Németh László, a Nyugat 1925-ös novellapályázatának díjnyertese (Horváthné meghal című elbeszélésével), a folyóirathoz fűződő sokrétű szellemi rokonságának tudatosítása mellett bizonyos fenntartásait már 1926-ban hangoztatni kezdi. A Nyugat húsz esztendeje című tanulmányában a nagy nemzedék legnemesebb tehetségei közül is Adyt emeli ki leginkább, őt helyezi a legmagasabbra, mondván: a Nyugat különleges jelenségének kialakulásához semmi nem lenne elegendő, „ha a magyar géniusz meg nem embereli magát s közébük nem ejti a magyar irodalom egyik legcsodálatosabb tüneményét: Ady Endrét.” Fejtegetésében már döntő hangsúlyt kap a későbbi „metaforától az élet felé” jelszóban (egyszemélyes folyóiratának, a Tanúnak az „azontúl, hogy írás: erkölcs!” programos szellemiségében történő 1932-es indításakor) összesűrített és kikristályosított elv vagy eszme: az irodalom és a nemzeti, nyelvi sorsközösség eredendő művészetfilozófiai, mondhatni gyökeres ontológiai összefüggésének tézise. „A kultúra úttörőinek a nemzet szívén kell tartaniok a fülük. Már pedig ezeknek az íróknak a nagy többsége nem érzett az élettel, művészetből párolt művészet volt az övék. Ady és Móricz magányosok ebben a társaságban” – szögezi le, megállapítva, hogy amit a többiek még a háború idején is elhanyagolnak (ti. a magyar lélek előkészítését a közeledő katasztrófára), azt is csak egyedül Ady érzi: „hogy itt a magyarság külön tragédiája érik”. „A Nyugat fénye csorbítatlan, de mint erkölcsi erő lejárt”, s a magyarság életproblémáitól egyre távolodó folyóirat így az utolsó fejezetéhez érkezett – summázza véleményét, hiányolva a nyugatosok és az erdélyi irodalom kapcsolatát is, s Szabó Dezsőben látva a megváltozott idők jelét. A feladatot pedig a nemzeti erők organizálásában tűzi ki (mondván, hogy „ma minden magyar annyit ér, amennyit a nemzeti erők organizálása körül végez”) – a Nyugat kivételes tehetségei által élővé szított nemzeti irodalom legnemesebb értékeinek a szétterjesztésében. Mint ahogy Csokonai, Kazinczy, Berzsenyi erőfeszítése eszközöket adott a Vörösmarty–Petőfi–Arany triásznak, úgy folytathatók és módosíthatók a Nyugat legérdemesebb törekvései is az új nemzedékek küzdelmeiben – fejezi be a gondolatmenetet. Amelynek jegyében (s a szó „leggyökösebb”, még „a Petőfi–Arany értelmezésénél is mélyebb értelmében” vett nemzeti irodalom meghatározásának igénye szerint) az 1927-es Ignotus-tanulmányban pedig még tételesebb-teoretikusabb axiómákba – úgyszólván kategorikus kultúraelméleti, sőt kultúrantropológiai definíciókba – tudja foglalni a kollektív szellemi identitásról, a közösségi kulturális önazonosságról vallott álláspontját: „A művészet a fajta megnyilatkozása. A művész az alkatát írja s a faj a különböző alkatok közös titka. A nyelv ennek az alkatnak a zeneszeréül készült, a grammatikát, verset ez alakította ki. A művészet nem lehet állami, tehát az államban együtt élő népeket kifejező. A művészet népi. A magyar művészet a magyar népet jelenti.” – És másfelől pedig így távlatosítja felismeréseit – a szintén korai, 1926-os Új magyarok tanúsága szerint: „A harmadik Magyarország Trianon óta alakul (…) Ady Magyarországának a tanulságaira épül (…) Természetes szövetségeseit a magyar múlt nagy primer megnyilatkozásaiban látja. Hisz a magyarság külön európai hivatásában, s hiszi, hogy a magyarság isteni mandátumának a magyar nép a letéteményese (…) Csak a magyar nép s a sokkal mélyebben értelmezett népi szellem köldökzsinórján függő új középosztály biztosíthat itt tartós hegemóniát. A harmadik Magyarország ennek az új értelmezésű népléleknek a mozdulata akar lenni a csökönyös Európa felé (…) Első pozitív jele az új Magyarországot kifejező új szellemnek az erdélyi irodalom.” Az Ady-pör című 1927-es írás pedig egyenesen összeköti a „az erdélyi irodalom hasonlíthatatlanul nemesebb szellemét” a hiteles Ady-inspirációkkal: az erdélyi református püspök Makkai Sándorról – az akkor megjelenő Magyar fa sorsa című ragyogó Ady-könyv szerzőjéről – állítva, hogy ő is „a harmadik Magyarországot jelenti”.
