Mi lehetne édesebb a 16. évnél,
amelyet idén áprilisban töltött be a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál. Mára az olvasásban valamilyen szinten érdekelt magyar rétegek fő találkahelyévé vált: kiadók, terjesztők, szerzők és olvasók/vásárlók tömegei fordulnak meg itt évente, de nem mentes még (?) a bakiktól, az ügyetlenkedésektől. Bár az igazi fordulatok a kulisszák mögött történnek, presztízskérdés, főleg az olvasmányszolgáltatóknak, jelen lenni a porondon, és valamivel a közönség figyelmét is felkelteni. De a könyvfeszten sétálgatni, tájékozódni elismertséget jelenthet az elkötelezett olvasóknak is, akik aztán – magukban vagy a maguk közönsége előtt – így szólhatnak: és akkor Ulickaja azt mondta, hangsúlyosan az asztalra ejtve kezét…, akkor elballagott mellettem Kányádi, krémszínű baseball-sapkában …, akkor jöttem rá, hogy Ubul néha okosabb, mint Garfield. Részben a kanonizálásról, részben a piacról, részben a szórakozásról szól a könyvfesztivál, de az idei rendezvénynek nyilván nem (sem) csak három vonatkozása volt.
A gazdasági (vagy kulturális) válság minden esetre nem éreztette hatását a könyvfeszten, látogatottsága rekordot döntött, a szervező Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése szerint idén legtöbben, mintegy 61 ezren voltak kíváncsiak a kínálatra és a négy napon át, április 23-26. között a Millenáris Központban zajló, mintegy 400 programra. Amit összefoglalni nyilvánvalóan lehetetlen, ezért szükségszerűen az impresszionisztikus megközelítésnél kell maradnunk.
A fesztivál díszvendége író kategóriában
Ljudmila Ulickaja volt, mint a kiemelkedő kortárs orosz szerzők egyike. Nemcsak orosz, hanem nő is, a sajtó igen fontosnak tartotta ezt hangsúlyozni, hogy ő a fesztivál első női díszvendége (apropó 16 év). Az Ulickajával szervezett pódiumbeszélgetésen aztán fontosnak is bizonyult ez az adalék, s a nőiségre kiélezett figyelmű közönség nem (sem) maradt hoppon. Műveinek nagy része női életutakról szól, s mint mondta, szomorú nőkről, mivel országa a japán–orosz háború óra folyton harcol valakivel, így sok férfi ideiglenesen vagy végleg távozik otthonról. Ehhez még hozzáadódik az a 900 ezer politikai fogoly, akiknek döntő többsége szintén férfi. Minden oroszországi nőnek van tehát, akiért szomorúnak lennie, és – tette hozzá Ulickaja azzal a gyakorlatiassággal, mellyel mindenkit azonnal megnyert – nem kis szerepe van annak sem, hogy a sok nőnek egyedül kell a családról gondoskodnia. Ezzel együtt az orosz nő nem boldogtalan, csak bonyolult és nehéz az élete. Ulickaja önmagát a konkrétum kézművesének nevezte, ennek ellenére megengedte magának, hogy általánosítson, egy többszörösen idegen közönség előtt bevállalta saját szubjektivitását. Egyébként beszéde is olyan átlátható volt, mint a könyvei, nem bonyolított, nem veszett el az árnyalatokban.
Végigdolgozta a könyvfesztivált, elképesztő mennyiségű interjút adott, legalább négyszer fellépett, halomra dedikált, mindezt tartózkodóan, de nyíltan tette. Könnyedén átlépte azt a kulturális különbséget, amely leginkább a pódiumbeszélgetésen látszott meg: az orosz beszéd (legalábbis Ulickaja és a moderátor szavaiból ítélve, na meg a tolmácsok megszólalásaiból) poétikus és ugyanakkor konkrét, ami a magyar irodalmon szocializálódott szövegértés számára nagyon frissnek, frappánsnak hatott. Amikor az orosz irodalmi hagyományhoz való viszonyáról kérdezték például, felnevetett, és azt mondta, hogy ez számára inkább nehézséget jelent, mint hogy örülni tudna neki, hiszen nehéz viselni azt a felelősséget, hogy a nyelvben, melyet használ, benne van már Tolsztoj vagy Dosztojevszkij. Írásmódját pedig leginkább a Csehovéhoz hasonlítják, „Csehov szoknyában” – írta róla egy kritikusa, még szerzői pályája kezdetén, és ezt a címkét azóta sem tudja lekoptatni magáról.
