Olyan szép a kis templom, csak kár, hogy romokban hever. A cserepek hiányoznak a tetőről, és a gerendák is megrogyadoztak, elkorhadtak. Odabent a hűvös félhomályba borult csarnok se volt különb. A padok felborulva sorakoztak egymás mögött, a faburkolat megkorhadt, kilyukadozott. Na de a szobor, a Krisztus szobor. Azon látszott, hogy mindennap takarítják. Se por, se kosz nem fedte, és úgy ragyogott, mint valami drágakő. Az igaz, hogy az egyik keze már hiányzott, meg talán a feje is, és meggyfából faragott mankószerű lábakon állt, de ettől eltekintve mégis csak ő volt a Messiás.
Hahó, atyám! – kiáltottam.
Semmi válasz, csak a visszhang. Szivacs Benedek atyát mintha a föld nyelte volna el, hacsak ő nem nyelt el valamit, ami a szájában gátat szabna a hangok kijövetelének.
A gyóntatófülke függönye megrezzent, és bentről különös nyögések szűrődtek ki. Elhúztam, és alig hittem a szememnek. A plébános ott feküdt a kövön hulla részegen, össze-vissza csapva hányadékkal a templomi hacukáját. Kezében üres flaskát szorongatott, melyből erős borszag áradt.
– Az áldóját – nyöszörgött a pap –, de möghúzta a bélömet! Úgy facsargat, hogy menten durrantok egy sógorosat.
– Atyám, hát maga mi a fenét csinál odale?
A plébános nem méltatott válaszra, inkább eldalolt egy nótát:
Ha én egyszer úgy érezem,
belém lőnek, oszt vérezem,
de ha én azt úgy érezem,
a bányába nem lösz rezem.
De nem szeretném úgy érezni,
belém lőnek, oszt vérezni,
mert amikor azt érezem,
a bányába elvérezem.
– A jó istenit a szentemberének! Hát ez tök részeg! De majd én kijózanítom magát, úgy éljek!
Az oltárról felkaptam egy faserleget, megmerítettem szenteltvízzel és azt Szivacs atya képébe borítottam.
– Fúj! – köpködött a pap. – Mi ez a rossz nyavalya? Legalább bort öntöttél volna fiam, az anyád úristenit!
– Maga csak ne káráljon, plébános uram, főleg ne a templomban! Szedje öszsze magát, mert nyomok a képébe az Úr serlegéből még egy adagot!
A pap feltápászkodott a földről, letelepedett a gyóntatószékbe, és sírni kezdett. Szipogott, könnyezett, orrának nem csekély tartalmát egy kézmozdulattal a padlóra ürítette.
– Hát magát meg mi lelte? Miért rí itten?
– Már hogy ne rínék, fiam, mikor szörnyű csapás ért. Holnap lönne a nagy mise, oszt én mög ügyetlen mivoltomba kiborítottam a misebort a padlóra.
– No, atyám, látom magát a jóisten nem véletlenül áldotta meg a Szivacs névvel. Amit kiborított, azt rögtön föl is szívta, mert kétlem, hogy ezt a mámoros állapotot a szenteltvíz okozta volna.
– Te csak ne merészöljél engömet vá-dalommal említeni! Csak nem képzelöd, hogy azt a drága nedűt hagyom, hogy a padló szíjja fő! Arról már nem is beszélve, hogy urunk bora inkább a torokba veszszön kárba, mintsem a padló repedéseiben. Mög, hát ez a burkolat se borálló, hát nincs elég baja már a templomnak, még a lábunk alatt is omladozzon a járhatóság? De ugye tédög a jóisten küldött?
– Nem, atyám, magamtól jöttem.
– Az nem baj. Tudod, fiam, neköm nincsen pénzöm, hogy a Csabaki Dezsőtöl bort vögyek a misére. Hát én is, mög a jóisten is elvárnánk tőled annyit, hogy adományozol a templomnak egy liter kocsisbort.
Egy szürke galamb röppent be a templomba, átsuhant a padok felett, és egy jókora fehér szarcsimbókot lövellt a fejemre. Majd ahogy jött, ugyanúgy távozott is.
– Fiam – kiáltott a pap. – Tégöd mögáldott az isten! Még a mindönható urunk is azt akarja, hogy segíts neköm szorult helyzetömbe.
– Hát, ha ilyen egy áldás, akkor nem kívánom senkinek. Ugyan volna otthon egy üveg pálinka, amiért az apám két napig odavolt napszámba, de hát az nem helyettesíti a misebort.
– Tökéletes. Hidd el, azt a pálinkát isten adományozta az apádnak, úgyhogy te nyugodtan visszaadományozhatod neki. Eredj haza érte, oszt vidd el a Csabaki kocsmájába. A Dezső örömmel el fogja veled cserélni egy liter borra.
A kocsmában, míg Csabaki Dezső külön kérés nélkül részesévé vált a cserének, Bakóc Jóskát, a falu ácsát pillantottam meg, amint hevesen birkózott egy bögre borral.
– Jóska bátyám – léptem mellé –, hát kend mért nem hozza már helyre a templomot?
– Hagyjad mán’ kölök – legyintett – Annak a papnak nincsen pénze, oszt hát ingyé nem fogok ott robotolni.
– Pénze az nincsen, de nekem titkon elmondotta, hogy annak, aki fölvállalja teljesen bérmentve, csakis kizárólag isten iránti szeretetéből, oda fogja adni a templomi aranykelyhet. De kérem kendet, ezt senkinek se mondja el, mert a végén még ott fognak tolongani nála a semmihez sem értő ezermesterek.
– No fene – hajtotta le a bort. – Hát ha ez így van, akkor holnap korán reggel már oda is pakolok. Majd azt mondom néki, hogy csak a szeretet vezérölt, és nem a pénz.
Visszatértem a templomba, Szivacs atya a faszobor előtt térdepelt és imádkozott. Mikor megpillantott, kezemben a borral, magához ölelt, és azt hittem soha többé nem ereszt. A prófécia ugyan szólt a Messiás második dicsőséges eljöveteléről, de nem mertem hinni, hogy az biza én leszek kezemben egy flaska borral.
– Látom, szerencsével jártál, fiam, hát holnap mégiscsak lesz mise.
– Jó híreket is hoztam, atyám. Bakóc Jóska kora reggel érkezik, azt mondta megcsinálja a templomot csupán Isten iránti szeretetéből.
– Ó, fiam. Hát tégöd mégiscsak az Isten küldött!
Kikapta a kezemből a bort, felnyitotta, és egy húzóra több mint a felét meg is itta. Aztán a másik húzóra a másik felét. Mint a szivacs, minden cseppet magába szívott.
– No de atyám! Mi lesz a misével?
– Hát, ha holnap ide pakol az ács, akkor be köll zárni a templomot, és a mise is elmarad. Ezért aztán miseborra sincsen semmi szükség.
Most aztán legszívesebben orrnyergen vágtam volna az atyát a híres templomi kehellyel, de hát szent emberről lévén szó, nem akartam magamra haragítani a Jóistent. Inkább hazamentem.
Ami otthon fogadott, az sem volt mindennapi. Apám össze volt esve a konyhakövön, és azt mondták, már két órája kómában van. Szarka doktor ugyan ott téblábolt mellette, de az öregembe csak nem akart visszatérni az életkedv. Azt mondotta anyám, hogy valami pálinkát keresett, amiért két napig dolgozott.
