Cudar egy január volt az idei. Olyan hidegek jártak mifelénk, hogy még a fókák is messzire elkerülték volna falunkat. Azonban Sotári Irén, egy városi némber látogatta meg lyányát, aki itt ment férjhez a Bujáki Tihamérhoz. Bujáki úgy szerette az anyósát, hogy minden látogatásakor rókacsapdát tett ki a kertbe, hátha az Isten belesegíti a jóravaló fehérnépet. Egyszer azt mesélte, hogy tiszteletből már kiment a temetőbe és kínkeserves munka árán ki is ásta a nő sírját. Már fejfát is készített, de hiába rótta bele a dátumot, Irén még csak véletlenül sem akart meghalni azon a napon. Sőt, egyszer megesett, hogy sokkal egészségesebben ment haza, mint ahogy jött, meg is mondotta akkor: ezek után egyre több időt kíván elölteni a Bujákiéknál.
No, Tihamér ettől olyan melankolikus lett, hogy egy álló hétig senki se hallotta hírét. Végül aztán a Csabaki fogadóban lelték nyomát, ott gubbasztott az asztal alatt, és már halálán volt a rengeteg italtól.
Egyik reggel Raffai Zolival jártuk a kiserdőt és kaszaboltuk az amúgy is kopár növényzetet, amikor megpillantottuk Bujáki Tihamért. Éppen felénk jött, így egy rövid időre fel kellett függesztenünk az erdő rendbetételét. Szomorú volt az arca, talán még sírásra is vetemedett, no meg persze az alkoholszag is áradt belőle.
– Na fiúk – szólalt meg – A segítségötöket kérném! Ha végleg elüldözitök azt a bitófára való sátánfattyát, akkor két pöngő üti a tenyeretöket fejenként.
Na nem is kellett se nekem, se a Raffai Zolinak ettől több. Rögvest a tenyerébe csaptunk Bujákinak, és meg is ígértük, hogy mindent megteszünk, amit csak tudunk. Mennyivel jobban tette a Bujáki, hogy hozzánk fordult és nem az ördöghöz, mert még az sem lett volna képes elkergetni azt a minden hájjal megkent városi fenevadat.
Egyik nap épp a fűszerestől jöttem ki, mikor megpillantottam a megtestesült gonoszt. Most is úri viseletben volt, valami fekete gúnyaféleségbe, virágos kalapba, meg egy döglött rókával a nyakán.
No, már a látványából is elég volt, a földről felmarkoltam egy jókora hógörgeteget, amit olyan keményre gyúrtam, hogy a Tolnai sziklagyűjteménye habszivacs volt hozzá képest. Megálltam az úton, vártam, hogy közelebb jöjjön, majd elharsogtam a fölszabadító hadsereg indulóját:
– Eridj a pokolba, te, büdös némber!
Aztán már hajítottam is a hógolyót, ami egészen véletlenül épp Sotári aszszonyság púderezett arcbőrét találta el.
– Jaj! – üvöltött a szikkadt fehérnép. Te alávaló bitang! Hogy merészelsz te ellenem testi sérelmekbe bocsátkozni! Hát olyan pofonfát ültetek az arcodra, hogy az locsolás nélkül is erdővé burjánzik, csak kapjalak a kezem közé!
– Te csak maradjál csöndbe, nyanya, azt mondják a falubéliek, olyan lapos vagy előröl, hogy almákkal helyettesíted azt, amit a jóisten sajnált tőled.
– Most már elég legyen – ordított, és lassú tempóban felém vette lépteit. Közben erősen hadonászott az esernyőjével és valami olyat is említett, hogy azt veri szét a derekamon.
Úgy vettem észre sikeresen kiástam a csatabárdot, aztán meg is iramodtam, nehogy csúfos véget érjek. Beregnyei uram házához érve bedörömböltem az ablakon.
– Jöjjön, Beregnyei bátyám – kiáltottam. – Ég a házának a talapzata!
Az öreg egészen jól időzített, kitárta az ablakot, és körültekintés nélkül zúdított le egy vödör vizet. A Sotári Irén meg pont akkor ért oda. Bár a folyó be volt fagyva, a nő mégis úgy nézett ki, mintha a reggeli úszásból jött volna vissza. Volt is rikácsolás rendesen, hogy a fél falu kijött az utcára. Én már jó messze jártam a baleset helyszínétől, de még mindig hallottam, hogy a Beregnyeit senki se tudja észhez téríteni a röhögésből. Ekkor futottam össze Szarka doktorral.
– No Márton fiam – nézett a szemembe. – Mi ez a patália odaát?
– Beregnyei uram röhögőgörcsöt kapott.