A könyvfesztiválra Ulickaja művei közül a Magvető, hat másik könyve után, a Daniel Stein, tolmács című áldokumentumregényt adta ki, Morcsányi Géza fordításában. A regény egy lengyel zsidó fiúról szól, aki bujdosása során katolikus hitre tér, majd a Gestapo tolmácsaként segít, akinek csak tud, a koncentrációs táborok elől elmenekülni. Krakkóban szerzetessé válik, majd Izraelbe utazik, hogy ott újraélessze Jakab, az Úr testvére egyházát, idealizmusa azonban ott is akadályokba ütközik. A történet, a konkrétum jegyében, egy valós élettörténetet dolgoz fel, a Daniel atyaként ismert Oswald Rufenstein sorsa sokban hasonlít Ulickaja regényhősének történetére. Annyira azonban nem, hogy valamit is veszítsen szépirodalmi értékéből. „Ez egy félig dokumentum-, félig áldokumentum-regény, amely közben teljes jogú fikciós történetté alakítja magát” – Morcsányi Géza értelmezésében. Maga a szerző a pódiumbeszélgetésen nemigen akart a Daniel Steinről beszélni, mert, mint mondta, „nem tudok komolyan foglalkozni regényeim elemzésével”.
Nem hagyhatom ki Ulickaja legfrappánsabb gesztusát: amikor véget ért a pódiumbeszélgetés, szembenézett a közönséggel, kezét hangsúlyosan az asztalra ejtette, és valami olyasmit mondott: tudatában van annak, hogy Magyarország még nem „pihente ki” az 50 éves orosz nyomást, ő pedig orosz szerző. Az, hogy meghívták a könyvfesztiválra, és hogy nagyon sokan érdeklődnek iránta és írásai iránt, azt jelenti, hogy a kultúra győzött a politika felett. Így leírva talán nem is tűnik nagy dolognak, de akkor és ott, a budapesti Millenáris Központban igen okos és tisztázó jellegű gesztusnak hatott az oroszság árnyoldalainak a megemlítése, annyi dicséret után. A közönség imádta Ulickaját érte.
A fesztivál díszvendége ország kategóriában
Románia, amelynek szereplése elég bénán kezdődött, de amely aztán a maga bájával és rugalmasságával behozta ezt a hátrányt. Amikor a megnyitó felé villamosoztunk, barátnőmmel fogadtunk, hogy miről fognak a beszédek szólni: én azt mondtam, hogy a népek testvériségéről, esetleg barátságáról, a barátnőm meg az európaiságot és a posztmodern multikulturalitást látta fenntartható beszédnek, minthogy, ugye, a 21. században vagyunk, és csak 20 évvel a nagy szovjet blokk testvériség-projektje után. Én nyertem. Beléptünk a Teátrumba, ahol mindenkit rózsával fogadtak a szervezők, a színpadon két kezdetleges plakát, az egyiken Vajdahunyad vára, a másikon nem tudom, hogy mi, talán Szeben egy látképe, és mindkettőre felírva: Románia. Nahát. Aztán Szili Katalin, a magyar Országgyűlés elnöke lépett fel, és elmondta, hogy Románia jó szomszéd, jó barát, az irodalmat művelő ember pedig magvető. Ami ezután következett, arról jobb lenne hallgatni, mert nekem személyesen, mint román állampolgárnak, szégyenkeznem kellett: nem jött el sem a román kulturális miniszter, sem a Román Kulturális Központ vezetője, hanem mindketten helyetteseiket küldték. A Paleologut helyettesítő férfi pedig elképesztően asszertív volt: Románia ezen meghívás által is bebizonyítja, hogy milyen színvonalas az irodalma, az itt megmutatott könyvek és szerzők is hozzájárulnak ahhoz a már köz- és elismert tényhez, hogy Románia kulturálisan mennyire gazdag (ti meg, házigazdák, örüljetek, hogy eljöttünk). Szóval minden kritikán aluli – az udvariasság és szerénység legalapvetőbb követelményeit mellőző – megnyilatkozás volt. Aztán színre lépett Mirces Mihăieş, a Román Kulturális Intézet alelnöke, és nyájasan, anekdotázva kiköszörülte a csorbát, igaz, ő is a népek közti barátságról beszélt, de abban a jól ismert, kedves bukaresti modorban, amely mindenkinek mosolyt csal az arcára. Hát így indult. Volt aztán a rendezvényeken gyatra tolmács – és volt nagyszerű is –, meg csapnivaló és kitűnő fordításkötet, kissé szegényes Románia-stand – melyért minden esetben kárpótoltak a román meghívottak hozzászólásai.
A román irodalom húzónevei közül csak Mircea Dinescu jelent meg, akinek publicisztikáját a Pallas–Akadémia adja ki magyarul, a fesztiválra megjelentetett, harmadik ilyen kötete a Bőröndnyi ország címet viseli. Rajta kívül inkább olyan szerzők jöttek el (a teljesség igénye nélkül: Florina Iliş, Radu Aldulescu, Gabriela Adameşteanu, Bogdan Suceavă, Filip Florian, Florian Lăzărescu, Adela Greceanu, Ruxandra Cesereanu) akik egyelőre Romániában is kevésbé kanonizáltak, de minőségi szövegeket szignálnak – ami nekem jó volt, mert sokat tanultam, de nem hiszem, hogy akár egy átlagos budapesti bölcsész is kiigazodott volna közöttük. (Erre egyébként nem is volt szükség, mert a közönségtalálkozók általában nem vonzottak nagyszámú közönséget.)
Megjelent azonban néhány fodításkötet, amely, ha a kanonizációs folyamatok kegyesen működnek, bejuttathat pár román szöveget a magyar közönség tudatába. Sokat volt szó Ruxandra Cesereanu könyvéről, az Utóférfiakról, melyet Selyem Zsuzsa fordított, és amely bevallottan Esterházy Péter Egy nő című kötetére íródott, egyfajta válaszként. Jónak tűnik a Huszadik századi román novellák, melyet Vallasek Júlia állított össze. Azon az általános tudatlanságon, ami a két (szomszéd és barát) ország közönségét jellemzi egymás irodalmával kapcsolatban, valamit mozdíthat Filip Florian A király napjai című regénye – Karácsonyi Zsolt fordításában – , melynek szerzőjét a fiatal román nemzedék markáns hangjának tartják, és melyet a fesztiválon Dragomán György A fehér királyával állítottak párhuzamba.
Aki tájékozódni akart a román díszvendégség kínálatában, az két dologra hagyatkozhatott: a Lettre Internationale ebből az alkalomból összeállított, kitűnő román irodalom számára, valamint Demény Péter írásaira a litera.hu-n.
A magyar közönség felé való közvetítést, ahogy az természetes is, az erdélyi magyar írók, irodalmárok vállalták, ők voltak a könyvek és folyóiratbeli írások fordítói és szerzői, több esetben a moderátorok. A hangulat így aztán sokszor igen családias volt, mivel a közönség szintén úgy állt össze, hogy voltak magyarok is, románok is, de leginkább romániai magyarok. Végig volt egy olyan enyhe érzésem, hogy ez a szerencsés egybeesés, amikor a budapesti könyvfesztivál Romániát látja díszvendégül, tulajdonképpen a romániai magyaroknak jön a legjobban, amiben nem feltétlenül kell rosszat látni – nekem is hasznosnak bizonyult, hogy mindkét nyelvet értettem és mindkét irodalomból ismerek ezt-azt. Néhány magyar könyv és szerző most több helyet kapott, mert a díszvendéghez tartozott. Az erdélyi magyar kiadók ezúttal nem a „határon túli” címke, hanem a programban nagybetűkkel szedett „Románia díszvendégség” kategóriában szerepeltek. Kicsit azért szabad mosolyogni? Szerencsére voltak olyanok is, akik illeszkedtek a megváltozott kontextushoz: a Látó Bukarest-különszámmal jött, a Koinónia a multikulturalitást hangsúlyozó könyvbemutatóval, Kányádi Sándor pedig a román költészetről és fordításairól beszélt, barátságáról Arghezivel. Az idén májusban 80. évét töltő Kányádi egyébként minden kategóriában, romániai vagy nem romániai magyar szerzőként is valóságos sztár volt a fesztiválon: három kiadónál dedikált, több versválogatása is megjelent, ráadásul egy igazán igényes képes könyv az életéről (melynek csak a címe ijesztő: Meggyötörten is gyönyörű, Helikon Kiadó), a közönség pedig csüngött rajta.
