"Szajnába vetem a nyomorúságot"
Kereső  »
XX. ÉVFOLYAM 2009. 12. (530.) SZÁM — JÚNIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
Változó terek
Vallasek Júlia
A szerző árnyéka - Beszélgetés Závada Pál íróval, a Holmi szerkesztőjével
Egyed Emese
Ablak a fákra
Bertha Zoltán
A Nyugattól a Kelet Népéig és Szárszóig - Németh László eszmevilágáról
Pethő Lorand
Versei
Boér Tamás
A szegedi asszonyság
A kiserdő favágói
A misebor
Tóth Mária
Tészta, vasárnapi tészta
Papp Attila Zsolt
A bennünk élő Piszkos Harry
Fodor Györgyi
Emotikonmozaik
Ungvári László Zsolt
Ábel
Szőcs István
JEGYZETEK - Az ismétlődő Bezzeg területéről
Terényi Ede
MIÉRT HALLGATJUK A ZENÉT? - Felülethallgatás
Júliusi évfordulók
 
Vallasek Júlia
A szerző árnyéka - Beszélgetés Závada Pál íróval, a Holmi szerkesztőjével
XX. ÉVFOLYAM 2009. 12. (530.) SZÁM — JÚNIUS 25.

– Negyven múltál, mikor szociológiáról, szociográfiáról szépirodalomra váltottál. Mi okozta ezt a váltást? Mi kellett hozzá? Elszántság, bátorság, a megírandók sürgetése? Szerepe volt-e annak, hogy a Holmi szerkesztőségében dolgoztál?

– Nem volt ez hirtelen váltás. Számomra lassan minden tényező ebbe az irányba fordult. Leforgattunk és ’89-ben bemutattunk például egy Statárium című dokumentumfilmet – Sipos András rendezte –, amely a gyújtogató kulákok pereiről szólt: három esetet dolgoztunk fel, beszéltünk családtagokkal, bírókkal, ügyészekkel. A következő dokumentumfilmünk a szlovák–magyar lakosságcseréről szólt volna, de két úton is zátonyra futott: viták voltak a forgatásban közreműködő cégek között is, de magam sem voltam elégedett azzal, amit a Szlovákiába kitelepült tótkomlósi szlovákokkal interjúztam. Ők egyébként ’47-ben jelentkeztek, és kikerültek Galánta és Érsekújvár környékére, míg ugye az érsekújvári magyarokat megkérdezésük nélkül telepítették át Magyarországra – Tótkomlósra is. Ez volt a félig önkéntes, a magyarok szempontjából korántsem önkéntes lakosságcsere. Szóval ez a film is elakadt, évekkel később mégis befejeztük. Közben a Kulákprés című szociográfiám, amely először ’86-ban jelent meg, ’91-ben kijött második kiadásban is, majd megpróbáltam a lakosságcseréről is könyvet írni. De nem volt elég erős az összegyűlt anyag, meg nem is tetszett – így szakadt meg végül a szociográfusi munkálkodásom. Meguntam, valahogy megcsömörlöttem az interjúzástól, és ’89 után dömpingje is lett a gyorsan összeütött „leleplező” interjúköteteknek, amelyek a Rákosi- és a Kádár-korszakról szóltak. A tényirodalom így kapta meg a maga kis utó-szatírjátékát. Ez is elbizonytalanította az elképzeléseimet. Magánéletileg is úgy alakult, hogy otthon kellett maradnom, és az íróasztalt választottam, ahelyett, hogy magnóval mászkáljak mindenfelé az országban. Ekkor kerültem szerkesztőnek a Holmi folyóirathoz, amely új viszonyokat jelentett nekem – részben az írott szövegekhez, az irodalomhoz is. Át kellett gondolnom a saját szerepemet, meg azt is, hogy mit válasszak, miféléket írjak. Úgy kerültem oda, hogy novelláim, kritikáim már megjelentek, de afféle társadalomtudományi szemlézőnek, szerkesztőnek akartak engem, egy meghalt barátom, Vági Gábor helyére, aki szociológusként, társadalomtudósként szerkesztette a lapot. Így kerültem én – nem alapító tagként – ’90 őszén a Holmihoz. Persze nem tudtam ezt a feladatot ellátni, nem lettem sem társadalomtudós, sem társadalomtudományi kritikákat írató, sem a tényirodalmat a laphoz csábító szerkesztő, hanem megpróbáltam szövegek javító-gondozójaként hasznosítani magam.

– Segíti vagy hátráltatja saját szépírói munkádat a szerkesztői munka, a maga technikai részével, amelyben sok jó szöveggel találkozik az ember, de nyilván rosszakkal is?


