(folytatás előző számunkból)
Dél volt, borús volt az ég, nyakukba lógtak a felhők, lélegezni is alig lehetett. Tóbiás amolyan ,,forr a világ bús tengere ó magyar “ – hangulatban rohant a folyóhoz (akkor döbbent rá, hogy a folyó sokkal többet jelenthet neki, a cinikus világutazónak, mint bárki is, előélete ismeretében képzelhette volna) leguggolt, tenyerébe merve a vizet, nedvesítette meg az arcát s beszélni kezdett a folyóhoz, mintha HáBé jelen se lett volna. Hogy jelenlétéről megfeledkezik, akár a bizalom jelének is felfoghatta volna, de ezen se töprengett hosszasabban, mélán nézte a sötétszürkén hömpölygő vizet, a túlsó part fái között ismeretlen, nagy testű fekete madarak szálldostak, lomhán, látszólag cél nélkül. Odament Tóbiás mellé, leguggolt, és ő is megnedvesítette az arcát. A víz hidegebb volt, mint hitte. “ Ilyenkor a legcsúfabb – mutatott a Dunára közvetlenül Tóbiás –, de néhány hét s beindul a természet újjászületése, elkövetkeznek a zöld megunhatatlan robbanásai és hirtelen megváltozik a folyó is, fölébred téli álmából, különös bölcs lény a Duna, bevallom, én beszélgetni is szoktam vele.” A túlsó parton váratlanul lövés dörrent, a madarak sietősen szálltak fel, s már a folyó tükre fölött lebegtek, újabb lövés dörrent, de a vadászokat változatlanul nem lehetett látni, s azt se lehetett eldönteni, hogy a fekete madarakra lövöldöznek-e, vagy valami apróvadra a túlsó part cserjéseiben, bozótosában, aztán váratlanul majdnem pontosan velük szemben megjelent egy kutya, egy német vizsla, vakkantott néhányat, s beleszagolva a levegőbe rohant tovább. Még két kutya tűnt fel, szintén vizslák, aztán egy tömzsi alak, puskával a kezében. Mindez Tóbiást nem lepte meg, lehet, tudomást se vett róluk, ő egyre a Duna kiismerhetetlen, szeszélyes természetét taglalta, mert igazi nő ez a folyam, szép és szangvinikus, elragadó és kiszámíthatatlan, akárcsak a fehér ruhás spicces lány, aki most térdre esve szedegeti össze szétguruló zsetonjait, a biztonsági őrök is segítenek neki, de így se valószínű, hogy az egészet sikerül a tasakba menekíteni, hogy a kasszánál beválthassa. Sokan fognak ma zsetonokat találni. ,,Minden évben eljövök ide, mióta labanc lettem” – vigyorodik el Tóbiás. S odasétálva a térdelő, kétségbeesetten keresgélő lányhoz, lehajolva, a térdelő lány mézszínű jobb lába mellől, combjai közé nyúlva, mozdulatával kétségtelenül zavarba hozva az elvörösödő leányzót, fölvesz egy zsetont s mélyen meghajolva nyújtja át. Néhány szájtátó vendég nevet és tapsol. A lány felemelkedik, s melléhez szorítva a reklámszatyrot elindul kifelé, bizonyára megkeresni a kasszát. ,,És miért?” ,,A miliő – mutat körbe Tóbiás. – Az arcok. a kapzsiság torz arcai. Rendkívül lenyűgöző figyelni közvetlen közelről a játékosokat…” Kisétálnak. A kaszinó előtt ott áll a fehérruhás lány, most nem reklámszatyrát, hanem degeszre tömött retiküljét szorítja melléhez, szárnyas fehér bundáját lebegteti a márciusi szél. Nem lehet eldönteni, várakozik-e valakire, vagy egyszerűen nem tudja, hogy merre induljon. ,,Uram – fordul közvetlenül Tóbiáshoz – ne lepődjön meg, de lenne egy nagy kérésem…” ,,Hallga-tom, kisasszony!