Az ideológus és nemzedékszervező Németh László, aki kezdettől a „magyar szellemi erők organizátora” kívánt lenni, már ekkor körvonalazza tehát azokat a történelemformáló jelentőségű elképzeléseit, amelyek azután a népi írói mozgalom legeredetibb alapvetéseit és legtávlatosabb eszményeit is jellemzik majd a harmincas években. S a kivételes látókörű, tizenöt nyelven értő vagy tájékozódó, a mindentudás igézetével fellépő író szemléletében így forr össze a nyugatos műveltségideál és a nemzeti-erkölcsi mélységtapasztalat, nyitottság és kötődés, európai és magyar ihletettség – a hűség és az emelkedés üdvösségtani dimenzióiban. A Nyugatban a húszas évek második felében ha nem zavartalan folyamatossággal és konfliktusmentességgel is, de elbeszéléseivel, kritikáival, esszétanulmányaival végig jelen lévő Németh László 1929-ben például így fogalmazza meg ezt a minőségi szintézistörekvést: „Nincs barbárabb, mint a külföld szempontjait fordítani a magyar irodalom ellen. De nincs sürgetőbb, mint olyan értelemmel gondolkozni magyar alkotásokon, amely sok idegen művön is gondolkozott” (A kritika feladatai). Észre kell vennünk, hogy „itthon vagyunk Európában”, amelynek értekeihez nemcsak szolgai tanulói, hanem bátor megújító, hozzájárulói magatartással is kell és lehet viszonyulnunk. – Mert a „kis nemzetekre óriási feladat vár, nekik kell az emberiességet a nagy nemzetekre ráparancsolniok” – szögezi le, s hogy „nacionalista vagyok, de tudom, hogy a magyar nacionalizmus legnagyobb képviselőiben sosem volt a más mellének szegzett kés, mindig csak a fejünkre sújtó bunkó ellen felemelt kar. Más élni s más gyilkolni. S csak az éljen, aki nem gyilkol. Vasat fogunk, ha vassal esnek nekünk, de vigyázzunk rá, hogy hódítani csak szívvel és aggyal menjünk” (Új reformkor felé, 1928).
Az ekkoriban a (más lapokon kívül) főként a Napkeletben és a Protestáns Szemlében publikáló Németh Lászlót Babits – Osvát halála után – munkatársának, sőt „társ- vagy segédszerkesztőnek” is meghívja, s így válik különösképpen 1931-ben mintegy a Nyugat „beltagjává”, s a Móricz elnöklete alatt működő Nyugat-könyvek szerkesztőbizottságánál is. Ekkor íródnak s jelennek meg a folyóiratban mértékadó tanulmányai az új nemzedék esztétikájáról és ígéretes, kiváló pálya- és nemzedéktársairól, Erdélyi Józsefről, Illyés Gyuláról, Szabó Lőrincről, Tamási Áronról és másokról. És ugyancsak itt lát napvilágot 1931 decemberében a programos és hitvallói alapmű, a teremtő szellemiség örök ösztönétől, a teljesség szomjától és az egész iránt érzett felelősségtől inspirált embertípusról, a szellemről mint rendező nyugtalanságról, a világképalkotó és világnézetformáló enciklopédizmusról értekező Új enciklopédia.
