Aktéról és a szerelemről
akkoriban még Antiumban éltünk
én és szerelmem is, Akté, az örök.
Domitiát lestem meg egy este
nevelőanyámat, amint vetkőzött.
fonnyadó melleire néztem
s elképzeltem testét az ing alatt
s bőre alól hogy kiette az idő
a húst s már rágta a csontokat
majd kimentem s elmondtam Akténak,
azt mondtam neki, te kicsi húscafat,
én nem hiszem, hogy ez lesz belőled
barnácska melledből, karodból ez marad
pánik tört rám, úgy vontam magamhoz
és úgy csókoltam, mint egy eszement
Vénuszt kértem, hogy nézzen rá e fáradt
kétségbeesett kölyökre idelent
tizenhat voltam, ő tán eggyel kisebb
sponsa mea! – azt mondtam. Jegyesem!
fején aranyos diadémot láttam
s császári gyűrűt saját kezemen
s láttam azt is, hogy örökkön örökké
s mindenen túl van ez a szerelem.
2.
ha császár lennék – röhögtem magamban
és enyém volna a Földön minden hatalom
Akté teste így maradna mindig
ameddig élek, s amíg akarom
tíz éve történt, magam mellé vettem
mellettem él s még sem lett ágyasom
s mint később beláttam másra kellett
amire vágytam, és az a hatalom
amellyel őrizni akartam az időt
s elűzni tőle a múló éveket
s bevallom, hogy örülök utólag
s boldogan látom azt, hogy nem lehet
két napja múlt, hogy véle háltam
barackszín bőre, teste rég idegen
Akté csupán a múltamba varrt emlék
s mégis ő minden, ami szerelem.
az lett a sorsa mit egy régi nőért
nem a császár, de férfi megtehet
hogy íme róla szól e vers is
majd magába őrli az emlékezet
valahol itt a palotában, itt él
magamhoz vettem és jön, hogyha hívom
csak az ölelése lett már idegen
bár ugyanaz, mint az antiumi hídon
3.
jó tudni végül, hogy most Aktét
azt, hogy a testét meleg ágyban basszák
bár gyönyörű húsa szolgák étke lett
akik Luciust már többször felszarvazták
animal impudensnek mondtak
– mert hiszen érzi a plebs is a kéjt –
hogy emlékeim meleg trágyadombja
melyre szerelmük ontja rá a vért
ezt mondtam, Akté ennyi immár
lerótt adó, vagy lehullt ékezet
de fél szemmel az üres égre néztem
majd magam elé, mint ki vétkezett.
L. D. altatódala
Lepida altatott régen
Hogy aludj, Lucius
aludj el szépen
s hogyha alszom szépen
s csillagok az égen
köszöngetnek s aztán
így nagy lesz az én is
és nem visz el a csúnya
rézfaszú bagoly
a strix cupripenis
és császár leszek egyszer
sisakos, kardos
fényes ruhájú
kapitány,
harcos.
L. D. a versről
a láng a holddal lassan egybeolvad
és sárszín nyála arcomra csorog
a zenét figyelem, a fuvola hangját
– olykor mintha gyászdallam lenne –
csorog a véres Hold
olvad a sárga pergamenre.
Nincs hatalom, mely verset adna
s míg Néró karja szétzúz egy világot
a nyomorult Lucius egy szóért könyörög
bár megsütöttem a halálmadár máját
most mitől félnem nincsen – úgy tudom
talán úgy van, hogy biztonságban lennék
de mi ez a hang?
hisz alszik asszonyom…
S ablakában – hát tényleg igaz lenne?
a görög paraszt fújja fuvoláját?
Tigellinust küldtem hogy kilesse…
s mondta igaz. Most a hideg jár át;
holnap kurvát temetünk újra:
holnap temetjük Claudius lányát
s a bitangot,
ki Caesar ellen vétett
a pergament nézem, s a növekvő setétet
a hold szétmálló, avas, sárga fényét
ahogy az ég rázza csillagos sörényét.
L. D. ajánlása
odaát a múltban, ott van az én hazám
hol mítoszokban éltünk mi, szerelmem
nem császárnak, de quirisnek is hitvány
ki veled osztozott azon a kegyelmen
s az embernek, mert annyi múltja van
annyi hazája, s elmúló szerelme
az embernek még annyi dolga van