…” ,,Nem kísérnének el kocsikázni. Egyedül, ennyi pénzel, ami most nálam van, elég veszélyes. Minden vágyam az, hogy végighajthassak Bádenen…” ,,Kérem – hajt fejet Tóbiás és füttyent egy fiákernek, gálánsan segíti fel a lányt, ő is felszáll, s int Huterának, jöjjön. Ők a lánnyal szemben ülnek s megadóan bemutatkoznak, HáBé kezet csókol, kis tétovázás után Tóbiás is. A lány francia. “Ma hagyta el a fiúja, de két napra még kifizette a szállodáját. Bánatában megitta a maradék viszkiket és söröket a hűtőből, s az utolsó garasával eljött a játékterembe, ahol láthattuk – nyert. Épp ideje tehát, hogy fiákerbe ülve hajtson végig a Habsburgok hajdani fürdőhelyén, amely olyan, mint egy meseváros. Régi álma ez, ideje teljesíteni. Csakhogy egyedül félt nekiindulni, ennyi pénzzel…” „Részükről a szerencse, kedves Anne Marie – mosolyodik el Tóbiás –, a barátom is idegen, nekünk is volt egy ilyen ötletünk, kérése tehát kapóra jött. De miután végighajtattunk Bádenen, ő azt ajánlja a kedves lánynak, aki az unokája lehetne, hogy a pénzt váltsa át két–háromszáz dollárt leszámítva és tegye be egy bankszámlára. Egyébként mennyit nyert?” „Ő nem is tudja – zavarodik meg a lány, láthatólag megdöbbenti a kérdés, védekezőn szorítja melléhez piros retiküljét, de ha Jean megtudja, amilyen számító éhenkórász, biztosan visszatér. Vajon mennyi lehet? – néz HáBé-ra és váratlanul az ölébe borítja a bankókat. – 8000 – 10000? Soha nem is látott ennyi pénzt.” „S ha Jean visszajön, szóba áll még vele?” – kérdezi kedvetlenül Tóbiás. HáBé még hallja a lány tiltakozását, de már nem tudja követni, zuhan. Az úton az ostorlámpák fényében Sissi lovagol szembe velük, mézszerű kosztümben, s nem is néz rájuk, amikor elvágtázik mellettük, kalapját elröpíti a szél, haja kibomlik, zászlóként lobog, az ajtón is becsapó erős szél megmozgatja a kocsma falán a vándorzászlókat. Megrebben a kitömött bagoly szárnya is. Mintha el akarna szállni. De a szikár, agárarcú férfi nem fordul meg, hogy becsukja az ajtót, mert észreveszi Tóbiást, és kitárt karokkal indul feléje, mint aki nem hisz a szemének és többször is raccsolva örvendezik: ,,hát te élsz kéhlek, Tóbikám, tengehészek gyöngye! ez nem lehet igaz! …Hát te élsz. Én azt hittem kéhlek, milyen a pahaszt, hogy te máh hégen szagos áhtó füveket kaszálsz az elágazó ösvények kehtjében. Oh, ihgalom anyja, ne hagyj el…” ,,Edém, bohókám – élénkül meg Tóbiás is és felemelkedve ünnepélyesen indult el, a terem közepén találkoztak össze, megölelték egymást. A vendégek szótlanul bámulták őket s a kocsmáros kérés nélkül rakott eléjük egy-egy pohár bort. ,,A báró úréból” – mondotta teljesen feleslegesen, mert senki sem figyelt rá. Tóbiás és a báró egymáshoz koccintották poharukat, ittak, s barátjának csak ezután jutott eszébe, hogy őt is be kellene mutatnia régen látott kedves ismerősének. „Béla barátom Erdélyből” – mondotta, s a báró acélszürke szeme máris rászegeződött. “ Nagy balhé van Mahosvásáhhelyen – mondotta és utasította a lesben álló, egyre készségesebb kocsmárost, hogy újdonsült ehdélyi bahátjának is hozzon egy poháh boht, hogy koccinthassanak a homán-magyah bahátságha, amely éppen ezekben a napokban