S ebben az eszmeiségben fogant aztán a Tanú értékrendje is – ’32-ben a Babitscsal és a folyóirattal való szakítás, a többféle indíték miatt mégiscsak bekövetkező „exodus” után. („Állóvíznek” érezte már ezt a közeget a Nyugat negyedszázados jubileumán, emlékünnepségén is –„Isten szörnyetege” is „egykettőre a partra vetette belőle magát” –, ahogyan az 1934-es Ember és szerepben is fogalmaz. – S talán jelképes lehet így ebben az összefüggésben is, hogy az egyik legelső – 1925-ös –, és éppen Adyt méltató nagy tanulmánya, egyben úttörő elemzése, Az Ady-vers genezise észrevétlen marad a Nyugat tanulmánypályázatán – és egyébként utána is évtizedekig kiadatlan.) Azonban „a fő ok, amiért Németh László, nemzedéke vezető kritikusaként a Nyugat-ból emigrál, a népi mozgalom zászlóbontása”, amely az író szerint elsősorban a debreceni Ady Társaság 1931. november 29-én a Déri Múzeumban lezajlott irodalmi előadóestjéhez fűződik (ahogy Németh kitűnő monográfusa, Grezsa Ferenc mondja). S valóban, 1932 szeptemberétől 1937 januárjának végéig a tizenhét füzetben huszonkét számot megért Tanú vázolja, sőt pontosítja és összegzi az író minden lényeges gondolatkörét – a világkulturális, világirodalmi és bölcseleti teljességhorizont mellett, illetve azzal együtt – a népi írói-gondolkodói áramlat arculatát karakterizáló jellegzetes magyar sorskérdésekről is: a minőség forradalmáról, a minőségtársadalom, az organikus és hivatásrendi új nemesség, a harmadikutas nemzetstratégia mibenlétéről, a kertgazdaság és Kert-Magyarország esélyeiről, az önálló „magyar műhely” és a közép-európai „tejtestvériség” szükségképpeniségéről, az értelmiségi jellegűvé humanizálódó, osztálynélküli társadalomról és a többiről. A Tanú hatalmas vállalkozása – amelynél súlyosabb elhatározásra sem előbb, sem utóbb nem jutott saját vallomása szerint az író – csakugyan merész küldetés, amolyan lutheri cselekedet volt, ahogyan azt Cs. Szabó Lászlótól Czine Mihályig oly sokan állítják. Csoóri Sándor szerint egyenesen „a mindenkori magyar irodalom eretneksége” volt ez; olyan erős gongütés az írói pályán, „mint Adyéban a Góg és Magóg.” Amit Ady mitikus-látomásos szimbólumokkal, szakrális-prófétikus költői víziókkal, igei erejű mágikus kijelentésekkel dobott föl a drámai magyar sorsról, azt Németh László kidolgozott társadalom- és történelemanalitikai, kultúrhistóriai, morálbölcseleti, pszicho-antropológiai távlatokban elemzi és értelmezi. Mégpedig a konkrét valóságfeltáró, közösségi magyarázat- és igazságkereső, nemzet- és értékféltő, racionális életjobbító és sorsigazító szolgálaterkölcsiség jegyében. Mert fennáll a veszélye, hogy „valamelyik nagy nép gyarmatbirtokába olvadunk be”, vagy „szomszédaink darabolnak fel”, esetleg „egy internacionalista néptestvériségnek leszünk osztjákjai”; s így, ha elveszítjük magunkat, mindenképpen elveszünk (ahogyan a nevezetes 1933-as Debreceni káté A szétszóródás előtt Adyját idézi – a szétszóródás után.) És később, áttekintő pályatörténetében évtizedek múltán is úgy emlékezik vissza ezekre a helyzetdemonstráló és válaszkereső időkre az író, mint akit folyton a magyar sorsnyomorúság, az autentikus magyar szellemiség örökös elfojtottsága, leszorítottsága nyomasztott és emésztett: „Több mint harminc év múltán úgy látom, hogy a magyarság százados pusztulásának a tüneteként, előbb a helyzetérzést, majd a tudatot is elvesztette, mellyel egy nép új történeti körülményei közé jutva, irányt és teendőt talál. Én ettől a nemzeti amnéziától szenvedtem úgy, mint kortársaim közül tán senki sem, s ezt a tudatot akartam dilettáns módra, a végszükségtől igazoltan, újraszőni” (Negyven év, 1965). S ebben az összefüggésben is lehet értelmezni a kisebbségi magyarság súlyos (és a „tejtestvériség” szempontjából is kudarcos tapasztalatokkal nehezített) gondjairól és alapvető sorskérdéseiről, az erdélyi magyarok helyzetéről és viselkedésmódjairól írott nevezetes naplószerű útirajzát, a Magyarok Romániában című 1935-ös krónikás beszámolóját – amely élénk és szenvedélyes vitát is kiváltott az akkori magyar értelmiség széles köreiben. (Ld. erről részletesen Nagy Pál munkáját: a mű és a vita anyagát egybeszerkesztő 2001-es marosvásárhelyi kiadást a Mentornál.)
