Nem léphetsz kétszer egyazon térbe. A tér, amelyet korábban láttál, ahol korábban jártál, átalakult már, korábbi lépteid miatt is. Ha régen házak vették körül a templomot, ma ott fák magasodnak.
Bármi is történjék, a tér, már soha többé nem lesz az, amit megismertünk, a város sem ugyanaz, nem is csodálkozhatunk. Várható volt, várható lesz, hogy az újak új módon látják a teret, nem érdekli őket, hogy húsz évvel ezelőtt valaki látta és megjegyezte magának, talán örökre. Itt, az emlékezés pillanatában, a tér kezd átalakulni, szimbolikussá lesz, megfoghatatlanná, ezért vág még inkább húsába bárkinek, ha egy külső erő ezt a megfoghatatlant veszi célba, ha a szimbolikusat akarja átalakítani.
Gondozzuk, ápoljuk a szimbólumokat, kedvünk és tehetségünk szerint, de nehéz észrevenni, hogy a tér, az a bizonyos szimbolikus, mégiscsak odabent, bennünk van. Szoros kapcsolatban a külső terekben megjelenő jelekkel, de mégis önálló életet élve.
Ha valaki belső tereinkben őrzött szimbólumainkra tör, rátámad belső életünk legmozgékonyabb, leginkább élő részeire, akkor a szimbólumok szimbolikus gesztusokat indítanak el. Ilyenkor derül fény arra, hogy a szimbolikus gesztusok és a jelképek által meghatározott beszéd nem minden esetben áll a valóság talapzatán.
Pedig a különböző jelek és képek, mint az egyes épületek vagy szobrok, éppen azért válhattak jelképekké, mert biztos talapzatokon állnak – jelentésüket, jelentőségüket az emlékezés és az emlékezők újabb hullámai sem képesek megváltoztatni.
Egy festmény restaurálható, egy épület lebontható, de megőrződik a felszínen, vagy valahol, a mélyebb rétegekben. Az igazán erős szimbólum érezteti hatását a tér folyamatos változásai közepette is. Egy igazán erős szimbólum hűlt helye talán még erősebb jelképpé alakul át, különösen a személyre szabott belső terekben.
Ha fák, bokrok, épületek, szobrok el is tűnnek a térből, sőt, ha maga a tér is megszűnik, még akkor sincs veszve minden – amíg a térre emlékező idő fennmarad valamiképpen.
