Túlról nézve bolond a világ.
Innen nézve az, aki túl van.
A kettő egy, a kinti virág
itt van és illata a túlban
– olvashatjuk Varga Borbála nemrég megjelent verseskötetében. A Seurat és az áriák címet viselő könyv nemcsak azért izgalmas, mert a szerző első kötete, hanem azért is, mert olyan verseket tartalmaz, amelyek jót tesznek veled és velem, az olvasókkal. Megajándékoznak néhány perc feltöltődéssel. Gazdagítanak, gyötörnek, fel- és ledobnak, lendületbe hoznak, megállítanak. Összességében olyan csomagot kínálnak, amely egy különleges, jó kötetet eredményez. Versfüzért, ami ebben a percben az én íróasztalomon van, illata azonban valahol a kritikai szavakon túlban, s a kettő akkor metszi egymást, ha a kötettel mindenkinek személyes találkozása lesz. Érdemes erre a szembesülésre időt és figyelmet fordítani.
Szeretem a sorokban, hogy nem mindig egyértelműek, néha pedig nagyon azok. Ebben a látszólagos ellentétben a hétköznapi tárgyak a sokszor kifejezhetetlennek tűnő emberi érzésekkel keverednek, ami érdekes harmóniához vagy éppen absztrakt diszharmóniához vezet. Csirkecombtól a női budoárig, reggeltől a lassú öreg estéig, hómezőktől a nyári rétig, babától a néniig, a te állapotától az én kimondásáig terjed a skála, miközben ott vannak a szentenciaszerű, ízes megjegyzések:
Minden semmi valaki hátha
csak általános butaság
konkrét gomb kéne egy kabátra
vonatkozásból varrt világ
Az írás gördülékenysége, a szavak társítása, az asszociációk megteremtése olyan világot hoz létre, amelyben irány a szabadság, meghatározó elem az idő. Mondhatnánk úgy, hogy ezek az alapfeltételek, s milyen jó, hogy ezek azok, hiszen mindez szükséges a nevetéshez, a felengedéshez, az elbocsátáshoz, az élethez: „idő,/szabadság, hogy nevess./Ez kezdetnek./Különben/nem érdemes.” Csak így lehet. A kifejezés, a megnyilatkozás a pimasz egyszerűségtől
Viola hervad macska bújkál
kinn a mezőn füvesdombon
sapka ázik érthető de
fönn a tetőn továbbmondom
a huncut elhallgatásig terjed:
ha lenne székem
de mert minden ha-val kezdődik
nem mondom végig
foglalj helyet
amíg e pár sor rendeződik,
s ebben a körforgásban az olvasó öntudatlanul is részt vesz. A nevem és neved valódi habarásba vegyül, nyitott a tér, tiszta az út, a gondolatok szabadsága az iránytű. Az én és a te, az én és a ti, a megszólaló és megszólított explicit kapcsolata véleményem szerint a kötet egyik legnagyobb erénye. Nem mindig értem, hogy ki az én, ki a te, de ráhangol a szöveg arra, hogy a szavaknak iránya van. Ritka a magányos elmélkedés (ha van, az sem üres járatú locsogás), inkább a „valaki beszél valakihez” paradigma érvényesül. Hogy ez mennyire személyessé teszi a sorokat, leginkább a szerelmesverseknél érzékelhető. Van ábránd, búcsú, rajongás, hódítás, fájdalom, közöny – minden, ami ebbe az érzésvilágba belefér. Nem patetikus szólam jellemzi a vallomásokat, sokkal inkább a tiszta hang érvényesül, amely egyszerűségével nyújt sokat. A kevesebb pedig néha több – mindannyian tudjuk, s mégis olyan ritka tapasztalat, hogy zene a fülnek, ha ezt egy alkotó egyszerű természetességgel felkínálja. Az olyan szövegek, mint a Himnusz hozzád vagy a Nincs meghívó kiemelkedő alkotások. Egyikben a természeti képek és mindennapi élethelyzetek már-már kozmikus keveredése fejezi ki sodrásszerűen a szerelmi érzést, amely áradásával minden benne élőt átlényegít, másikban pedig a visszafogottabb, nosztalgikusabb versvilágú, megszemélyesített termek és bolygók jelölik azt a teret, amely valóságot és emlékezést összekapcsol. A nyitott és zárt forma metaforája a viszonyulásmód lenyomata, ami meghatározza a térben szereplőt is: nincs meghívó, a kedves egy távoli bezárt bazár (milyen kreatív szószerkezet!), zártkörű rendezvény marad, akit már nem lehet belakni. Ez a belakhatás, másikba költözés, másikban levés intenzitással tölti meg a kötetet, amitől az öröm és a fájdalom egyaránt önmagán túlnő. Az tud így írni, aki nagyon szeret. Az tud így írni, aki nagyon szenved. Varga Borbála valahogy úgy alkot, hogy mindkét állapot az övé.