A harmincas évek derekán (amikor – Nagy Pál szavai szerint – „bizonyos esélyt látott elgondolásainak megvalósulását illetően”, s amikor ezek az évek „a reform, a minőség-elv, a Duna-gondolat nagy pillanatait” is jelentették), ekkor tehát mindenesetre még a remény táplálta azokat a sorsmegújító érvényű eszmefuttatásait is az írónak, amelyek „a magyar élet antinómiáit” kívánták felderíteni vagy egy létrehozandó „Hungarológiai Társaság” tervezetével álltak elő – például a népi írók 1934-ben alapított folyóiratának, a Válasznak a hasábjain is. A szabadság, egyenlőség, testvériség értékhármas modellérvényű egyetemességét – benne a gáttalan nyugati liberalizmus „bozótjának” és a „bólintó és hurrázó automatákat” nevelő keleti despotizmusnak (azaz a korlátlan, önző szabadversenynek és az emberpusztító diktatúrának) az egyidejű elkerülésére alkalmas harmadikutas önrendelkezés univerzális perspektíváját – szervesen egyezteti Németh László a nyelvi és kulturális hagyományápoló, nemzeti önismeretfejlesztő, tehetséggondozói, népnevelő-népfőiskolai, vagy a minőségtermelő szövetkezeti gazdaság- és társadalomszervezést célzó cselekvésmódok gyümölcsöző konkrétumaival. Érték és érdek, „tervgazdaság és egyéni kezdeményezés”, „szabadság és rend” nem ellentétek, hanem egymás feltételei, a „magántulajdon nem szentség és nem rablás”, hanem „megbízás, amelyet a közösség ad, s amelynek meg kell tudni felelni”, s így a „szabadság nevet csak az a szabadság érdemli meg, amely az értékek örök égboltja alatt akar szabad lenni, s nem rend az, hanem rabság, amely az élet apró, természetes önkormányzatait nem tudja beilleszteni a maga tágabb tervébe” – hirdeti számtalan változatban (A kapitalizmus vége /1932/, A huszadik század vezérjelenségei /1933/, Nemzeti radikalizmus /1934/, Helyzetkép /1934/, A reform /1935/, Magyarság és Európa /1935/, Messziről /1936/, A magyar vezető réteg /1940/ stb.), s összegzésszerűen, összefoglaló nyomatékkal is, hogy „társadalomban: népi középosztály; gazdaságban: kertgazdaság; belpolitikában: kelet-európai kis népek összefogása; művelődésben: mélymagyarság; vallásban: a keresztény vallásos érzés magyar formái. (…) Mi, magyarok tehát nem azért akarjuk Magyarországot magyarrá tenni, mert így fajibb lesz – hanem mert igazságosabb, szabadabb, emberibb, európaibb és istenesebb” (Magyarok, kibékülni!, 1940); „Magyar nézőpont, társadalmi fölszabadítás, új mélymagyar kultúra, európai küldetés” (Magyar radikalizmus, 1940). S az értéktelített, a lelki reformra képes emberi élet erkölcsi vetületében, emberség és magyarság összetartozásának parancsa szerint pedig, hogy: „Mennél mélyebben vagyok magyar, annál igazabban vagyok ember. A legfranciább franciák, a legnémetebb németek, a legoroszabb oroszok voltak azok, akik az egész emberiségnek is mondtak valamit” (uo.).
Ez a tanulmány – a Magyar radikalizmus – már a népi mozgalom másik legendás lapjában, az 1935-től működő Kelet Népében jelent meg 1940 december elsején, azután, hogy 1938 nyarán a Választ mintegy magába olvasztotta, s hogy a főszerkesztését 1939 decemberétől Móricz Zsigmond vette át (aki ekkor rögtön hozta Németh Kiforgatnak a múltunkból című történelmi látleletét arról, hogy egy nép korjóslata akkor fordul aggasztóra, ha „természetes szaporodása megáll” (a statisztikus szerint), ha „közügyei nem érdeklik többet” (az államférfi szerint), ha „szabadságáért gyáva fegyvert fogni” (a szabadsághős felfogásában), s amikor (a szerző nézőpontjából): „a múltját elveszíti”. – A Magyar radikalizmust pedig aztán, mint Németh László írásait annyiszor, most is vita kíséri, s Gombos Gyula kel a védelmére a Magyar Útban. Érdekes és tanulságos, hogy a cikk egyik alapmegállapítása – hogy „a magyar radikalizmus, miközben népünk jellegéből többet értett meg s fejezett ki, mint előtte bármely magyar mozgalom, az emberiség számára is komolyabb szót formál” – mennyire egybehangzik mindazzal, amit Bibó István évtizedekkel később így szögezett le a népiekről: „túl a magyar realitáshoz való minden más mozgalomnál nagyobb közelségükön, van egy olyan jelentőségük, amelyik túlnő a magyar viszonylatokon, az ti., hogy egy olyan radikális mozgalmat testesítettek meg, amelyik egyszerre foglalta magában a teljes társadalmi felszabadulás követelményét és a szabadságjogok teljességének és intézményszerű teljességének a követelményét, egy olyan szintézist, amelyet azóta is hiába próbálnak megtalálni a világot szétszabdaló ellentétes világnézetek, amelyek mind a szabadság központi ideológiájából vezetik le magukat anélkül, hogy ezt a kielégítő szintézist létre tudnák hozni” (Levél Szalai Pálhoz, 1978).
Németh László aztán a Kelet Népe leghűségesebb és legtöbbet publikáló munkatársa marad a lap megszűnéséig és Móricz haláláig (1942 szeptemberéig, ameddig az Iszonyt is tizenegy folytatásban elkezdte közölni több, mint fél éven keresztül – hogy a további és befejező részleteket az 1946-ban újrainduló, majd azután 1949 tavaszán kényszerűen véglegesen megszűnő Válaszban jelentesse meg 1947 második felében), s ő búcsúzik (a Kelet Népe nevében) nagy klasszikus prózaíró elődjétől („az ország legnagyobb írójától”) a sírnál is, és ő írja meg róla 1943-ban a halála utáni első könyvet is (amelyet Hartyányi István adott ki a Turul Szövetség kötetei között). (Csak a Móricz halála utáni első jelentős könyv ez – Juhász Géza 1928-as, Halmi Bódog 1930-as munkája, majd Féja Géza 1939-es átfogóbb, monografikus műve után, illetve az erdélyi Jancsó Elemér /Móricz Zsigmond és az új magyar irodalom/ 1936-os kolozsvári és a felvidéki Szalatnai Rezső /Móricz Zsigmond Szlovákiában/ 1943-as pozsonyi füzete között. A Móricz Zsigmond ébresztése című Emlékkönyv – Erdei Ferenc, Veres Péter, Kovács Imre, Illyés Gyula, Németh László, Jócsik Lajos, Vass László, Gulyás Pál, Juhász Géza, Szabó Pál, a szerkesztő Darvas József, s az erdélyi Tamási Áron, Bözödi György, Szentimrei Jenő, Nagy István, Kovács György, valamint a Szlovenszkóból akkor már Erdélybe települt, de itt még a Móricz felvidéki kapcsolatairól szóló Balogh Edgár írásaival és Pintér József alapos bibliográfiájával – 1945-ben látott azután napvilágot Budapesten, a Sarló Könyvkiadónál. – Móricz és Erdély viszonyát később a Móricz Zsigmond közöttünk című, Kántor Lajos szerkesztette 1979-es kötet /Kriterion Könyvkiadó/ eleveníti fel – a már említett erdélyieken kívül többek között Kós Károly, Bartalis János, Molter Károly, Jordáky Lajos, Gellért Sándor, Kovács László, Asztalos István emlékezéseivel.) – A Kelet Népe – tágas és összefogó esztétikai színképével – egyébként a nyitott magyarságtudat szellemében nemcsak a népi modernizmustól vagy mitologikus folklorizmustól a tárgyias-szociografikus beszédmódig ölelt át sokfajta ízlésformát, hanem kiterjedt a határon túliak, illetve a háború alatt visszatért területekről bekapcsolódók, köztük az erdélyiek képviselte különféle szemlélet- és formaváltozatokra is. Természetes fórumának érezte azt, illetve közölt benne többek között Asztalos István, Balogh Edgár, Bartalis János, Bözödi György, Gellért Sándor, Jordáky Lajos, Kovács György, Molter Károly, Nagy István, Salamon Ernő, Szabédi László, Szemlér Ferenc, Tamási Áron. (Ld. minderről Tasi József bevezető tanulmányát a Kelet Népe 1935–1942 /1986/ antológiához, vagy Borbándi Gyula monográfiáját /A magyar népi mozgalom, 1983/, Grezsa Ferenc könyvét /Németh László háborús korszaka, 1985/, Czine Mihály /Németh László eklézsiájában, 1997/ és Görömbei András A szavak értelme, 1996/ tanulmányait.) Természetszerűen gondolkodott Móricz is, Németh László is az egyetemes magyar irodalomban, s ennek az elvnek az érvényesítését még inkább megkönnyítette Észak-Erdély 1940-es visszacsatolása.