hagyogva teljesedik ki, méghozzá úgy, hogy a kő kövön és elvtáhs elvtáhsnőn nem mahad…” ,,De hát mi történik ott?” – kérdezi Tóbiás, nyelvén forgatva, harapva a bort. ,,Nem tudom, utoljára akkor hallgattam rádiót a tegnapelőtt, amikor taxival mentem a várba, hogy veled találkozhassak.” „Majd meghallgatjuk az esti híradót – nyugtat meg a báró, s rendel egy hidegtálat: sajt, sonka, olajbogyó, pickszalámi … sorolja, s közli velük, hogy – tehmészetesen ma máh nem utazunk sehova, az ő szehetett vendégei leszünk az ő kedves phésházában, meht ha van hely a világon, ahol éhdemes időzni, az egy több száz éves bohospince…” Közben megjön Málik, ingatja a fejét „Senki sem ismer egy ilyen nevű harangozót!” De a báró, amikor meghallja, hogy kiről van szó, nevet, s a poharat Málik kezébe nyomja. „A soföhöm elvisz kéhlek, hogy személyesen táhgyalhass vele és pehsze, tehmészetesen vissza is hoz. Mi addig előhemegyünk…” koccintanak, isznak, megjelenik a kocsmáros is a hidegtállal ,,Fehi – szól át a szomszéd asztalhoz a báró, termetre Málik nagyságú fiatalember emelkedik fel. – Átviszed az uhat, megkehesitek Illést, beszél vele s utána hazahozod, a phésházban leszünk. Éhtve van…” ,,Igenis! “ – kattan össze a fiú bokája, s előreindul. Málik némán követi. ,,Idegenlégiós volt a gyehek – magyarázza a báró büszkén –, látod Tóbikám, nemcsak te ihtottad az ahabokat, de megunta a sivatagot, hazajött s felfogadtam soföhnek és testőhnek, aki bohhal keheskedik, soha nem józan teljesen, s üzleti vitákba is bonyolódhat…” ,,De magadról beszélj! Hazaköltöztél, édes Edém…” ,,Haza. Amióta Kláhi meghalt, nem volt éhtelme semminek, eladtam a földeket, a házat, csak a bécsit tahtottam meg, havonta egy hetet ott vagyunk Fehivel, nem tudom nélkülözni az opehát s a kávéházat. Itt szőlőket vettem, építettem egy kacsalábon fohgó kastélyt, s bohban utazom, ha nagyapám csak itta, háment a családi öhökség fele, én áhulom is, hogy gyahapodjon máh véghe a Csekonics nemzetség. Mikor kimentem 56-ban, semmim sem volt, mindent elvettek, a földből csak annyi maradt, ami két csehépben elféht, de ahogy kijutottunk, váht az öhökség oszthák hésze, de hiszen tudod…” ,,Igen – ingatja a fejét Tóbiás, mint aki valóban mindent tud és a regensburgi udvarra betáncol kis kék pettyes ruhácskájában, virággal a hajában Piros, köröz az udvaron, láthatólag a metsző márciusi szélben sem fázik. „Egyáltalán – kérdezi ő hangosan – fáznak a kísértetek?” „Nem tudja – válaszol Tóbiás –, ő még nem volt kísértet, sok minden volt már kalandos élete során, de szellem még nem, de ami késik, nem múlik – röhög s bemegy a házba, hogy bekapcsolja a melegítést. Azért – fordul vissza – begyújtunk a kandallóba is, ha lúd, legyen kövér, vághatnál addig fát, hátul van a szín az udvarban…” Piros félrehajtott fejjel hallgatja beszélgetésüket, most nem tűnik el, igaz, változatlanul néma, hiába beszél hozzá, csak szép fejét ingatja, kérdéseire nem válaszol, egy pillanatig sem áll meg, változatlanul nem tudja megérinteni, de lehet, igazán nem is akarja, fél, hogy szellemtestén akadálytalanul hatol át a keze. A kerti törpéket figyeli, oda röppen az egyikhez – nevezzük Sámuelnek – és simogatni kezdi a fejét, aztán csókolni kezdi a másikat is, nevezzük Ábrahámnak. A folytatást HáBé már nem várja meg, nyögve emelkedik fel és a szín felé indul. Most valamivel frissebbnek érzi magát, mint az elmúlt napokban, nagy utazásuk képei összefolynak, folyamatos álmosságaira emlékszik s arra, hogy nagyon sokszor veszítette el társalgás közben a fonalat, ahogy Málik állapította meg aggódva ’ mintha kizuhant volna az időből s most csak nézne ki a fejéből.’ Napról napra – ez tény – elesettebbnek, gyengébbnek érezte magát, de ezt egyetlen pillanatig sem ismerte be, dührohamot kapott, ha óvatos és érte aggodalmaskodó barátai szóvá tették egyre aggasztóbb állapotát, s amikor Málik javasolni merészelte Tóbiásnak, hogy vigye el orvoshoz, bizonyára vannak nagy tudású orvos ismerősei, haragosan kitört, hogy ő nem beteg, az igaz, hogy látomásai támadnak és időnként harminc esztendeje halott szerelmével társalog, de ez még nem jelenti azt, hogy fizikailag valami baja lenne, a lelke pedig kizárólag őrá tartozik, az övé s ő nem azért látogat Ausztriába és Németországba az aranykorszaki karantén után, hogy orvosok látogatásával töltse drága idejét, nem, ő Bécsben, a Burgban azt az állítólag kiállított kardot szeretné közelről is megnézni, amelyikkel Zrínyit és Frangepánt háromszáz egynehány esztendeje lefejezték, mert állítólag kiállítási tárgy mutatván, hogy valamiképpen mi barbár és kuruc magyarok is jelen vagyunk a boldog Ausztria történetében. Amikor a színben felemeli a fejszét, a hóhér kardja képződik meg előtte, s hiába húzza nyakig magára a pokróccal bélelt takarót, összekoccannak a fogai, akkor látja meg az ablak halványuló négyszögében az első varjút. Károgva köröz a kert diófái fölött, mintha társait hívná. Piros is felfigyel rá, odamegy az ablakhoz, eltakarja a károgó varjút, de egy idő után ismét eltűnik, semmivé foszlik, és HáBé ismét meglátja az ablak keretében szállongó, fáradhatatlanul károgó varjakat, kérdőjeleket, fekete kérdőjeleket formáznak az ónszürke égre. A kerti, nem is olyan távoli diófa ágai furcsán csipkézik is a képet, látószöge (döbben meg Hábé és iszonyú erőfeszítéssel próbál meg elfordulni, de nem képes megmozdulni, néznie kell)! megsemmisíti és átalakítja a távolságokat, a varjak, mintha a diófa ágai között kerengenének, leállíthatatlanul. Mégis sikerül lehunynia szemét, álmában tovább kárognak a vén varjak, beláthatatlan mező közepén áll, figyeli, hogyan lassítanak körülötte az iszonyúan, elképzelhetetlenül hosszú szerelvényekből álló vonatok. Fekete melegítőruhás férfik ugrálnak ki a vagonokból, a ’89 decemberében garázdálkodó, majd nyom nélkül eltűnő, felszívódó terroristákra emlékeztetnek és lövésre kész oldalfegyverekkel indulnak feléje, kiabálnak is valamit, de az iszonyú károgástól semmit nem hallani. Aztán egyszerre dördülnek meg a fegyverek, s ő hirtelen önmagát látja meg egy félhomályos teremben, ravatalon. ,,Gyakran szoktál ájuldozni, édes Bélám?” A parancsnok hangja vicces ugyan, de szemében aggodalom. ,,Szíves vagy” – érdeklődik Má-lik, s vizes ruhával törülgeti az ő elképedt sápadt arcát. Igen, percekig azt sem tudja, hol van, azt