eltévedt és várakozik. a bezúzott ablakok nagyvárosában pillantása szurkot önt a tömbházak sorára. szemhéjához félhalott madarak csapódnak. semmit sem őriz belsejében. kezében csak az éj, pókháló csak az arcán. közvetlenebbül szólok magamhoz, mint zöld hajam, amelyben olykor vadszőlő érik. két hallgatás, két beszéd. éppen elég. de ő halottat hordoz csontjaiban. három nedves deszkára helyezi a hullát és órákon át nézi az örvényt. a húson koszos köröm halad át. füsttel és beszédes hallgatással kerítem körül. nem közelít semmilyen álom. állok két sós eső között. megégtek ujjaim. a viasz végigfolyt tenyerem mögött. a szív körül enyhe nyomás, súly zizeg. a játék és a hatalmas vízfelület. nem lépünk ki. ülünk magamban senkivel. mintha az egyik lenne a másik, én a számon, ő a kezemen át szól
néha napokra eltűnik. olyankor, mintha csak két harmatcseppet szorítanék a szemhéjam alá és számolok. éjfél után végigfekszem a kavicságyon és magamra húzom a köveket. vodkát akarok és formolt kapok. a halottak itala fejembe száll és átfolyik felfénylő sebemen. akarom akarni, hogy feküdj le, aludj, ébredj és felejtsd el, mi a neve ennek az állapotnak, ami eddig oly idegen volt tőled. kezemen fehér kesztyűk. így simogatom a takaró alatti lefejezett madarakat. egy penge pirosló repüléssé alakít minden ujjbegyet. mint a túl erős fény, minden remegni kezd körülöttem. viaszbábut olvasztottam a félelmek miatt. gyutacs helyett csillagszórókkal szúrtam át. ezt a babát fogom később kezembe és forgatom a mennyezet fölött. a viasz lassan szememre csorog. a babából olvasztom ki a reggelt. halott bőr kezeimnek. a szájban félelem. csak fél arc látható.
amikor elmegy, kicsontozott, fáradt és nyers hús vagyok. egyre csak jön, könnyű, fehér ruhában. mosolyog, a javamat akarja. engedelmesen vetem földre magam, és gondolataim az öklömbe gyűlnek. ne felejtsek el semmit. ne felejtsek. a köpeny a fájdalom minőségével törődik. azt mondja: feküdj csak és lélegezz. aztán minden csontot megszámol és megrág. igen, ó igen, egy időre, aztán karmokat húz elő a bőre alól és fájni kezd mindenütt. éget, tép, vág, tép, vág és megvéd a gonosztól. a műanyag tál kilyukasztott csontokkal telik meg. számolom őket. egyetlen vércseppet sem fedezek fel könnyű, fehér ruháin. mosolyog, mosolygok én is. azt mondom, boldog vagyok és ráhagyom a csontvázamat. azt mondja „nem, köszönöm, jóhiszeműek vagyunk a halállal. nincs mit kezdeni egy egészségtelen testtel. csak nehezen találok három még ép bordát és már egy órája kutatok. igyál sok vizet és úgy mozogj, mintha mozdulatlan volnál”. amikor elmegy kicsontozott, fáradt és nyers hús vagyok. nem mozdulok, nehogy darabokra hulljak. esőt hívok magamhoz. teodort látom benne. fél kézzel tartja magát, akár egy égő gyertya. csak rövid ideig tudom nézni: szinte semeddig
vannak napok, amikor nem vársz semmire. az a selyemzsinór köti össze őket, amellyel a holtakat szokták összevarni boncolás után. ilyen napokon emlékezhetsz az időkre, amikor még csak beletörődtél. amikor már nem vársz semmire, habár azt mondják, várnod kell, mert holnap úgyis történik valami. egy férfi közelít és hirtelen hallgat el, mint egy kitépett, és a testtel együtt a mélybe nyomott száj. amikor nem vársz semmit, szibéria terül minden idődre. légcsövedben göröngyökkel a reggel bombatámadáshoz hasonlít. vastag és bő ruhákat öltesz magadra, melyekben úgy rejtőzöl el, mint egy rongyos babába merülő kéz. kilépsz a házból, és amikor már semmire se vársz, emlékezni kezdesz a várakozásra. kilépsz újra meg újra, és teodor még mélyebb némasággal beszél a kezekről, a vakságról. „amikor visszahúzódunk az esőkből, egymás mellé ülünk majd. hamarosan”