Németh László illúziótlan problémalátó gondérzékelésében azonban az összetett önazonosság- és helyzettudat további árnyalatai ekkor is élesen megmutatkoztak. A visszatért Kolozsvárott, 1940 telén (december 12-én) a Méhkas diákszövetkezet rendezvényén (a több mint ezres létszámú hallgatósággal zsúfolásig megtelt Mátyás király Diákházban, Cs. Szabó László, Veres Péter, Kodolányi János és mások társaságában) Kisebbségből – kisebbségbe címmel tartott előadást arról, hogy a minőségi magyarság az egész Kárpát-medencében kisebbségben szorong, s így az erdélyi magyarok is csak az egyik kisebbségi helyzetből a másikba jutottak, ha ellenkező is a látszat a magyar állam keretei közé visszakerülve. Nincs tehát joguk „vidám többségnek érezni magukat, hanem azonnal egy másik kisebbségi sorsba kell beállniuk”; abba, amelyet a Németh László-i értelmiségi típusnak az anyaországban eddig is folyamatosan el kellett szenvedni. A tizenkilencedik század végi gazdasági növekedés, állami fejlődés, új értelmiségi felduzzadás egyre inkább kioldotta a szerves és jellegzetes, jellegőrző magyar hagyományokhoz való ragaszkodást, a felső rétegek köze szinte megszűnt „a lent maradt milliókhoz”. Nyugaton az ilyen átalakulástól csak demokratikusabb: „franciább, németebb lett az élet, hisz az új polgárságban a nép vetette fel színét”; nálunk viszont elszakadtak a máshol csak sűrűsödő szálai az összetartozásnak és a szolidaritásnak. A fordított kiválasztás a magyar lélek elsorvasztásához vezetett. A Habsburg-monarchia saját hatalmi érdekében olyan vezető réteget nevelt vagy választott ki, amely „a fajtáját a fajtája ellen” kormányozta, s a frissen jött etnikai csoportok is egyre több előjogot kaptak a szerves magyarság rovására; s a nagybirtok, a klerikalizmus és a nagytőke húszas évek elejétől lezajló restaurációjának időszakában a „magyar népet zárt kapuk, magas tandíj, érdeküket féltő szervezetek tartják vissza az emelkedéstől”. A „magyarságot rosszul ismerő, önző, felületes csoportok” ellenében a rossz közérzetnek és a hontalanságnak hangot adó hiteles írók viszont úgy lépnek fel, hogy általuk az irodalom több lesz önmagánál: „egy természetes vezetőit elvesztett nép nyúlt fel benne, hogy tájékozódjék, s helyzetére ocsúdva kiegészítse magát”. Vajda Jánosként „zúgolódva”, Adyval „kiáltva meg a bajt”, Móricz „magyar Atlantiszaira emlékeztetve”, vagy „bal s jobb közt Szabó Dezső hősiességével tartva a magyar radikalizmus útját”: „a magyar irodalom tudott vagy ösztönös célja mindig az volt, hogy értelmiségünk s munkásnépünk egy részét átjárva olyan vezető réteget teremtsen, amellyel a magyar nép önmagához hasonló s Európára méltó nemzetté egészülhet ki.” A néphez hű „írópróféták” és értelmiségiek rétege „nem osztozkodni és civakodni akar a magyar népen”, hanem kisebbségi sorsát vállalva „kiböjtölni az időt, amikor a természetes vezetőkből tényleges vezetők lesznek”. Mert eddig a nemzettel tartó „hűség bűnhődött, a hűtlenség felmagasztaltatott”. És Németh László, aki úgy érzi, hogy annyi könnyebbsége volt az írói pályán, amennyit lazított a hűségen, most ebbe a szép hivatással, de sok szenvedéssel telített kisebbségiségbe hívja a kisebbségi sors szenvedéseiben már felkészült erdélyi magyarságot.
(folytatás következő számunkban)