A magyarországi kiadók is
igyekeztek frissíteni a kínálatot ebből az alkalomból, rengeteg címet piacra dobtak, nekem két irodalomtörténeti kötet ragadta meg a figyelmemet, de a szemem sarkából azt is láttam, hogy a történelmi kiadványok eddig nem látott bőségben jelentkeztek, főleg a képes könyvek (vagyis egy korszakot fotóválogatás révén bemutató, komolyan dokumentált kötetek) voltak népszerűek. De irodalomtörténetről beszéltem: N. Horváth Béla A líra logikája címmel adott ki akadémiai monográfiát József Attila költészetéről, amely Szabolcsi Miklósnak a ’60-as években megjelent négykötetes munkája után az első ilyen mérvű, szintézisjellegű vállalkozás. A bemutató kerekasztal-beszélgetésen Tverdota György, Kulcsár-Szabó Ernő és Bókay Antal beszélgettek a kötetről, főként József Attila kiemelt, az irodalomtörténet és az olvasók által egyaránt elkényeztetett státusáról. A másik könyv Babits születésének 125. évfodulójára jelent meg, Engem nem tudtak eloltani címmel, a Fekete Sas Kiadónál, és a 2008-as Babits-év egyik termékének tekinthető, amely – legalábbis a József Attila-emlékévhez képest – mintha valóban túlságosan nagy csöndben zajlott volna. A kötet kapcsán szervezett pódiumbeszélgetésen szintén szó esett a költő népszerűségéről és népszerűtlenségéről, ami talán az irodalomtörténetnek az irodalomszociológia felé közelítő tendenciáját is jelezheti.
Nemcsak „elit” programok zajlottak azonban a fesztiválon, hiszen Ljudmila Ulickaja mellett a legtöbb érdeklődőt Tony Curtis amerikai filmszínész vonzotta, aki Hollywood hercege című önéletrajzi kötetét mutatta be. Külön épületben rendezték be a Gyerek(b)irodalmat, ahol többek között képregény-sziget is volt, a könyvbemutatókat pedig a családok számára kigondolt foglalkozások kísérték, valamint társasjáték-bemutatók. A gyerekkönyvek iránti tekintélyes érdeklődés csúcsát talán a svéd Sven Nordqvist, Pettson és Findusz megalkotójának fellépése jelentette, aki órákig tartó dedikálási sort produkált.
Talán ebbe a sorba illik leginkább az a beszélgetés-sorozat, melyet különböző kiadók, internetes folyóiratok szerveztek, az elektronikus formában megjelenő vagy tárolt irodalomról. Főként az e-könyvekről, az irodalmat közlő vagy méltató blogokról, a litera.hu többszerzős drámaírási projektjéről, valamint a szintén nyilvánosan, az interneten zajló tehetségkutató pályázatáról volt szó. A rendezvények ismételten próbálták azt az előítéletet lebontani, hogy az elektronikus olvasás kisajátítja a könyv funkcióját, és csökkenti a nyomtatott szöveg iránti érdeklődést – mivel, mint az többször elhangzott, ez az új formába öntött irodalom valójában az olvasás népszerűsítéséhez járul hozzá, főként a fiatalok körében. Arról pedig, hogy ki mit olvas, szintén Ulickaja (aki, mint látják, elbűvölt engem) mondott ki egy fontos szempontot: az olvasók ízlésén fanyalgóknak arra kell gondolniuk, hogy rengeteg ember van, aki számára nem írnak könyveket, hiszen nincsenek találkozási alkalmak az ő világuk és a szövegek között. A könyvfesztiválnak tehát ilyen vonatkozása is van (ez lenne a negyedik): az olvasás egyszerű aktusának terjesztése.
