Aki emlékezik: Angelus (Augustibus Augusticus) (∞): Ekler Ágost őrangyala. A baleset idején éppen mással volt elfoglalva. Ezért gyakran lelkiismeret-furdalás gyötri. Földi halandók előtt ismeretlen titkok tudója.
Közepes minőségű, rózsaszín felhőn üldögél, de még mindig nem felhőtlenül boldog és nyugodt, ráadásul kandüh gyötri.
(Állókép: nagyszabású víziló egy szakállas muki arcáról szőrkeretben)
Szóval azt szeretné, hogy pletykáljak még egy kicsit a mi Ágostunkról, ugye? Szívesen, halandó. Ettől legalább enyhül a nyomás a lelkiismeretemen.
Szegény ember, kicsiny testében egy egész világ gondjait hordozta. Pontosab-ban az egész világ gondja nem volt nagyobb az övénél (ezt relativitáson tanultuk). Bizony így volt: az utóbbi időkre különösen igaz ez, intő jel lehetett volna számomra is, de tudja, milyen az angyal, ha szerelmes. (Angyelina azóta sem lett meg, csak incselkedik velem…, az évfolyamról már mindenki megdugta, de velem, azt hiszem, el akarja vetetni magát, ezért nem teszi szét a fehér lábait.)
Védencem életének utolsó pár hónapjában éjszakánként egyfolytában rémálmokkal küzdött, napközben pedig kitágult tekintettel és ziháló lélegzettel vette tudomásul, hogy nincs jövőképe. Ne röhögjön, ezt így hívják. Minden ember legalább évekre látja előre saját magát, meg azt is, hogy mit fog csinálni: belekalkulál jót, rosszat, lottónyereményt és agydaganatot egyaránt, de előrelát és kalkulál. Látja magát öt, tíz, tizenöt és így tovább évvel később, amint tesz-vesz a konyhában vagy autót vezet (kellemes borzongással töpreng azon, hogy vajon milyen cukor autót vezet majd, mondjuk, húsz év múlva). Kell ez nekik, mint egy falat manna.
Szegény Ágost azonban nem látott előre; illetve látott, de csak napokat. Napokra előre tiszta volt minden, de amikor azon kezdett töprengeni, hogy vajon mi lesz jövő ilyenkor, azaz jövő olyankor, semmit sem látott, semmit! Egy nagy feketeség volt mindaz, amit a jövő tartogatott neki. És bárhogyan küzdött, bárhogyan próbálta az elméjét aktiválni és a jövendőt elképzelni, képtelen volt rá. Maga, aki például egyfolytában azzal a gondolattal játszik, hogy milyen sikeres könyvet ír, el sem tudja képzelni, milyen gyötrelem az, amikor valaki a jövőbe tekint, és csak egy nagy, fekete képernyőt lát, s az se tévé. (Vajon milyen fincsi tévét fogok venni húsz év múlva… nem, nem, nem!)
És, bár nem tudta, hogy ez mit jelent (én tudtam: diagnosztikából vettük, hogy ez a közeledő halál egyik előjele; de őszintén, hogy ilyen buta halált haljon valaki…, meg főleg Angyelina csókja…, tudja, néha nadrágot és csini blúzocskát vesz fel, de a blúz kurta, és a nadrágot csak annyira húzza fel, hogy a hasa körül kilátsszék a girnyó teste…, hát ettől valósággal megőrülök. Máskor meg leguggol – mintegy a védencét kémlelendő, érti… –, és a két kis fokhagymagerezd-seggféltekéje majd kiveri a szememet. Imádom a sovány angyallányokat, de ez a huncut angyanc csak játszik velem; önhitt a lelkem, biztosan azért, mert a másik neve Jolán), rosszul érezte magát és aggódott.
A nagy aggódás viszont az idegrendszeren túl mindenekelőtt a gyomrot készíti ki –, nem történt ez másként az én Ágostommal sem. Úgyhogy két jövőnemlátás között akkorákat hányt, hogy rossz volt nézni. Nagyon szégyellte magát a felesége előtt, mindig kirohant a mosdóba, ha jött az inger, de rájött, hogy életét (akkor még nem tudta, hogy egész rövid – hátralévő – életét; nekem kellett volna valahogy sugallnom… de tudja, teljesen rá voltam kattanva Jolikára, s mind abban reménykedtem, hogy hátha velem is a tárgyra tér, és térgyet tár) át kell rendeznie, és alaposan meg kell fontolnia azt a gyomorbajosoknak szóló jó tanácsot, hogy „Csak olyasmit egyél, amit nem nehéz kihányni, ha úgy jön ki a lépés!” Betartotta, mert okos ember volt, bámulatosan okos ember…!
Szóval ahogy teltek a jövőkép nélküli napok, egyszercsak belenyilallt egy nagyszabású vízió életének hátralevő negyven évéről: ezután kicsit megnyugodott, és már sejtette, hogy ez a jövőkép-nélküliség a halál hírnöke, de azt gondolta, talán nem is baj.
A vízió pedig a következő volt: egy szempillantásba sűrítve meglátta egész eljövendő életét, melyben nap mint nap ugyanazt csinálja majd: eszik, iszik, alszik és fest meg a többi, unalmas és ismétlődésében groteszk vagy elszomorító dolog, mint a vécére járás vagy a köhögés. Minden egyes nap minden egyes percét látta, és egy pillanatba sűrítve megtapasztalta, átélte ennek az egész, apró sikerei ellenére is lehangoló jövőnek a tragikumát. Az összes ember életében eljön az idő, amikor ugyanígy meglátja a jövendőt; ezt sajnos még nem sikerült kiküszöbölnünk. Ilyenkor annyira megutálják magukat, annyira kilátástalanul szürkének tetszik a helyzetük, és annyira előre tudják az untig ismert akciókra adott untig ismert reakcióikat, hogy sokuk fejében megfordul az öngyilok; mindezt egyetlen pillanatba sűrítve megélni olyan, mint infarktust kapni – van, aki infarktust is kap. Ezek után a bölcs csak egyet tehet: belenyugszik az életébe, és így gondolkodik: „Jó, hogy élek, de ha meghalok, az sem baj!”. Ágost pedig bölcs ember volt, nagyon bölcs ember…
No de hadd meséljek valami vidámat és tanulságosat is védencem életéből, mielőtt még elalszik itt nekem. Egyszer, huszonnyolc éves korában borotválkozás után annyira csúnyán nézett ki a bőre, hogy úgy döntött, néhány napig pihenteti és nőni hagyja a szakállmukiját. Egy hét után, mikor már egészen benőtte pofáját a gaz (nem volt szép szakálla, mert minden szál másik irányba állt), azt vette észre, hogy kezd elbutulni: előbb csak a telefonszámokat felejtette el, majd a neveket is, és egyre ritkábban tudott valami szép depressziós eszmefuttatást végiggondolni. Ezen meglepődött, és a következő héten nem ivott semmit: ennek ellenére továbbra is rendületlenül butult elfelé. Ahogy ilyenkor lenni szokott, pánikrohamot kapott, hogy elhülyül, kész, itt vannak az öregkor betegségei a férfikor nyarában! Szerencsére úgy alakult, hogy be kellett mennie az önkormányzathoz, és hát oda nem lehet kéthetes borostával, ami már szakáll, de mégsem az, mert nem szép, inkább csúnya, még ha ahhoz képest szép is, bemenni: így levágta, majd megborotválkozott. És, nem hiszi el, de ujjongva fedezte fel, hogy megint emlékszik mindenre, hogy okos. Mint a virradat, úgy jött a megokosodás. Ekkor derengett fel benne, hogy összefüggés van a szakáll növése és a butulás, illetve a borotválkozás meg az okosodás között. Még egy hónapig próbálgatta, hogy megbizonyosodjék, miszerint tényleg így van, aztán hátradőlt: csodálatos hetek következtek.
Hagyta jó sokáig, hetekig nőni a szakállát, majd hirtelen leborotválta az egészet, és bizsergő arcbőrrel élvezte a hirtelen jövő okosságot, a világosságot, amely érzelmi amplitúdóját tekintve gyakran még Aurélia asszony szájjal kényeztetésénél is kellemesebb volt. Persze az elbutulás időszakainak is volt egyfajta kéjesen perverz öröme, mégpedig a megokosodás ígérete – és ez nap mint nap új értelmet adott az életének: kellenek ilyen apróságok az emberizinkeknek. Ágostom borzongott a gyönyörtől, és élete egyik, ha nem a legboldogabb időszaka volt ez.
De egy nap így okoskodott: „Úristen, csak éppen valamelyik nagy elbutulásom oda ne fajuljon, hogy elfelejtsem levágni a szakállamat, és emiatt aztán úgy elbutuljak, hogy végleg!” Annyira megrettent ettől a gondolattól, hogy gyorsan levelet írt kedves nejének (mert szólni mindegyre elfelejtett), mégpedig ezt: „Cicám, ha annyira elbutulnék, hogy nem lehet velem felvenni a kapcsolatot, vágjátok le a szakállam, és borotváljatok meg! Akkor minden rendben lesz. Ölellek, Ágostod.” Képzelheti, mekkorát nézett Aurélia asszony, midőn a levelet elolvasta. Mikor pedig kérdő tekintetét látva Ágost elmagyarázta neki, miről is van szó, egészen megrémült és kétségbeesett, hogy hites férje megbolondult. Mindenesetre éjszakáról éjszakára megborotválta védencemet, miközben az az igazak álmát aludta.