– Hát akkor – nyúlt a zsebébe és húzott ki onnan egy fél üveg pálinkát –, majd én viszök néki antiröhögint.
Később összefutottam Raffai Zolival és alaposan beszámoltam neki a történésekről. No erre ő azt mondta, hogy neki is szándékában áll megdolgozni azért a két pengőért. Hívott, hogy menjek vele és legyek szemtanúja a cselekményeknek. Magához vette anyja tésztasodró fáját, majd a főtérre mentünk, ahol megpillantottuk Sotári asszonyságot vadonatúj ruházatában. Raffai arra kért, telepedjek a padra és onnan sajátítsam el az asszonyverés mesterségét.
– Elnézést, asszonyság – közelítette meg a veszedelmet. – Tudna néköm válaszolni egy kérdésre?
– Miben világosítsalak föl, lelkem – mosolyodott el a nő.
– Elmondaná néköm, hogy mire használják ezt a fát?
A nő valószínűleg még sosem látott ahhoz foghatót, mert hosszas gondolkozás után sem talált rá megfelelő választ.
– Mire is…, mire is…, lássuk csak…
– Né tessék mögterhelni azt a szép fejét, néne, majd én elmondom. Hát arra – emelte fel hangját, hogy szíjat hasítsak a seggödbül, oszt Bujáki bátyám gatyájára kössem! –, s azzal már ütötte is, ahol csak érte.
A nő meg üvöltött, próbált menekülni, de Raffai cimborám lesújtó keze elől nem volt menekvés. Úgy csépelte, mintha csak a fészer poros szőnyegét próbálta volna újjá varázsolni. Sajnos, hamar be kellett fejezni a szőnyegtisztítást, mert a nő úgy lármázott, hogy felverte a csendőröket, azok meg jöttek is, mint tűzvész idején.
– Mit rikácsol itt maga! Ez egy nyugodalmas falu, fogja be a pofáját, oszt eridjön haza!
Hideg volt az este, fagyott is. Mikorra elcsendesült a falu, én és Raffai egy-egy vödör vízzel jelentünk meg a Bujáki ajtaja előtt, és ott szétlocsoltuk hozományunkat. Nem kellett sokat várni, hogy jéggé fagyjon. Némi csúszkálás után eléggé síkossá vált ahhoz, hogy megelégedjünk fárasztó munkánk gyümölcsével. Aztán siettünk haza aludni, hogy holnap a szüretre ideérjünk.
A reggeli órákban jött ki a szegedi némber, a piacra készült. Na én is a legrosszabbkor jártam arra, mert azonnal meg is pillantott.
– Na megállj csak, te, csozé! – ordította. – Majd elkaplak és megtanítalak a jómódorra!
Jött is volna, csak az elkapás még messze állt tőle. Azt esti szorgoskodásunk meghozta az eredményét, mert úgy elcsúszott a jégen, mint Berkóczi Jóska a ganéjdombon ittas állapotban. Fel sem bírt kelni, csak jajveszékelt.
Nem tudom, mit kereshetett az utcán Csatra Géza, mert épp arra jött. Már a bűzről érezni lehetett, amit magával hozott. Sietősen ment, hogy segítsen a bajba jutott asszonynak, de a jég olyan síkos volt, hogy ő sem tudott megkapaszkodni, és elvágódott, ráadásul Sotári Irén karjaiba. A nő még jobban visongott.
– Enyje mán, kisnagyság! Milyen jó kemény csöcsei vannak magának! Engedje mán, hagy fogdossam még egy darabig.
– Hát mit képzel, maga ganéjszagú szattyán! Azonnal másszon le rólam, mert olyat teszek, hogy magam is megbánom.
– Tögye csak, kisnagyság, majd bánkódunk együtt!
Némi huzavona után Csatra Géza lemászott a nőről, felsegítette a földről, de sehogyan sem akaródzott neki onnan távozni. Úgy tűnt, beleszerelmesedett az asszonyságba, mert mindenüvé követte, sőt még becéző szavakat is súgott neki. Azután már rögeszméjévé vált a nő. Reggelente ott dalolt az ablaka előtt, még virágot is vitt neki, mármint amilyet télvíz idején talált. Sotári Irén megelégelte a mindennapos bókokat, egyik reggel összecsomagolt és titokban kiszaladt az állomásra. Mi persze azonnal értesítettük a Csatra Gézát, aki rögvest utána is iramodott. Ő is felszállt a vonatra, és együtt hagyták el a falut.
Aztán hogy mi történt a továbbiakban, arról sejtésünk sincs. Csatra Géza majd két hét múlva került elő eléggé elanyátlanodott állapotban. Bujáki anyósát pedig azóta se láttuk.