sem, hogy mi történt. Hogy kálváriája felidézésének csúcspontján egyszerre csak lefordult a székről, s így hallgatósága nem tudta meg, hogy mi lett a disznóval akkor, felsőtábori száműzetése első napján, megberetválta-e vagy nem, noha ez nem is volt fontos, hiszen azok, akik kieszelték, mindenképpen gondoskodtak arról, hogy az őt határozottan rossz színben feltüntető legenda elterjedjen a szolgalelkű és gyáva borbélyról, aki, csakhogy megszerezhesse a falu vezetőinek bizalmát, képes volt egy disznót is megberetválni. Igen, Szikszai, Felsőtábor akkori kiskirálya gondoskodott róla, hogy az eset kiszivárogjon és nem ő tehetett arról, hogy nem számukra kedvezően alakult a dolog, a felsőtáboriak ugyanis a bizarr esetben nem az ő gyávaságának és szolgalelkűségének tragikomikus bizonyítékát látták, hanem a hatalom helyi letéteményeseinek agyalágyultságát, vezetőik végzetes elhülyülésének bizonyításául idézgették, röhögve az esetet, amely így az ő kretén szadizmusuk újabb jele volt, s a szépen alakuló legendában - ahogy egy estén a maliciózus Antal atya megjegyezte, az ő Béla barátja már - már megdicsőül, de legalábbis a legjobb úton van a megdicsőülés felé, akár a viháncoló tűzoltók, akik éltes korukat meghazudtolva fröcskölnek, ricsajoznak, az őrület határára kergetve az egyfolytában sípoló úszómestert, aki végső elkeseredésében azzal fenyegetőzik, hogy csendháborítás miatt hívja ki a rendőrséget, ha nem fejezik be!…Ne spricceljenek, zsivajozzanak, hiszen zavarják a fürdő nyugalomra vágyó vendégeit. Ő Pirost figyeli, egyre inkább áttűnik a fénybe, volt, nincs. Málik, nyakig bújva a gőzölő vízbe, egyre a sofőrről beszél. “ Valami Jenő? momentán most nem jut eszébe a neve, az aranyrudakat tartalmazó ládával állított be abba az alagsori konyhába, ahol a sebesülteket ápolták és a parancsnok urat kereste.’ Mi kéne, ha vóna?’ - tréfálkozott Sasvári fáradtan s meghúzta kulacsát, de már a rum se tudta felmelegíteni, napok óta rázta a hideg. De Jenő, a pesti vagány vette a lapot, egy néger nő, mondotta, pucéran, citrommal a szájában. Az most momentán nincsen. Hát akkor itten van az arany!– és Jenő az asztalra tette a ládát. Olyan volt, mint a vegyesízes ládák, de nem lekvár volt benne. Milyen arany? – érdeklődött vészjósló hangon Sasvári. – Megbuggyantál, édes fiam. Már Csóri vajda se találta meg A nagyidai cigányokban… De ő igen! – így Jenő, és kinyitotta a ládát, s a sápadt fényben sárgán világítottak a tábla csokoládénál valamivel nagyobb s vastagabb aranylapok. Mindenki odagyűlt, olyan csend lett, hogy tisztán lehetett hallani az ablaküvegek közé vesző légy halkuló zümmögését. Honnan van? – kérdezte szigorúan Sasvári. – Hova törtél be, édes fiam? A nemzeti bankba?!? És Jenő, közel hajolva a parancsnok úrhoz előadja az egyszer voltam Krőzus életemben című hőstörténetét, amelyik egy vagány magyar katonáról szólott, akinek a hadsereg aranykincsét, tartalékát kellett volna az egyik helyről a másikra szállítania és ott szabályszerűen, papíron átadnia egy ezredesnek. de a front már közeledett, és teljes volt a zűrzavar. Átadta volna ő szívesen az aranyat, ha lett volna kinek, de hát nem volt. Odüsszeája