Tematikus csoportok és összefüggések kevésbé vannak a kötetben. Inkább élethelyzetekből, hangulatokból, leírásokból, vallomásokból, észrevételekből áll össze az anyag. A sikeres szerelmi sorok mellett szembetűnőek a természeti képeket tartalmazó alkotások is, elég ha a Rondóra gondolunk. Már a cím andalít, majd a vers egésze bevon a maga világába. Olyan ez a néhány sor, mint egy fárasztó nap után egy igazi lassú tánc.
Lassú öreg az este
a víz az nem siet
csusszan csillámlik teste
patakmeder kivet
lassú öreg az este
Egyébként a természeti elemek bőséggel képviseltetik magukat a kötetben: hómezők, szálfüvek, hegyek, víz, domb, kert, erdő, patak, rét, fák, gyümölcs, harmat, eső, felhő, nap, körte, alma, tó, folyó, mező, föld – minden évszakból, minden tengerszintből van valami. Kiegészítőik a színek, amelyek külön hangulatot teremtenek, s meggyőződésem, hogy Varga Borbála írásművészetének szerves részét képezik. Különösen jó az ecsetpöttyök üzenete, találunk mindenféle ravaszságot és szépséget bennük. Legyen akár „szürke kéreg”, „fekete virágos terítő”, „kék, barnabús és narancssárga égiszek”, „aranyló körök”, „ezüstön függő sínek”, „vacogtató fehér tej”, „azúr kékség”, „bíbor aszú”, „kékbe vörösbe játszó határ”, „kék ér kígyók”, „kék sűrűség”, „sárga, narancsszínű palota”, „zöld tövisek”, „piros-kék cserge”, „bronzruha”, „idegen kék” – a színek és a melléjük rendelt szavak többletet visznek a sorokba, s ugyanakkor a hangzásvilág violinkulcsai is. Természetnél maradva, ha még azt is megfigyeljük, hogy a tárgyiasításból és váratlan asszociációkból építkező sajátos versvilágban a rétnek feje van, s életre kel a fűcsomó,
Kezed fűcsomóból
babát tervezett
melynek ina lába
arca szája
csupa csavar
erezet,
arra a következtetésre jut(hat)unk, hogy fantázia és tehetség összeforr a versekben. A kötet nem csupán azért jó, mert igényes szókincsű, hangulatos szókapcsolatokból építkező, zeneileg jól megkomponált szövegeket tartalmaz, hanem azért is, mert ezek a tényezők nem egymástól függetlenül érvényesülnek, hanem sokszor együtt. Olyankor az írás egyszerre szép, egyszerre furcsa, egyszerre meglepő – emberileg és irodalmilag jó.
Néhány szót még a szereplőkről. Kiemelkedő figura a néni. Fel-felbukkan a sorok között, hol épp csak említés szintjén, máskor pedig nagyobb jelentőséget betöltő szereplőként. Engem a humorfesztivál szomszédnénijére emlékeztet, bár meglehet, hogy rokonjegyük kevésbé indokolt. Emlékezetes alak Seurat is, a színházat kedvelő „krúdys szamár”, akinek rövid története a könyv egyik leghumorosabb része, nem csoda, hogy a kötet címadó verse lett. Az ebben előforduló (kinézésekkel a képből) technika találékony, kreatív és funkcionális, hisz nem csupán a versben tölt be jópofa szerepet, hanem a kötet egészét tekintve árulkodó gesztust tesz: jellemzi szerzőjét. Azt a nőt, aki figyel, néz, szemlél, ír, s elgondolja, hogy mi lenne, ha… aztán meg leírja.
Ezért jó Varga Borbála kötete. Spontán, de mégis szerkesztett. Egyszerű, de mégis sokszor nagyon bonyolult. Hangot hagy maga után, véleményt formál, s ezt ilyen fiatalon elérni nem kis munka.
Varga Borbála: Seurat és az áriák. Kolozsvár, Erdélyi Híradó Kiadó, 2008.