rossz a tavasz. a húsban megnyílik a hús. vaksötétben pörög körbe a gonosz
de télen jó. gyorsan sötétedik és éjszaka nem húzom fel annyira magam. jól látok a sötétben. azt mondta, „csak a fényben létezik vakság”. azért ülök folyton összehúzott függönyökkel. ne legyen nappal. keskeny utcán járok. föntről néhány ablak zuhan a cementre. zajtalanul, nem is törnek el. fehér lámpásokat látok és esőket. gyorsan haladok, a járdán fekvő ablakokra lépek. széttörnek a nyomomban. egyik a másik után. kivilágított és üres házakba lépek. bezuhanok. 26 lehettem, amikor egyre fáradtabb kezdtem lenni, már attól, hogy sétáltam az utcán. nem kaptam levegőt, kórházba vittek, azt mondták: üvegcsontok. és hazaengedtek. aztán jó volt. aztán tél. aztán tavasz. rossz a tavasz. és újrazuhanok. és fejtetőre állnak az utcák. ablakokon lépek keresztül
amikor nem vagy, nagyon jó vagyok. rendszeresen fogat mosok, megölelem őket, társaimat a szalonban, és elmondom nekik: minden rendben. minden napon más vagyok, egyszer sem én. megszépülök, és ők nagyon boldogok. örülnek, mint egy messziről érkező közeli rokonnak, akinek csak túl későn van vonata vissza. elnyújtózom mellettük a vaságyakon. végigfut mohó pillantásuk, fáradt ujjaik át, látják, hogy nincs semmi látnivaló, és engedékenyen bólogatnak. kérdezik, hogy virágzik-e a cseresznye, ki halt meg otthon. és közülük ma egy sem, és nagyon örülnek, kérik, hogy maradjak éjszakára. amikor nem vagy, nagyon jó vagyok. halálos betegeket ölelek reggelente
nem bármikor. nem akárhogy. itt a gépek gépiesen lélegeznek és néha mi is, ha felnyitják a csapóajtót. mindig fentről érkezik és kötélhágcsón ereszkedik alá. ezért mind mondom nekik: ne tapogassátok a falat kijárat után kutatva. jobban teszitek, ha fekszetek az ágyban, felfele nézve. olykor-olykor egyik-másik túlságosan is kifárad, és ilyenkor szellőztetni kell. a csapóajtó megbillen hirtelen és nem akárki ereszkedik alá a kötélen. nem akárki. mellette ezer szem hull alá rendezetlen és veszélyes halomba. az enyéim csontokkal tömik ki ágyam gödreit. egy lélegzéssel kevesebben vagyunk
itt hallgatás van. a hús forró lesz, az éjszaka enyves. a szobám az egyetlen, ahol beteg tudok lenni. egyedül nyúlok el az ágyban és hallom a húst. puha haj illatát árasztja az éj. húsom felszökik és elernyed, felszökik és elernyed, mint a láz. mindent előkészítek. amikor mindent előkészítettem, felemelkedem lassan. meghajlok derékszögben. lendületet veszek és fejjel megyek a falnak. nem tudok leállni. a te hangodon beszélek magamhoz. hallom a hangod, és a fájdalom gyanús örvények mentén válik le a csontról. a testem hallgatni kezd ránk. a testünk elkezdődik. akkor fejemet kezemben cipelve végigjárom a gyógyszertárakat, mint egy nevető halott
egy férfi lakik bennem, mint a levegő.
azt mondja: „ahányszor veled beszélek, a hangom mindig el kell utazzon önmagához”
olyan ez, mint ahogy rálelsz önmagadra
és nem éled túl.
mosolya ajkamhoz ér és
úgy fogja körbe,
mintha húsz akác
szórná rá a
virágait
akkor lélegezni kezdek. sok a levegő.
túl sok nekem.
KARÁCSONYI ZSOLT
fordításai