– Amikor az ember kezdőként közelről látja, hogy egy jó írás hogyan születik, hogy mi temérdek munka van abban, akkor először talán visszariad attól, hogy ezek után maga is mutogassa a szövegeit. Meg hát azt is láttam, milyen kritikai elánnal és szerkesztői tollal esnek neki szerkesztőkollégák (amúgy teljes joggal) egy-egy beküldött kéziratnak – úgy is, mint valamit közlő szövegnek, de úgy is, mint mondatoknak, szavaknak. Egyrészt riasztóan bonyolultnak, nehéznek tűnt mindez, másrészt óhatatlanul felmerült az emberben, hogy vajon érdemes-e szaporítani ezt a tengernyi szövegmennyiséget, amikor még jóból is milyen temérdek van, a rosszakról nem is beszélve. Elég sokáig botladoztam, hat évig eltartott, míg az első novelláskötetemet – megfejelve egy füzérszerű kisregénnyel –, Mielőtt elsötétül címmel le mertem rakni, és nem azért, mert a kiadó húzta-vonta volna, hanem én magam körülményeskedtem sokat. Ez egy enyhén szólva félig sikerült mű, az lett a sorsa, ami az első köteteké általában szokott lenni, nem jobb, de nem is rosszabb. Közben már íródott a Jadviga párnája, noha nem volt nekem valami nagyon elhatározott munkatervem, hogy mit mikor írok és hogyan. Ez valahogy ömleni kezdett, sok mindent vissza kellett metszeni belőle. A naplóforma lehetőséget adott arra, hogy sok irányba elágazhasson a mese – többször is elakadtam volna, ha valami klasszikus regényséma szerint építkezem, de itt meg lehetett csinálni, amit ott nem, szabaddá tett a naplóformátum. Ami a kiválasztott hangütést illeti: tudtam, hogy ennek egy tétje van, az, hogy tudok-e elég személyes lenni. Azért döntöttem úgy, hogy én-elbeszélőket fogok alkalmazni. Annál közelebb menni egy emberi kapcsolathoz nem tudok, mint hogy egyiket is, másikat is megszólaltatom egyes szám első személyben, napló formájában, ami persze nem eredeti találmány, de nekem ott erre volt szükségem. Míg mindez el nem dőlt, addig nem is tudtam nekifogni – hiszen eredetileg még a tótkomlósi interjúimból terveztem valamiféle családregényt öszszekalapálni.

– A Kulákpréshez amúgy azért választottad Tótkomlóst, mert szülőfalud, tehát ismerős terep, személyesen kötődsz hozzá, vagy elsősorban a szakember, a szociográfus számára kínált jó anyagot?

– A kettő összefügg, nem tudom különválasztani. Az ember nyilván azért ír szociográfiát a falujáról, mert elég jól ismeri, meg arra is rájöttem, hogy ennek van egy sajátos színe, hangja, története a szlovák nemzetiség miatt, és ezt a vonulatát nyelvileg is meg tudom ragadni. Meg hát ott nőttem föl benne, azok között a díszletek között visszatekinteni néhány évtizedre, ugyanoda elképzelni ennek a múltját nem volt olyan nehéz, főleg ha az ember még ismert is olyanokat, akik ott élték le az életüket. De regényíróként is nagyobb biztonságot adott, hogy ismertem a helyet, elég volt rágondolni egy valóságos emberre, és könnyebb volt megírni egy 1915–16-os levélben valamit arról, mit hogy főztek, hogyan éltek, mi volt a munkájuk, miként gondolkodtak.

– Minden regényedben akad valami, ami alapos és specifikus kutatómunkát igényel. A Jadviga párnájában a szlovák néprajzi elemek, a Milotában a méhészet és a máktermesztés, A fényképész utókorában a fotózás, az Idegen testünkben a negyvenes évek ideológiai körképe. Úgy érzem, kifejezetten szereted ezeket az adatokat mozgatni, „helyzetbe hozni”.

– Igen, ennek persze akkor van értelme, ha az ember valamilyen okkal, ürüggyel vagy indokkal szenvedéllyel tudja szerepeltetni őket. Milota Gyurka bácsi például imád erről mesélni, és ezen keresztül próbálom elfogadtatni az olvasóval azt a hóbortot, hogy a méhészet kultúrtörténetét olvassa. Ez engem egyrészt izgatott, másrészt érdekelt az, hogy egy ember hogyan tudja mindezt elmondani, hogy tud összefüggést teremteni a maga mítosza és e között. Az ideológiatörténetek, észjárások is csak akkor tudnak működni, ha valakik az ilyesmit szenvedéllyel tudják vállalni, képviselni, ha képesek vitatkozni róla, ha befolyásolja a gondolkodásukat és tetteiket.

– A nyelv elbeszéli ezeket az ideológiákat is?

