Korán keltem a reggel, apám képes volt a kiserdei favágóknak eladni a munkaképességem csekély 8 pengőért két napra. Bár azt ígérte, hogy négyet majd én tehetek zsebre, de mikor megláttam a spájzban az öt üveg fütyülős pálinkát, kezdtem attól tartani, hogy két nap múlva abból a pénzből egy fillér sem marad.
Amint baktattam a fák között énekszóval keresztezett súrlódó hangra lettem figyelmes. A kis tisztáson két férfi fűrészelt megállás nélkül.
– Te Dénes – szólalt fel a kövérebbik. – Mikor elgyüttünk, adtál a Bodrinak önni?
– Nem én – szuszogott a véznábbik – Miért, ki az a Bodri?
– Hát a kutya, ki lönne más!
– Te Pál – vakarta meg Dénes a fejét –, nekünk lönne kutyánk?
– Hát hogyne lönne! Az a fekete szőrű puli.
– Te Pál – gyűjtötte össze a nyálát a vézna és egy zöldhátú köpettel jutalmazta a fűrész markolatát. – Az a puli, a Bodri, már két éve mögdöglött.
– Tényleg? – csodálkozott el a kövér férfi. – Akkor azért nem öszi mög az ételt, hiába pakolom ki mindön röggel. Szögény feleségöd mög mindég mögfőzi neki a kosztot.
– Te, Pál, az nem a te feleségöd?
– Az enyém lönne? De hát én mög se esküdtem. De te, Dénes, igen. Neköd akkora menyegződ volt, mint ide Nagykáta.
– Az nem létezik, Pál, én olyan agglegény vagyok, mint annak a röndje! Sose volt asszonyom.
– Te, Dénes! Akkor ki az a nő a mi házunkban?
– Eszöm nincs hozzá.
– Azt a betyár mindönit a szömtelen fehérnépnek! Hát volt képes beférkőzni közénk! Na de majd én adok neki, csak érjünk haza.
– Jól beszélsz, Pál, jól beszélsz! Majd én kitekeröm a nyakát annak a szotykának.
Kisvártatva előléptem a fák közül, mégis csak úgy gondoltam, megszolgálok azért a nyolc pengőért. A két férfi értetlenül nézte dicsőséges eljövetelemet.
– Hát té mög tán a Róbert király vagy? – kérdezte Pál.
– Az mög ki volt? – érdeklődött Dénes.
– Hát aki mindig álruhába járta a vidéköt, oszt beszegődött a munkások közé.
– Te Pál, az nem a Mátyás király volt?
– De ha mondom, a Mátyás Róbert.
– Én azt hittem, Hunyadi Mátyás volt.
– Az volt a teljes neve, Hunyadi Mátyás Róbert.
– Már bocsánat – avatkoztam be az eszmecserébe. – Koszó Márton vagyok, és nem király. Én lennék a maguk bérese két napra.
– A miénk? – érdeklődött Dénes. – Az a kölök, akit a faluból küldtek gallyat szödni?
– Igen, gondolom, szóltak, hogy jövök.
– Nem biza, senki se szólott, még sose hallottunk rólad. De ha már itten vagy, akkor nem zargatunk haza. Viszont mára befejeztük a munkálatokat, majd holnap beállhatsz te is.
– Máris befejezték? De még csak reggel kilenc óra van.
– Ne azt nézzed, hogy hány óra, mögdolgoztunk a jussunkért, oszt ennyi. De gyere, öste aludhatsz nálunk, mög vacsorát is kapol.
– Remélöm, valami jó vacsorát főz az asszony – sóhajtott fel Pál.
– Miféle asszony?
Az erdő túloldalán volt a favágók háza. Az ajtó előtt ott volt a kutya tálja telis tele szaftos birkapaprikással. Mivel kutya nem volt sehol, a döglegyek kényszerültek annak elfogyasztására. A verandára érve Pál rátette a fejét az ajtólapra.
– Nem hallok mocorgást, nem tört be senki.
Nehéz is lett volna betörni, hiszen az ajtón akkora lakat függött, mint Bolcsár Jenő, a falu füstölőjének legnagyobb üstje. A hozzá tartozó kulcs sem volt akármekkora. Nem is tudták magukkal vinni, a ház melletti fa mögé volt támasztva. Hosszadalmas munka árán sikerült kinyitni, majd a derék favágók a házukba invitáltak. Körülnéztem, de nőnek nyoma sem volt.
– De hát nincs is itt egyetlen asszony se – közöltem észrevételeimet.
– De hát hun láttad te azt a nőt, akit a feleségömnek hittél? – vonta kérdőre testvérét Dénes.
– Ahun-e – mutatott a sparhet felé. – Röggel ott melegítötte a kutyának valót.
– De hát az én voltam! Oszt nem a kutyának valót melegítöttem, hanem a mi vacsoránkat, birkapörköltet.
– Te szentségös Istók! – kapott a fejéhez. – Azt raktam ki a Bodrinak.
