1. Az a bizonyos „kölcsönös…”
Hát az anyád él-e még?
Hát a foga ép-e még?
Ráde-ráde ráde-ráde
Rád-e vicsorítja még?
(Ónépi harci induló)
Mindegyre értesülünk (újságcikk, tévé által) ilyesmikről, hogy: „bizonyos angliai lányközépiskolákban magasabb a tanulmányi színvonal a nem koedukált osztályokban, mint ott, ahol fiúk-lányok vegyes osztályokban tanulnak”. Az elmúlt negyven-negyvenöt évben, ritkán ugyan, de azért értesülhettünk erről fiú-vonatkozásban is. (Nem tudni, nem-e ugyanazon iskolákról van szó?) Ám mifelénk is írogattunk félhalkan a koedukáció problémáiról, én magam többször is, például egy Bezzeg című pamfletben a tanári pálya elnőiesedésének megoldhatatlan következményeiről. Azonban soha, sehol nem mertük nyíltan, kereken, aperte kimondani, hogy az általános koedukáció középiskolás fokon, vagyis 14 éven felül, a VIII.–XII. osztályokban a modern nevelésügy zűrzavarának összefoglaló ábrája!
Ezt nyilván még ma sem lehet kellemetlen következménynek „elvárhatása” nélkül kimondani. Ugyanis a koedukáció: az egyetemes haladás vívmánya! (Ha nem is tudományos, de politikai-ideológiai téren vívmány.) A haladás záloga; hiszen a nemek egyenjogúságának megvalósulása. Ennélfogva nem is a tanulmányi színvonal alakulása a lényeg, a fontos, hanem az egymás kölcsönös megbecsülése, kölcsönös tisztelete, a kölcsönösen jobb megismerés által, a nemek közti előítéletek elhárítása; az érzelmi életben komplexus-képző elkülönítés, távolságtartás felszámolása által egészségesebb érzelmi kapcsolatok; ideszámítva szerelmet és házasságot is…
Hogy mekkora eredménnyel? Erről nemcsak a tanulmányi színvonal – állítólag 30%-os, mások szerint 32,7, ismét mások szerint csak 28,2%-os csökkenése beszél. Erről szólnak az ilyen mozgalmak jelszavai, hogy „harcoljunk a családon belüli erőszak ellen”, „vessünk véget a nők bántalmazásának és lealacsonyításának”. Ez fejeződik ki az anyósviccek képtelen cinizmusában és elterjedésében, mivel AZ ANYÓS nemcsak az anyós, hiszen az emberiség felének már nincs is anyósa, hanem a tanárnő, az idősebb női munkatárs, vagy éppen a női elöljáró, főnök, a hivatalnoknő. Erről vallanak a szőke nő viccek, amikor nem a hajszín, hanem a tipikus nő a tartalmuk (amikor a hajszín a lényeg, az akár egyfajta rasszizmus felvonulási terepe gyanánt is felfogható lenne). Erről vall az is, hogy egyre kevesebben vállalják a családi életet, s öregségüket sem a nagycsaládban, hanem az Arany alkony, vagy Ezüst pitypang idősek otthonaiban képzelik el. Óriási siker?
Erről szólalnak bizonyos divatregények, melyekben mindenért az anya–lány ellentét a hibás, de akár valutaüzér, akár kéj- és sorozatgyilkos lesz az ember, akár kábszerkereskedő, mindig kiderül a vallatásnál, hogy a rossz család és a még rosszabb iskola volt a bukás előkészítője, milliónyi tévéjáték vartyog erről világszerte, minden este. Vagyis, a kölcsönös megismerés…
*
Az ember vagy férfi, vagy nő (s bizonyos életszakaszain leendő vagy volt nő és volt férfi). Az emberi személyiség férfiúi vagy női személyiség. És mégis, képzeljük el, micsoda felháborodással fogadnák tudós pedagógusaink és tudós nőink, ha valaki egy szakkörön vagy szimpozionon ilyen dolgozatokat terjesztene elő: „a férfias jellem nevelésének módszerei”, „a női személyiség kialakításában”, hogyan működik a finomságra, gyöngédségre, érzékenységre nevelés? Micsoda üvöltözést váltana ki: „Menjünk vissza a középkorba? Kötelezzük megint arra a nőket, hogy a férfiak játékszerei legyenek? Az ördögbe a lovagiassággal! Ne akarjanak azzal megvásárolni minket! A koedukáció célja a nyílt, elfogulatlan versenyhelyzet megteremtése, és nem a finomkodás!” Hát ez utóbbi legalább igaz, de annál kínosabb!
A férfiúi és a női személyiség eszményi – idealizált – vonásait azonban éppen a másik nemnek a korszakonként feltámadó új elvárásai, sugallatai alakítják ki. Talán a természet titkos manipulációi révén, az első minta kialakítása, az első lépés a nő részéről történik. Ha például a nők az adott kultúr-szakaszban a nemférfias férfi eszményképét szorgalmazzák, viszonzásul ez a nemférfias típus a maga részéről éppen a nőietlenséget fogja bátorítani, például: a közönségességet.