– Valamiféleképpen hordozója meg leleplezője is azoknak. Szeretem ezeket az eredeti nyelvi elemeket szerepeltetni, mert sokkal többet elárulnak, mintha nekifognék magyarázni. Sőt bizonyos cselekvések motívumai is érthetőbbé válnak, ha egy-egy ilyen narrátori kórus a maga korabeli szóhasználatával a gubanc közepébe markol, és megragadja azt, amitől az egész bűzlik, annak a szavait, a hangulatát. Maguk a mondatok mégis irodalmi mezőben képződnek, nem olvashatók tehát közvetlenül, szó szerint, nem fordíthatók le direkt módon, vagy mondjuk a szerzői vélemény hordozóivá. Ezeknek a helyi értéke mindig a történet, a mese, az egész keretében nyerik el a végső helyüket. Mindig viszonylagos a jelentés, hogy ezt vagy azt mennyire lehet szó szerint, avagy a szereplő túlzásaként érteni. Hiszen a szereplő is szerepszöveget mond, például fel akar tűnni, tetszeni, hódítani akar, vagy dühös és túloz, olyat mond, amit maga is csak félig gondol, és így tovább.

– Az Idegen testünk fülszövegében az áll, hogy ez a regény „közelről érint, provokál”. Bizonyos értelemben a provokáció valamilyen formában mindegyik regényedben benne van, például A fényképész utókorában a népi mozgalom látens antiszemitizmusának a kérdése.

– Ez egy rejtett, ugyanakkor erős motívum. Saját ifjúkorom, szocializációm során magam is készülődhettem volna egy afféle „népi írói-szociográfusi” pályára (ha pedig harminc évvel korábban születek, akár köztük is lehettem volna – így viszont az ő műveiken nevelkedtem), ezért aztán ezt a gondosan elhallgatott körülményt, a mélységes idegenellenességet megdöbbenéssel vettem tudomásul.

– Bálványdöntögetés?

– Nem óhajtottam feltűnősködni, akkor az ember pamfletet ír, amely direkt erről szól. Itt mégis egy regényről van szó, amelynek ez egy motívuma. Nem az a lényeg, hogy az ember tabut döntöget, hanem inkább, mondjuk így, melléjük szegődöm, a kórussal együtt én is ott vagyok a falukutatók között, s megpróbálom belülről nézni, belülről mondani, vagy a karral együtt fújni a nótájukat. Így jobban megijedek a saját lehetséges szövegeimtől, úgy értve, hogy ha akkor születek és oda kerülök, nyilván ezek az egyéniségek jelentős hatással lettek volna rám. Márpedig borzasztóan nehéz úgy lenni hűnek, és hűen ábrázolni egy rendkívül összetett dolgot, hogy vannak benne később végzetesnek bizonyult, de már kezdettől fogva is vállalhatatlan észjárások, ráadásul a többivel szorosan összefonódva, szétválaszthatatlanul. Nagyon keserű tapasztalat, fontos mozgatója volt az írásnak, de mégsem mondhatom, hogy leleplező regényt akartam volna írni. Ezért helyeztem előtérbe inkább Dohányos figuráját, aki nem antiszemitizmusával vagy rasszizmusával tűnik fel, sőt tart némi távolságot is ettől. Az én figurám abban, hogy a parasztság felemelésének az eszméjével indult, aztán a kommunizmus alatt különböző miniszterségeket vállalva szolgált ki minden létező kormányt, hasonlít Erdei Ferenchez, de persze nem ő az mégsem.

– Fontosnak érzed, hogy provokáljon az irodalom?

– Nem, ez nem jó kifejezés. Ami engem nem hagy békén, ami izgat, azok az emberi történetek, amelyek sűrítenek számomra valami nagyon fontos tanulságot, és azokat, úgy érzem, meg kell írni. Persze nem mindegy, hogyan, de nem a provokáció kedvéért. Hogy mondjak egy példát: nem azért írtam meg a Dohányos-figurát, mert életemben egyszer, úgymond, „fenyegetett az a veszély”, hogy Erdei Ferenc-díjat kaphatok. (Ha megtörtént volna, persze összecsapom szépen a bokám, átveszem, és megtisztelve érzem magam, hiszen Erdei komoly tudós volt, de el kellett volna gondolkodnom az életútján, és megkeseredett volna a szám íze. A díjat nem kaptam meg, mert kiderült, hogy nem vagyok tagja a Szociológiai Társaságnak.) Nem azért írtam meg tehát ezt a regényt, hogy márpedig most leleplezzem, hogy milyen méltatlan személyről neveznek el díjat. Ez eléggé kisstílű vállalkozás volna, ez a probléma sokkal összetettebb. Íróként az ember mégis kedvtelve ironizál azon, hogy az özvegy azt latolgatja, hogy Tisza-hidat nevezzenek-e el a férjéről, vagy csak téeszeket, és akkor viszont mennyit. Vagy kultúrházakat. Az ember nem ilyesmik miatt leplez le – meg hát miért pont őt, amikor súlyosabb ügyek nincsenek megírva? Különben is miért kéne az irodalomnak mindent megírnia, minden fátylat föllebbentenie?