nem várt fordulatot vett, ezért azután Sopron mellett megállott az országúton. (Rájött előbb-utóbb, vagy a nyilasok kapják el, vagy a németek, vagy az oroszok?) Az ezredes – akinek szabályszerű leltárral kellett volna átadnia az egész, vagyont érő szállítmányt – már nem volt sehol, eltűnt, felszívódott a ködös novemberben és egy láda aranyat sietősen kapkodva elásott. Hogy feldúlt állapotában sem megzavarodva cselekedett, bizonyítja, hogy 11 év és tizenegy hónap után megtalálta s elhozta, hogy a haza üdvére, a forradalom szent céljaira fordíthassák, és úgy gondolja, hogy tisztaszívű, önzetlen cselekedetének bizonyítéka hogy az arany most itt van, ő még csak nem is gondolt arra, hogy ő használja fel, hogy átlépjen a láda arannyal a határon és megalapozza életét a szabad világban, nem, ő benne ilyen gondolat meg se fordult, ő rögtön tudta, hogy a sors beintett: itt az idő, most vagy soha, s ma hajnalban csónakos motorkerékpárral ment le utána, nem is kellett sokat keresnie, benne volt az a hely a domboldalon, az országúttól 25 lépésre egy vadkörtefa alatt. Egyből ráment, kiásta, hozta… Arra nem gondolt? – kérdezi tűnődve a a parancsnok úr –, hogy mi történt volna akkor ha a fát esetleg kivágják vagy villám csap bele… De erre is gondolt – vigyorog Jenő – a kilométerkőtől számította… S a teherautóval mi lett? – szólt közbe megint a parancsnok úr s álmatagon bámulta a sárgán derengő aranylapokat. Később beállott ötven másik katonai teherautó közé, leszegezte a ponyvát és eltűzött, számára ott és akkor ért véget a háború… Málik sóhajt és fejét is beledugja a forró vízbe. ,,Hát ezt a ládát rejtette el Kőbánya pince és barlang útvesztőjében valami jó helyre a parancsnok úr, csakhogy ő – prüszköl Málik – tolókocsiban nem mehet utána, ezért a feladat – mutat Huterára – ránk vár… Ez is ránk…Ha visszajössz Ausztriából, megkeressük. Én addig beszerzem a kellékeket.” ,,Nem értem – ingatja a fejét döbbenten Tóbiás – miféle, kellékeket?” ,, Elem, és viharlámpákat, fáklyákat, mivel ottan sötét van, ahogy Béla mondja, sötét, mint a bika szar-vában…” ,,S térkép, ilyesmi van?…” ,,Nincs, csak a parancsnok úr egyebekben bámulatos memóriájára hagyakozhatunk. Ez nem sok, de mégis kiindulópont lehet…” ,,És Sasvári őrnagy úr mihez akar kezdeni a láda arannyal?” ,,Én még olyan hadviselt magyar féhfit, aki különösen Libeh atyánk nedűjének áldásos hatása alatt ne kezdene lódítani, még nem láttam – nevet a báró, végre felfogva a félreértés lényegét, aztán megkínálja testőrét is egy pohár borral. Ülnek a gyertyák lobogó fényében, s Feri, a veterán idegenlégiós is belesodródva a történetbe, rezzenéstelen arccal részletezi, hogy milyen ijedt volt az a harangozó, mintha nem is harcolt volna végig egy háborút, mintha nem is tapasztalta volna meg szegény feje Recsket, s még azelőtt az orosz vendégszeretet a hadifogságban.” ,,Tőlem ijedt meg szegény – tűnődik Málik, nyelve hegyén ízelgetve a bort. – Azt hitte, eljött a számonkérő szék, és ő, aki mindent túlélt, most befejezi földi vonulását.” “ A sekrestyéssel üldögélt a padon, a templomkertben – folytatja Feri –, és amikor egyszerre felmagasodtunk előtte István bátyámmal, nyelni se tudott, köpni se.” ,,Maga Illés József? – veszi át a szót Málik. ,, Én vagyok.” ,,Maga tüzértiszt.” ,,Már hogyan lenne tiszt – röhögött a helyzetet élvező sekrestyés, akinek felgyűlhettek az elszámolnivalói Illés komával. – Tizedes volt ő, az se sokáig, mert fogságba esett. megkértem az ipsét, kussoljon, nem rá vagyunk kíváncsiak. ,,Sőt – teszi hozzá Feri – húzzon el, ez az egész nem őrá tartozik. Ha valakinek elmondja hogy látott minket, az egérlyukba is elbújhat, oda is utánamegyünk. Hát elhúzott az ürge, és István bátyám elkezdte a reszkető fejű öreg kihallgatását. Nem ment könnyen, össze-vissza hablatyolt szegény feje, főként, amikor kiderült, hogy Hutera úrral való kvaterkázásáról is tudomásunk van…Ekkor már szinte sírt szegény, meg is sajnáltam és István bátyám is megsajnálhatta, mert kifejtette, mit búsulsz kenyeres, mikor semmid sincsen, hazudtál ez igaz, de nincs veszve Óbuda, míg szarni tud a magyar, s nehogy azt gondolja, hogy csak a tisztek emberek. ő se volt tiszt, őrmester volt, de nem is ez a fontos. Jó katona legyen, melegszívű, könnyed léptű, zavaros a Nyárád…” ,,Hívtuk – jegyzi meg Málik –, hogy jöjjön velünk, találkozhat Hutera úrral is, de ő restelkedett. Aztán felugrott, hív a kötelesség! – mondotta – kell menni harangozni…” ,,Én is kellett volna menjek veletek…” ,,Nem, Bélám, az még rosszabb lett volna…Aztán a házigazda teletölti a poharakat s a bor figyelmeztetően csillan meg a százéves tömzsi üvegpoharakban, ,,amelyek – nevet a báró – akkor se töhnek el, ha a bús kedvű zelegoh magyahok úhi szeszélyükben a falhoz vagdossák őket. Éljen a poháh, amelyik soha nem töhik el...” ,,Ő Erdélyből jött el, néhány éve, mert már nem bírta tovább. Képzettségére nézve pszichológus. Már az egyetemen rájött, hogy Ceausescu Romániájában lélektanászra semmi szükség nincsen, s úgy döntött, máshol kezd új életet. Egy társasutazásra fizetett be, szegény nagyanyja minden megtakarított pénze ráment, de megérte. Utolsó nap maradt le a csoportról, s akkor kezdődött a kálváriája. Ha ezt sejti, ész nélkül megy haza, nem vállalja, de az életben az a gyönyörű, hogy soha nem tudjuk még elképzelni sem, hogy mi vár ránk. – A kisasszonyok tálcákon érkeznek a süteményekkel. – Önök uraim – sóhajt a lány – magyarországiak, ha jól sejtem, ezért el sem tudják képzelni milyen reménytelen, milyen sivár és milyen unalmas volt az élet Erdélyben. A Ceausescu és a Kádár közötti különbség diktatúrájukban is megmutatkozott, ráadásul nem is helyezkedhettem volna el klinikai pszichológusként, nem volt protekcióm, mehettem volna tanítani valamelyik sáros moldvai faluba, mert az volt az úzus, hogy a magyar orvosokat, tanárokat kizárólag román vidékre helyezték. Hát ezért tanultam meg és németül és angolul s ezért bújtam éjt nappá téve a szakirodalmat. Én tényleg lélekgyógyász szerettem volna lenni, uraim, de a sors közbeszólt s a véletlen letérített a pályámról. De az is lehet, nem is volt véletlen. Véletlen? Mi az. A filozófia képtelen definiálni. De őt ez nem izgatta soha. Ő a szabályszerűségekben szeretett volna hinni, lenyűgözték a modern lélektan lehetőségei, így későre vette észre, hogy rossz helyen tett rossz lóra. Mindegy ez – kezdi mohón kanalazni süteményét. – Nem is rájuk tartozik, ne haragudjanak, hogy kiborult, és ha tényleg magyarországiak, akkor amúgy sem értenek semmit, még ha akarnák se érthetnek meg egy erdélyit. Ez két külön világ! – Darab ideig hallgat, sietősen kapkodva falja a tortaszeleteket, szív alakú arca kipirul, tart egy kis szünetet, kortyol narancslevéből. – A láger, igen. A folyamatos kihallgatások. Unott, szigorú emberek faggatták, legintimebb titkaira is kíváncsiak voltak, diplomáját hümmögve nézték, láthatólag nem tudtak vele mit kezdeni, mehetett volna Kanadába, ez igaz, de nem akart, ő ma már készségesen belátja, ostoba volt és makacs, Bécsben szeretett volna pszichológus lenni, kiderült, ha tényleg azt akarja, megint beiratkozhat az egyetemre. Azt persze senki sem mondotta el neki, hogy miből? Aztán az albérlet, az élet, ami itt nem olcsó. Egy ideig takarítani járt, beiratkozott az egyetemre, nyomorgott, de boldog volt, hogy azt csinálhatja, amit akar, s akkor jelentek meg körülötte ismét a figyelő, őt követő figurák. Elment a hivatalba, panaszt tett, de kiröhögték, véletlenül kihallgatott egy beszélgetést a vele kapcsolatot tartó, az ő helyzetével tisztában lévő, róla mindent tudó 50 év körüli szigorú hölgy mosolyogva mondta kollégáinak: még ez akar pszichológus lenni, amikor ő szorulna segítségre, hiszen üldözési mániája van a balfácánnak. Hát kicsoda ő, hogy még itt is vele foglalkozzon a román securitate… Elrohant a hivatalból, akkor este hívta fel először egy érdes férfihang és megfenyegette, túl sokat nyüzsög, túl nagy helyen van, de tudják (ezek már otthon is mindent tudtak), hogy nehezen él, ők meg tudnák könnyíteni a helyzetét, ha vállalna bizonyos apró szolgálatokat. ,Mire gondolnak?’ – kérdezte ő idegesen, mire a férfi kifejtette, hogy ő olyan társaságokban mozog, ahol érdekes (legalábbis őket érdeklő) személyiségek is megfordulnak, őket kellene meg-figyelni… – Már ment a táskamagnó, felvette az egészet. Besúgásra kényszerítenek itt, a szabad világban? Higgyen amit akar! – vált durvává a hang. – De vigyázzon, mindenkit érhet baleset… Másnap lejátssza a szigorú hölgynek a felvételt. Nem kellett fordítania, a tisztviselőnő Nagyszebenből jött el, kiválóan beszélt románul. Azonnal odahívta felettesét, meghallgatták a felvételt, buzgón fordított, a 60 évkörüli kedélyes bécsi polgár arcán zavar suhant át, feljegyzett valamit, s együttérzéséről és védelméről biztosította őt. Este természetesen szólt a telefon, betelt a pohár, te kis ribanc! – csak ennyit mondott a szigorú férfi, később barátnője hívta Kolozsvárról, hogy szomorú hírt kell közölnie: meghalt a nagymamája, egyetlen családtagja. Ült az albérletben és úgy érezte, vége, nincs tovább, ha be lett volna vezetve a gáz, akkor bizonyára nyitva is hagyja, de nem volt bevezetve. Feküdt a hátán a sötétben s elképzelni sem tudta, hogy hogyan lesz tovább?! Hirtelen csúszott ki alóla a talaj, elveszítette (hogyan is fejezze ki magát?) a biztonságérzetét, egyedül maradt, végérvényesen egyedül, ráadásul ellenséges környezetben. S nem támaszkodhatott senkire!…”
(befejező rész következik)