– A csudába, te bolond, most aztán jól nézünk ki mindannyian. A szentségös Istók faszáját beléd!
– No csak ne essél bele a pánikba, testvérbátyám, volna nékünk itthon szalonnánk. Majd azt összük vacsorára.
Végül az asztalra került az a szalonna igazságosan elosztva háromfelé. Miközben falatoztunk, Pál megosztott velem néhány kósza gondolatot a jövő favágás-technikájával kapcsolatosan.
– Sokat gondolkoztunk szépecsémmel, mi lönne abban az esetben, ha nem a fűrészt köllene ide-oda ráncigálni a fán, hanem fordítva hajtanánk végre. Értöm ezalatt azt, hogy két erős bakra igen nagy méretű fűrészlapot erősítenénk, oszt a sok derék legény mögragadná a rönköt, majd azt huzigálnák ide-oda.
A szalonna lassacskán a végét járta, az én adagom is gyorsabban fogyott, mint kellett volna, mert Dénes rendszerint összetévesztette a tálamat az övével, és az én jussomat kezdte el aprítani.
– Azt a betyár hétszázát, de jól laktam! – csapott pocakjára Pál. – Tán a múlt hónapba laktam ilyen jól utoljára, mikor a Csabaki Jóskánál disznóvágás volt.
– Az ám – mosolygott Dénes –, szögény Csabaki Jocó, jól mögötted a disznaját! Alig maradt neki valami kevés. Rítt is szögény másnap, oszt mög is fogadta, hogy sose hív el többé bennünket.
– Nem úgy volt az – tiltakozott Pál. – Hát nem azt mondotta állandóan, hogy ögyünk, amennyi jólesik! No, neköm épp annyi esött jól, amennyit mögöttem.
– A teringettét, te több, mint a fél jószágot nyelted be két övésre! Emlékszöm, két napig föl se bírtál kelni az ágyból, annyira föl voltál fúvódva!
– Hát mit vádolsz, te szélhámos – állt fel Pál és csapott az asztalra. – Te csak ne vagdalózzál hozzám semmit se! Hát olyan részög voltál, hogy majdnem mögerőszakoltad a Csabaki nyolcvan éves anyósát! Öten alig tudtak leszedni róla.
– Na most már aztán befogd azt a nagy lepcsös szádat, mert beletöszök valami nehezéköt!
– No de kend urak! – álltam fel és próbáltam véget vetni a vitának. – Hát muszáj itt marakodással foglalatoskodni? Inkább igyanak, addig se gyilkolják halomra egymást.
– No fiam – nézett rám Pál elégedett vigyorral. – Hát úgy látom, okosságod fölülmúlja a Jászabó Pali paprikaföldjének kiterjedését. Te bizony elkelnél itt nálunk, hogy minden röggel bölcsességgel szóljad körbe az eszünk tokját.
Előkerült a spájzból egy üveg pálinka, majd még egy és még egy.
– A teringettét – rakta le poharát Dénes. – Ennek oszt van huzatja röndösen!
A ki tudja hányadik üveg elfogyasztása után Pál nótára kapott. Dénes viszont felállt és lassú, billegő léptekkel közeledett felém.
– De szép vagy, te lyány! Mi a neved?
– Nem lyány az. te, Dénes, hanem a Hunyadi Róbert. Nem emlékszöl, ő hívott mög minket ide vendégségbe!
Pál nem igazán foglalkozott testvére kiokításával, továbbra is bennem látta álmai Madonnáját.
– Gyere, te, szépség, háljál velem az éjjel!
– Tágulj tőlem! Hát engem akarsz meghágni, te, aljas! Hogy az isten szúrná ki a szemedet, ha nem én szúrom ki hamarább!
– Gyere már no, hát nem akarod érzékelni, hogy milyen férfias vagyok!
– Másszál már le rólam, mert úgy éljek, fejszét vágok a derekadba!
Aztán elszabadult a pokol. Dénes továbbra sem tágított a közelemből, ezért kénytelen voltam testi erőszakba bocsátkozni egy karikás ostor segedelmével.
– Jaj, jaj – kiáltott a férfi. – Ne bántsál, te falu rózsája! Hát én nem akarok tüled semmi rosszat, csak a szerelemből akartalak kioktatni!
– Majd kioktatlak én a szerelemből, te girhes fanyüvő, hogy egy életre elmegy a kedved az asszonytársadalomtól!
– Jaj, segítsél már Pál, mert összetöri a csontjaimat ez a csoroszlya!
Pál ugyan próbálkozott a székből való felállással, de mivel harmadik nekifutásra sem sikerült, úgy döntött – persze saját akaratán kívül, hogy nyugovóra hajtja fejét. Dénes sem húzta sokáig, a kiérdemelt veréstől a földre rogyott és hangos horkolásba kezdett. Én meg szedtem a lábam, meg sem álltam hazáig.
Meg is mondottam apámnak, tartsa meg nyugodtan mind a nyolc pengőt, de cserébe soha többé ne adjon béresnek senki fiához.