– Tágabban gondoltam, például a két világ- háború közti magyar társadalom idegenellenességét, szlovák-, román-, sváb- stb. ellenességét?...

– Igen, nemcsak antiszemitizmusról volt szó, hanem több irányban rasszista és xenofób gondolkodásról. Miközben azt is bele kell kalkulálni, hogy akkor más volt a beszédmodor. Mai szemmel a legmegengedőbb Bibó István-szövegek sem kifogástalanul politically correct-ek. Más a kontextus, nem lehet olyan egyszerűen elverni a port a régi mondatokon. De arra gondoltam, hogy kikerülni se kéne mindezt. A régi regények – a legkitűnőbbek is – folyton kerülgetnek ilyen vagy olyan kényes kérdéseket. Móriczig például a szexet kerülték ki, Déry Tibor regényeinek két háború közötti világában pedig mintha nem is léteznének sem zsidók, sem zsidótörvények – központi szerep jut viszont a munkásmozgalomnak –, miközben A befejezetlen mondat mégis remekmű.

– A Jadviga párnáját sokan úgy üdvözölték, hogy „végre egy klasszikus narrációjú regény”, miközben mindvégig kísérletezel a formákkal, naplók egymásba játszatásával, többes szám első személyű elbeszélővel stb. Vonz a kísérletezés, a technikával való bíbelődés?

– Persze, vonz. Énszerintem nem a szerzőnek van egy saját formája, amit ő kikísérletezett, és onnantól fogva, ha egy sort írtam, már vegyétek észre, hogy azt én írtam. Létezik ilyen szempont, nem akarom kicsúfolni, ez egy természetes törekvés, hogy a szerző találja meg a maga stílusát, amely csak őrá jellemző, és nem téveszthető össze másokéval. Ám engem még ennél is jobban izgat az a meggyőződés, hogy minden műnek megvan, meglegyen a maga saját különös formája. Ideális esetben az ember erre rátalál, és annak törvényszerűségei, szabályai szerint építi föl azt a művet – vagy legalábbis megpróbálja megközelíteni azt az épp oda való formát. Mondjuk egy konkrét regény formáját – a forma előállításának a szabályrendszerével együtt. Nulláról kezdve, úgy, hogy azért ismert elemeket is alkalmazunk, bevonunk a játékszabályok közé, de ha kitalálunk valamit, érdemes azt kitalálni, azokat az elemeket összeszedni a forma megteremtésének a játékszabályai közé is, amelyek éppen ahhoz a könyvhöz illenek. Persze csak utólag derül ki, hogy ez tényleg az-e, és általában nem is sikerül tökéletesen eltalálni, de közelíteni is érdemes. Időnként tévútra is lehet jutni. Engem ez, hogy megtaláljam egy műnek a neki való megformálást, végtelenül izgat, ha sikerül, ha nem.

– Ha tehát vonz, merre vonz a jövőben, a következőkben?

– Ezek általában egy-egy lépéssel mennek tovább. Nem biztos, hogy igazán újat próbálok. A fényképésznél többesszám első személyű karok voltak csak, az Idegen testünk lazított ezen a dogmán, ebben változó identitású karok is vannak, és egyes szám első személyű elbeszélők is cserélődnek. Ezeket valószínűleg megőrzöm, de még rengeteget kell spekulálnom. Nagyon izgatnak a régi fotók.

– A tótkomlósi szlovák–magyar–zsidó közös múltat feldolgozó, Arctalan árnyak című filmben szó esik a tótkomlósi digitális fotóalbumról. Itt szerepel egy kép, amelyen a templomba induló lány lába előtt, a földön látható a fotográfus, Weisz Sándor árnyéka. Profi fotós nem követ el ilyen hibát, te azt mondod, nyilván szándékosan tette. Fontos egy szerzőnek, hogy „árnyékot” hagyjon a művében?

– Nem tudom. Ha úgy adódik. De inkább rakjuk bele szándékosan. Kérdés, hogy az ember a maga árnyékát rakja bele, vagy valamiféle jelmezes szerepet dug oda saját maga helyett. Vagy lehet játszani azzal, hogy mikor ki szól, tényleg a szerző szól-e ki a szövegből, vagy valamelyik megbízottja, elbeszélője. Esete válogatja, nem tudom megmondani, hogy fontos-e. Mondjuk, ha ott és akkor helyénvalónak látszik – olyankor talán igen.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében