlítunk egymáshoz.” Hát akkor megpróbálok elindulni ezen a nyomon, mindenekelőtt a nálad kimutatható Szisz-vonulatot keresve, de azokra a kortársakra is odafigyelve, akiket Te különösebben számon tartottál. Mielőtt a részletekig jutnánk, egy találatot már jeleznék, mégpedig az általad szerkesztett Lászlóffy Aladár-kötet, A következő ütközet (1974) fülszövegébe kiemelt Ali-verset idézem ide, abban a biztos tudatban, hogy a „fül” általában a kiadói szerkesztő fülének minősítése. Egyszóval, A hang:
Kísértet-éles csillagos éjszakákon átfut
egy hang a suttogások aranyán.
Mutassátok meg a költőket, akiket
olvastok, s megmondom, kik vagytok.

Mutassátok meg a költőket, akiket
tiszteltek, s megmondom, kik voltatok.
Nagyapáink szikár alakját látom el-
viselhetetlennek tűnő korokban, mikor
hervadt már ligetünk, s csak könyveink
maradtak a télre.

Mutassátok meg a költőket, akiket
megvédtek, s megmondom, kik lesztek.

Persze, Te már hivatalból is rengeteg költőt olvastál; mint Kriterion-szerkesztő előbb Bukarestben (1971-től), majd Kolozsvárra költözésetek után a helyi (meghatározó súlyú) fiókszerkesztőségben kortársaidnak főként a verskéziratai kerültek hozzád, nálad idősebbeké és ifjabbaké, ez utóbbiak a Forrás-sorozatban. (Nem mellékesen: többek közt Szőcs Géza, Gálfalvi György, Markó Béla, Molnár Gusztáv, Egyed Péter első könyvén látom a Te nevedet a kolofonban.) A meglepetést – a mi korunkban már igazán szükséges emlékeztetőt – a könyvtáram díszhelyéről leemelt kötet szerzi: az Alié (A következő ütközet) mellett egy nem kevésbé fontos, igaztalanul keveset emlegetett verseskönyv, a Páskándi Gézáé, a Tű foka, 1972-ből, valamint két Szisz-kötet, a Felezőidő (1974) és az Öregek könyve (1976). A harmadikra, a Tengerparti lakodalomra, amely a hátrahagyott versek első gyűjteményét fedi (Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1978.), jól emlékszem, ebből többször is idéztelek korábban. (Ennek a szerkesztője Jancsik Pali volt, az első Forrás-nemzedékből, Te „csak” az utóhangot jegyezted.) Vagyis egy újabb kriterionos Szilágyi Domokos-könyvben, az „összegyűjtött versek” megjelölést viselő Kényszerleszálláshoz készült bevezető tanulmányban (1978), amelynek a Szilágyi Domokos játékai címet adtam, akarva sem kerülhettelek volna meg. (De nem kellett szerkesztőtársadnak, Dávid Gyulának erre figyelmeztetnie.) Amennyire kézenfekvő, annyira további gondolatokat elindító, behatóbb elemzésre ösztönző volt ez a megállapításod Szisz költészetéről: „Talán a játék volt az az állapot, melyben leginkább sikerült azonosulnia önmagával, az Egész részével. Nem is játszott soha »felszabadultan«, sem tanulva, mint a gyermek. Talán leginkább mégis bátorsága bizonyításáért játszott: hogy íme, meri – és tudja – levegőbe perdíteni a súlyos, a nagy dolgokat, magas talapzatra helyezni a banalitást.” (Zárójelben jegyzem meg, hogy a marosvásárhelyi bibliográfus Mészáros József 1996-ban ugyanezt a három mondatot idézi a Játszhatnám cím alá összeválogatott, kéziratos és állítólag kiadatlan Szisz-versek ügyes kis kötetét indító írásában. Itt, a Mészáros-féle, kétségtelenül hasznos és több figyelmet is megérdemelt könyv emlékezéseket is tartalmazó részében olvasható Szakolczay Lajos beszélgetése Nagy Marival, Szilágyi Domokos élettársával; Mari elmondja – ezt nekem most telefonba megismételte –, hogy Szisz eltűnésekor Téged hívott fel, Laci, jelezve a veszélyt, félelmét. Így a Mészáros összeállította könyvecske két – egy y-os, orvos és egy i-s, költő – Csikyt-Csikit emleget a Szilágyi Domokos-életmű kapcsán. Csiky Csaba – és ezt nem Neked írom, Laci – a vásárhelyi idegklinikán istápolta Sziszt, ott született többek közt az Öregek könyve, amelynek szerkesztője lehettél.)
Utókori szöveged, Szisz-magyarázatod ma még inkább meggondolkodtató, és nem csupán a játék mint állapot néven nevezése. A Tengerparti lakodalom utószavának első mondatait mindegyre újraolvasom – amióta azok a szomorú lapok előkerültek a titkosszolgálati irattárból –, s az eddigiek ismeretében próbálom értelmezni a szavakat: „Halála bizonyosságával sem tudom: gép volt-e avagy szent? Talán egy nemlétező istentől beprogramozott szerkezet. Megfoghatatlan, azaz teljes és zárt volt.” Ehhez a teljességhez (most már tudni véljük) kínzóan hozzátartozott egy szörnyű kor (kór) fojtogató, embertelenül-emberi kényszerűsége. Furcsa, Laci, hogy mi erről így, Szisz kapcsán, nem beszéltünk. Mert ha beszéltünk volna, biztosan többet faggatlak Szisz bukaresti éveiről például. És akkor nem maradsz ki – számomra ez is érthetetlen (magamat nem értem) – A költő életei új, bővített kiadásából, a 2008-asból, ha már az elsőbe, az 1986-osba a hivatali előírások miatt eleve nem kerülhettél bele. A lényeg persze, változatlanul, Szilágyi Domokos vitathatatlan költői nagysága. „Költészete kihívás is: az Egész provokálja saját részeit. Hol a szabályos, hol a zilált formákkal – de mindig a formákkal – tüntetett. Megrendszabályozta a messziről érkező gondolatot. És fellázította.”
Arra nem vállalkozom, hogy filológusi igénnyel végigpásztázzam mennyiségileg is jelentős életművedet a Szisz-motívumok nyomán (most adok számot magamnak, csupán a dedikált köteteid alapján, hogy mekkora a tartozásom Neked, olvasásilag), ám a tallózás hozott némi eredményt. A Lépések, kopogások című pécsi köteted (1996) két versét kell említenem, az egyiket egészében idézem is:

Barátom, ha volna, szólna
                      (Sz. D. emlékére, újra)

Uram, uram, sok volt már a jóból,
elbódított újólag az óbor,
vöröse hajnal, ugyanakkor alkony,
fejemet a térdemre lehajtom,
mindent hiszek, de szavam felejtem,
belátom, most véget ért a verseny,
megkönnyebbülten, mégsem boldogan
hagyom, sodorjon a fényes folyam,
értem, tehát nem ellenkezem,
majd ringat, rángat, mint a szerelem,
vágyom rá, mintha nem lenne jelen,
övé vagyok és mégis idegen,
egy másik test, elúszó könnyű hab,
másik álom, nehéz, hatalmasabb –
óriássá növeszt ízenként a mámor,
mielőtt végleg kiöklend magából.

Hát itt több vonatkozásban is Szisz közelében jársz, közelébe érsz, de már egy „másik álom” megtestesítőjeként. Miközben Szisz sorai szüntelenül viszszacsengenek füledben, ahogy ezt a Szisz holnap majd újra megkísért márkházi (?) élményei bizonyítják. Formailag is érdekes ez a versed, ahogy a riportszerű, de látomásos-vágyakozó szabadvers-részre rácitálod Szilágyi Domokos játékos-csilingelő-ironikus versrészletét. („Csüggök rajta csüggedetlen ……. csüggök rajta csüggeteg.”)
Egy másik találatomat is ide jegyzem. A két évtizeddel előbbi „vers-dedikációid”, már-már paródiaként olvasható kortárs-megidézéseid közt akadtam rá Szombat. A búvár hazamegy című kötetedben (amelyet még a Kriterion adott ki, 1977-ben) Szilágyi Domokos nevére. A Feddő ének kardra és trombitára mottója: „Persze, mindez játék, torna / ha nem írnám, nem is volna.” A mottó fölött pedig ez olvasható: „Szilágyi Domokos modorában és neki ajánlva”. A kardra és trombitára írt feddő éneked szól honunkban jóapánk által kavart véres zivatarról (amelyet rozsdamarta fakanállal állítottak elő), mesterről és tanítványról, grószpapiról és francia forradalomról, okra érvet keresésről, a vice(házmester) a moralicével kerül rímbe; végül:

Mert tenni, azt mind szabódik,
egyként úrtól úrszabóig,
jobbra vár és balra néz, hogy
mikor győz neki az „észok”,
de addig is, egyelőre
kihúzza magát egyenlőre:
ez a had- s egyéb fiaknak
lelkére 6:6, azaz hat-
   hat,
s így, testvéri döntetlenben
rikolthat a tám-tá-rá Rám.

