Jó füle van a harkálynak: megkoppintja csőrével a fa kérgét, belehallgat a koppintás üregkereső „útjába”, és máris tudja, hogy ott, bent van számára valami finomság, amiért érdemes behatolni a mélységbe. Felület és mélység: e kettő „összevetéséből” származik a harkály megélhetése: a harkály füle életmentő szerv, nélküle a madár éhenhalna.
Így van ez az ember számára is: a felület és mélység összhangja életmentő a fizikai világban éppúgy, mint a lelkiben. A fizikait mindenki érti és gyakorolja, de a lelki mélységmérést, a felületi hangütést és a mélységet megjárt hang lelki összevetését már sokkal kevesebben tudják, és csak nagyon kevesen gyakorolják is. A lélek fáján már csak ritkán kopácsolnak égi harkályok.
A mélység fizikai és lelki fogalmának óriási szerepe van életünkben. Mélyenszántó gondolatokról beszélünk, lelki mélységről, mély érzésekről, vagy a csönd, az éjszaka, a sötétkék égbolt messzi mélységéről, mélyéről. Örök emberi vágy a dolgok mélyére hatolni, bejárni a szellem mélységeit. Mélytudatról beszélünk, szemben a (felületi) tudattal. A tengerek mélyét kutatjuk mind vehemensebben és a kozmosz mélységeit szeretnénk űrszondákkal, majd később embert szállító űrhajókkal feltérképezni. A mélység az igazi, a felület csak küszöb a mélység felé. Küszöb, amin át kell hatolni. Az újabb korokban és főleg manapság divatosabb megmaradni a küszöbön, és úgy tenni, mintha mindenáron át szeretnénk lépni ezt a záróvonalat. Néha még ennél is kevesebbel megelégszünk: megcsodáljuk, élvezzük a felület ragyogását, nem is gondolunk arra, hogy „mi lehet a tükör mögött?”
Sokszor mondjuk: átfutottam az információn, vagyis áttekintettem a felületét. Átlapoztam a regényt, futó pillantást vetettem a versre – szoktuk mondogatni, elismerve, hogy távolról sem jártuk be a mélységet, amelyet pedig kínálva kínálnak nekünk ezek a szellemi termékek. Még igazabb ez a felületes érintkezés a zene esetében.
A zenétől megköveteljük a felületi csillogást, elvárjuk, hogy ne hatoljon a szemfény- és (fül)vesztő tükörragyogás mögé. Valósággal TABU a zenei mélység kutatása. Ezt csak afféle különleges embereknek szabad megtenni, a kicsit leértékelő hangsúlyú jelzővel illetett zenerajongóknak. Ők azután majd minekünk is beszámolnak zenei (mélytengeri) kutatásaikról. Udvariasan elolvassuk őket, talán még fel is használunk belőle valamit, de a zene mélyhallgatására nem vállalkozunk.
A nők körében sokan vannak, akik eleve (ösztönösen!) átérzik, bejárják a zene mélységeit. (Mindegy, hogy milyen zenéről van szó.) A férfiak zöme teljesen „süket” marad a zene számára, a legtöbbje még a felületi csillogást is furcsán, gyanakodva SZEMLÉLI, nem hallgatja. De mi is az a MÉLYSÉGHALLGATÁS?
A zene, mint minden művészet (és mint az ÉLET), szép kell (kellene), hogy legyen. Ez az a bizonyos FELÜLET. De a művészet (és az ÉLET is) tartalmaz valami többletet. Ezt a másvalamit érdemes megismerni. A zene esetében egy-két hang olyan mélységdimenziókat nyit meg a lélek számára, ami életreszóló élmény, életvezető eszme lehet számunkra. Csak bele kell hallgatni a mélységekbe. Adottság kérdése, hogy meg tudjuk-e tenni, de a HOZZÁÁLLÁSÉ is. Sokan rendelkeznek a mélységhallgatás égi adományával, mégsem gyakorolják azt. Nem teszik, mert a környezetük sem engedi meg ezt a luxust. Félnek, hogy elkülönülnek, elidegenednek a többiektől. A romantika korában divatos volt behatolni a zene mélységeibe, a modern korban néha egyenesen veszélyes vagy egy kicsit szégyenletes – elvégre racionális korban élünk. És különben is, minden harsog körülöttünk, mindent maximumra kapcsoltunk, és ez nem tesz jót a mélységek felkutatásának. A zenét (ha nemcsak átlapozni akarunk rajta) halkan is meg kell hallgatnunk, legyen az a mű tomboló hangorkánú szimfónia ezer hangra, vagy pár hangos kis gyermekdal. Amíg fiatal az ember, nem szereti a halk szót, a halk muzsikát sem, a mélységek bejárása az érett kor, vagy még inkább az öregkor privilégiuma. A magam tapasztalatából tudom, hogy hatvan év után szinte sohasem ütöttem le magamnak egyetlen hangot vagy akkordot hangosan készülő kompozíciómból. Manapság, a nyolcadik életévtizedem közepén szinte alig hallhatóan szólaltatok meg valami zenét: a zene mélységét hallgatom, akár egyetlen hang leütésének pillanatában is. Úgy érzem, felfedeztem magamnak a zene igazi ÉN-jét. Hallgassuk a zene mélységét!