Azt a felfogást, hogy másképpen kell nevelni a nőket és a férfiakat, tehát másfajta példaképekre van szükségük, sokan az emancipáció és az egyenjogúság nevében a leghevesebb berzenkedéssel fogadják. Pedig egy valóban tudományos alapú pedagógia – másról szólana. A két nem fejlődési ritmusa a serdülőkortól kezdve nagyon különbözik. Egy tizenöt-tizenhat éves lány már nő. Egy ugyanilyen korú fiú, erkölcsi értelemben és jellemét tekintve, még nem férfi. Egy tizennyolc éves nő eléri szellemi kapacitása kialakulásának tetőfokát. Egy férfinál ugyanez csak négy-öt év múlva következik be (már ha nem kivételesen egy-egy zseniről van szó). A nőben már világol a céltudat, a jövő alakításának a vágya, a férfi ilyen korban a legbohóbb és a legkönnyelműbb. És mégis egyenlőkként kell felvételizniük és az egyetemen „iparkodniuk”! Az eredmény? Még a szovjet időkből olvastam egy kimutatást (nem tudom, hogyan nézték el a cenzorok), a szovjet felsőoktatás tanszemélyzete csak tíz százalékban férfi. De azoknak az egyetemi oktatóknak, akik kutatói és alkotói tevékenységben kitűnnek, csak tíz százaléka – nő! Saját tapasztalataimból: egy kis vidéki, félénk, nehézkes modorú fiatalember, aki húszezer lepkéből és rovarból álló gyűjteményt állított össze, nem jutott be a biológia szakra. Osztálytársnője, aki „villámgyorsan tájékozódott”, s betanult néhány darwinista frázist, bejutott. Utóbbi viszont néhány év múlva ott is hagyta a biológiát.
Egy érett nő ítéletalkotási készsége, érzelmi viszonyulásai, egész beállítottsága nyilvánvalóan más, mint egy serdülő kamasznak. Az együttélés sajnos legtöbbször úgy jön létre, hogy az egyik nem vagy lealacsonyodik, degradálódik a másik igényszintjéhez és elvárásaihoz, vagy: óvatosan távol tartják magukat egymástól, vagy heccelődő cirkusszá fajul a kapcsolat.
Önző, nekikeseredett – vagy besavanyodott – törtetés az öntudatosabb lányok részéről, és nemkevésbé sivár, cinikuskodó bohóckodás éppen az elevenebb fiúknál. Akiknek egy módjuk marad némi társadalmi súly szerzésére: ha amolyan buli-matadorok lesznek… S esetleg majd ők fogják belehajszolni a „bulik” igénytelenségébe a komolyabb lányokat is; vagy belekényszerítik a magolós, stréberkedő elszigetelődésbe.
Szellem és jellem ma egyszerre érnek! A fiúgyermek kb. tizenkét éves koráig családja idősebb tagjait szeretné követni, egy idő után főleg az apját, vagy bátyját. Az anyát még úgy-ahogy tisztelik a kamaszkor küszöbén, de már unják. (Az anyáról való leválás a lányoknál öt, sokszor tíz évvel később következik be, ez megint egy halom divatos regény témája.) A fiú a serdülőkor küszöbén már példaképeket keres a családon kívül! Az egészséges az volna, ha ezt tanárában, oktatójában, mesterében találná meg. És itt jelentkezik megint egy átka a koedukációnak: a tanterületek elnőiesedtek. A fiúkat is többnyire tanárnők tanítják, azt meg végképp nem lehet elvárni egy kiskamasztól, hogy emberi példaképet egy fáradt, ideges, agyondolgozott tanárnőben találja meg, aki Palocsay Zsigmond versének szavaival élve, „vagy pánkó, vagy aszaltszilva” … Hozzátehetem a bonyodalom-halmazathoz azt a mindenki által tudott, s említésével mindig indulatokat felkorbácsoló tényt, hogy ma a tanárnők között kevesebb az elhivatott és tehetséges nevelő, mint volt valaha a férfi tanárok között, mivel sok lány nem elhivatottsága folytán jelentkezett felvételire, hanem: a tanári pálya volt a legkönynyebben elérhető lehetőség az értelmiségi életformához. Így a fiú az iskolában sem juthat vonzó példaképhez. De akárhányszor azonkívül sem, mert nincs környezetében tekintélyt árasztó férfi, és ez fokozott mértékben érvényes a nemzetiségi környezetben élő fiatalokra!
Marad a banda, és főkolomposa, a „vagány haver”. Ám még ez is jobb, mint az anyámhoz való kötődés egészségtelen meghosszabbodása, vagy a bús magányosság – amely csakis költői lelkeknél vezethet némi jóra, „termékeny szenvelgésre”.
(folytatjuk)