És hogy a (sziszes) játék teljesebb legyen, „műlábjegyzettel” toldod meg a „feddő éneket”, az egész pedig a négy csillag után e két sorral zárul, kissé (szándékosan?) sántítva, a korral azonban összehangzón:

****Tapsolni jó: pillanatra
kezet foghatsz önmagaddal.
E vers közvetlen szomszédságában (a Farkas Árpádnak, illetve a Király Lászlónak ajánlott között) van egy Páskándi-telitalálat („Páskándi Géza modorában és neki ajánlva” – mondhatni a Tű foka szerkesztőjének bő tapasztalatával), a 2 × 1:

1.
A strósnájder a törtvonal felett
mutatja, hogy mi az egy per egy –
Az ember előre, egyre, hegyre megy,
s ezerbe, hogyha megremeg.

2.

Elfekvő lány, ismeretlen X-em,
és szorzójel, egy meg egy
(kettőnk között, mi egyre megy),
tanító-vesszőm szelídítsen.

És megtaláltam – igaz, nem itt, hanem már a budapesti Magvető-féle kötetben, az Elhallgatásokban (1989) – Lászlóffy Alit is, tanítómestereid között. (Mert Az apokrif komornyik cím alatt ekkor még ez áll: „Lászlóffy Aladárnak, tőle tanulva, neki köszönve” – ebből a magyarázó rész 1996-ra lekopik, és marad Aladár barátunk neve.) Szóval Az apokrif komornyik. Ez legalább olyan komoly játék, mint az előbbiek, a megidézett (parodizált) szerző, a kor s a talpán álló vers – vagyis Csiki László ismét kitűnő olvasónak, készült irodalmárnak, a históriát értő költőnek mutatkozik. Innen is legalább egy szakaszt válasszunk a felidézésre, az Alihoz mért (szabálytalan) tizenötből:

Kiáltványok gyűrt piszkozatai
                                           a padlón,
rajtuk a csizmatalp-pecsét –
helyi engedély a képzelt képeken,
valami való. A mennyezeten
                                  felfüstölt mesék.
Övé s megélhetetlen ez a lételem.
Talán valami történelem.

Kéretik, kedves mai olvasó, valamennyi idézett paródiát a legkomolyabban olvasni (ahogy Karinthy Frigyest illik!) – Csiki László jól választotta meg alanyait, „tanárait”; tudta, hogy kit, igazi értéket parodizál. Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Páskándi Géza: a XX. század végi erdélyi magyar líra nagy egyéniségei voltak és maradtak, és csak örülhetünk, hogy ilyen kortársakat, barátokat nevezhetünk meg. A Forrás első és második nemzedéke itt tehát nem szemben áll egymással, hanem összeér. Az idézeteket biztos lehetne folytatni, én csak egy helyre hivatkozom még, a Korunk új folyamából, konkrétan 1995-ből. Sörversenyek című, 2. számú márkházi leveledre valószínűleg majd visszatérek, Laci – mert hát Te vagy az első számú megszólítottam –, könyvünknek ebből a fejezetéből azonban nem hiányozhat az, amit Gézáról írsz a Lisbethnek címzett leveledben. „…ő volt az a kisebbséginek született nagyság, aki nehezen viselte a többségi státust, és magányában a mindenséget célozta meg. Kár, hogy nem hívhattam meg a kocsmámba, ahol azt mondogatom, és erre ő jó példa: szűk helyen, szorító létben nincs más út, csak felfelé, a magasságba.” Idézel egy kétsoros, alighanem felülmúlhatatlan, a szó szoros értelmében korszakos Páskándi-verset, bizonyítékként. Ennyi:

A nyulak miatyánkja rövid,
az ámen előtt lelövik.

Hát igen. Szűk helyen, szorító térben. Csak felfelé, a magasságba.
És ez, bármi időlegesen zavaró melléktényező ellenére, elmondható Sziszről és Aliról is.
Laci, ebben a hármasságban mélységesen egyetértünk.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében