Szülővárosom, Arad, egy valamikor polgárias város, ahol még manapság is kihúzott derékkal járnak a nők, azok a nők, akiknek elringása után menten megfordulnak a férfiak, nők, akik nyáron is mindig selyemharisnyát viselnek, és kalapot hordanak, csak így kidíszítve lépnek ki az utcára, vasárnap délután pedig vizitbe mennek öreg rokonokhoz, megfakult arcú, kialudt szemű öregekhez. A rokon, akihez ezen a neves napon elindultunk, már nagyon benne volt a korban, úgy száz felé járt, de szellemileg csodálatosan ép volt. Még a gyermekkorára is pontosan emlékezett, elbeszélésében föltűnt a tejesasszony anyja, aki hét gyermeke közül csak egyetlen egyet szeretett, a Manci nevűt, aki rokonokhoz Pestre került, s ott végzett polgári iskolát. S a rokon tologatta az emlékeit, szinte pökhendin, némi kihívással. Szó se róla, a többi gyerek egyáltalán nem tartott igényt a mama szeretetére, gondoskodására, de hiányát azért felírták maguknak. Mikor idáig jutottunk az emlékek bonyolításában, váratlanul belépett a szobába egy jó ötvenes nő, ő volt a fiatalabb rokon, aki az öregnek a gondját viselte, ápolta kitartóan. A Róza nevű nő, egy műanyag lapon, tésztát hozott be. A tészta vidékies tészta volt, mennyiségre túl sok, túl édes, túl krémes, olyan, amilyent az Arad melletti falvakban sütnek az asszonyok, és bőven küldözgetnek barátoknak, szomszédoknak, szóval egymásnak. A tészta annyira jó volt, hogy kifordult a számból, mivel enyhe ecet- meg vaníliaillat áradt belőle. Arra gondoltam, Istenem, ez a két nő ugyan mit fog kezdeni ezzel a platninyi tésztával? Világos, hogy osztogatni fogják, s az már az elismerés csúcsa, ha a tészta receptjét netán el is kérik tőlük.
A magyar irodalomban tétje és helye van a finom tésztaféleségeknek. Csak tudni kell, hol keresse az ember, s én tájékozott voltam. Alaposan. Társam is volt az ide vonatkozó irodalom böngészésében, mégpedig Márki Zoltán. Nemes kovász kell a jó konyhához és toll a megírásához. Mert vannak primer örömök, s az evés ilyen. Van élt és írott lét meg konyha. A jó konyhavitelt aztán ki lehet cifrítani a művészetig, amire azt mondják: emmá kulinária!...
Márki Zoltán, aki akkoriban éppen tanár volt a marosvásárhelyi tanárképző főiskolán, analógiás hasonlatokkal élte és olvasta a verseket. Sokszor összeültünk és együtt fedeztük fel, böngésztük a verseket. A köteteket eme verses kettőshöz én kerestem elő, én választottam ki, sose össz-műveket, azok nem jöhettek szóba, hanem régi, patinás könyvekre esett a választásom, ahányszor kézbe vettük őket, menten éreztük, hogy a könyv él, a középső kötés volt a gerince, arra fel volt fűzve minden lap, no meg a költő lelke is, aki egyszeriben beszállt hozzánk harmadiknak. (S ezek a versek többnyire elővételezések voltak a világirodalomból is.) Az uram köszönte, ő nem kért ebből, ezeken a versolvasásokon nem érezte elemében magát. Ő történelmet, filozófiát és kalandregényeket olvasott. (Már amikor a diktatúrában a kalandregényekhez hozzá lehetett jutni.)
Varró Ilonával és Márki Zoltánnal én mindent meg mertem beszélni, ami egyszer foglalkoztatott. (Ami barátság felgyűlt a lelkemben, azt én mind odaadtam nekik, szinte elégtünk a szerelmetes barátságban.) Aki őket szerette, ahogyan ők voltak, tetőtől-talpig, az mást már nem szerethet. (Szexuálisan nagy fantázia nincs bennem, azt is Márki magyarázta meg nekem, hogy miért alakult így, szerinte a zsidó uram prűdségéből átszállt rám is valami. De azért a kíváncsiság néha átfuramlott rajtam is, s olyankor érdeklődtem, például arról, hogy Márki szerint a homoszexuális aktus miként finalizálódik, mert a férfi-írók eme tapasztalataiból nem sokat közölnek velünk. Nem verik dobra, hogy mitűl jó a jó. Nézem, nézegetem a Bűvölet című olasz szappanoperát [pihentetőként], van abban egy homoszexuális pár, kedvesek, röpkék, de soha, egyetlen ujjal se érintik meg egymást, Isten bocsáss meg, de csókolózásról szó se lehet. Ők legfennebb szemlélgetik egymást. Érje be ennyivel a néző is, mert ők szemérmes férfiak. Nos, Márki fellebbentette a fátylat eme titokról is. Volt neki egy nagyon jó barátja, DT, nos, az regélte neki, hogy egyszer egy homoszexuális hímnemű lény hatalma alá került, s úgy megdolgozta az ánuszát, olyan sikerrel, hogy DT ordított a kéjtől. Ezek a dolgok valahogy nem voltak a szívemhez közel állóak. Akkor inkább a vers, a kulinária maradjon a közös téma.)
Van Áprilynak egy verseskötete, amit a Szépmíves Céh adott ki a múlt század harmincas éveiben, s abban a vers: Kalács, keddi kalács. A zárdai évzárókon szavalva anyámra gondoltam, Bíró Etuskára, akinek az arcára nem emlékeztem, bárhogy is hiányzott nekem. Anyám talán nem is tudott főzni, sütni, mert azt az öreg nőrokonok végezték el helyette, tehát világos, hogy kalácsot se süthetett soha. Nekem szükségem volt az Áprily mamára, az ő kalácsára. Márkival megállapítottuk, hogy a vers amúgy puritánul szerényen hangzó, ám a szavak mégis nagyon szépen odasimulnak egymás mellé. A keddi kalácsmaradék az igazi, diadalmaskodó ajándék Áprilynak, a kisfiúnak. Ennek a versnek az olvastán éreztem át mindannyiszor, hogy vannak köztes, kis halálok is (Nagy Gáspár).
Márki Zoltánnal anyakéz dagasztotta kalácsról regéltünk egymásnak. Hát mi erről lemaradtunk, mert Temesváron Márki sváb nagyanyja kalácsot sose kovászolt, olykor-olykor kuglófot, azt is bécsi módra, tejföllel és sok mazsolával. A sváb nagymama smóringot ütött össze a családjának. Így aztán a smóring-nosztalgia mindvégig ott kóválygott Márkiban, egyszer nekemfeszítette a kérdést: „Kisgyöngyöm, képes lennél egy smóringot kikavarni nekem?” Képes voltam. Márki ült meghatottan a konyhaasztal mellett és kanalazta a smóringot, mert azt kanalazni kell. Elérzékenyedésének az uram vetett véget, nem tűrhette tovább, mondván, hogy a zsidó konyhában is gyakran előfordul a smóring.
A magyar konyhában a vasárnapi tészta szentséges hagyomány. Én meg is fejtettem, hogy miért, mert a szegények hét közben nem jutnak desszerthez. Egy jó magyar családanya egész héten át rakosgatja félre a vasárnapi tésztához valót. Éjszaka ezzel álmodik. Kevéske vajat, zsírt, a felfőtt tej fölét üvegekben tartogatta a speiszban.
Ajándékba kaptam Dán Franciska szakácskönyvét, Zotter generális családjától, a generális második felesége ugyanis egy magyar hegedűművésznő volt, aki nem sokat konyított a konyhai dolgokhoz. Nos, Dán Franciska gyönyörűséges könyvében egy egész év menüjét írja le, külön minden napra. A menü összeállítása után akkurátusan részletezi az ételek elkészítési módját. És minden délben finom tészta is felkerült az asztalra. A Brassóban élő, jómodú Kahána családnak erre is tellett. Dán Franciska tésztáinak rafinált az ízük, és illatuk is van. A múlt század közepén, amikor éheztek Bukarestben, vasárnap délutánonként az urammal felolvastuk egymásnak Dán Franciska szakácskönyvét, s utána én lehunytam a szememet és magam elé képzeltem a sok delikateszt. Néha, jobb napjaimon, azon tépelődtem, ugyan mit csinálhattak a Kahána családban minden nap egy tepsinyi tésztával? Mert bármilyen népes is volt a Kahána család, azt felfalni lehetetlenség volt. Ne feledjük el, hogy azokban az időkben még dívott a délutáni vizit, s a kávé mellé tészta dukált. Hát eszegették, fogyasztották a frissen sültet, meg a tegnapit, a régit is.
A nagy családok vasárnapi ebédjéről Erdélyben nem hiányozhatott a tészta, igaz, néha csak finomra kevert kőttes akadt, de azt megszegni áldott gesztusnak számított. Egyszer Szabó Zsolt mesélte nekem, hogy az ő édesanyja, Szentimrei Judit mekkora tepsiben sütötte a tésztát. Egy pillanatra sem kételkedtem a szavaiban, hiszen négy gyermek leste az anyai kezet. Soborsinban, nevelőanyám anyja, a Szénács Anna nevű nyanya háromféle tésztát ismert, kőttest, rétest, vagy az ő kreálta omlóst. (3 csupor liszt, 1 csupor zsír, 1 csupor cukor, sütőpor, kevéske tejföl, és két lap közé savanykás lekvárt kent fel. Melléfogni nem lehetett.)
Nagy iskola volt számomra az aradi Nôtre Dame de Sion zárda s annak a konyhája, ahol a francia és a bécsi anyaházakból odakerült apácák sütöttek, főztek. Ezek a francia és német nők voltak a hangadók. A délutáni tea mellé angol süteményt adtak fel, a híres, angol püspökkenyeret, kek volt a neve. (Az angol cake-ből.) Ennek egyetlen készítési titka volt: az alapanyagokat egy teljes órán át kellett kavargatni, amíg a tészta habosra fölfutott. Akkor löttyintették bele a rumot, meg a langyos, olvasztott vajat. Számtalanszor én álltam oda kavargatni, hiszen erőm, az volt bőven, s a konyhás főnővér megengedte, hogy a tálat én takarítsam ki. Kiskanállal kapirgáltam ki a krémes tésztát, és felfaltam. Még a könnyem is kicsordult tőle. A mi családunkban, a második világháború idején, fényűzésszámba ment a tészta, de én delektálódtam az angol tészta táljával. Szó se róla, másnap a konyhás főnővér zsebéből mindig előkerült nekem is egy szeletke tészta. Elbújtam vele az énekteremben, ott guggoltam egy sarokban, és lehunyt szemmel csipegettem az angol tésztát.
Nyolcéves lehettem, anyám néhány hónapja halt meg, és Tádi, az öreg nőrokon születésnapomra tortát sütött az árvának. Gyönyörűen nézett ki úgy külalakra, s amikor falánkul beleharaptam, a szójabab ragacsosan a szájpadlásomhoz tapadt, valami szörnyűséges műíz volt. Menten kiköptem, és sikoltoztam: „Hiszen te nem is szeretsz engemet!” Feszt ezt ismételgettem. Tádi nem volt észlény, se politikus, de megjósolta: „Te szerencsétlen, hiszen nyakunkon a háború! Majd megennéd még a szójatortát.” És neki lett igaza.
A vasárnapi tésztából küldtünk a szomszédoknak, a barátnőknek. Nyilván azok is küldtek nekünk. Ott állt az ebédlőben, az ablak előtt egy kis, kerek asztalka, nevelőanyám hozományából való, s ő azon helyezte el a „szomszéd-tésztákat”. Öreg nők vasárnap délutáni beszélye hangzott el a tészták felett, s a végén kibukott az ítélet, melyik vasárnapi tészta a legmutatósabb, a legízletesebb. Ezzel aztán az asszonyok túl is jutottak a vasárnapi délután rezzenéstelen unalmán.
Nevelőanyám, aki közel két évtizeden át laboráns volt a soborsini Szentháromság patikában, egy úri háznál szolgált, mindenes volt, majdnem családtag, már mint férjes asszony, vasárnap délutánonként ott üldögélt a kerek asztal előtt és meresztette a szemét a tésztákra. Én ilyenkor azt éreztem, hogy angyalféleség ő, kivégző angyal, a végzet angyala, majdnem démon. Mindig az új recept szerint készült tésztát részesítette előnyben, azokat illette dicsérettel. S utána a gyerekek rájárhattak a vasárnapi kóstolóba küldött tésztákra. Nevelőanyám nem újított sokat, ő lecövekelte magát anyja, Szénács Anna receptjeinél. Csak egy fiatal, alaposan kiéheztetett farkas lehetett olyan merész, olyan falánk, amilyen én voltam. Dézsmáltam a tésztákat, és ezekben az órákban én voltam saját életem ura, no meg a kis asztalé. Aztán a túlzabálástól valamiféle szomorúság szállt meg, elbújtam a kerti lugasban, és romantikus képzelgéseim támadtak, mert a szomorúságot ez oldja fel a legjobban. Valahol, patefonról, szállt a dal: szomorú vasárnap, vártalak száz fehér virággal… Kietlen gyermekkoromban ezek a napok voltak a jobbak, de a rosszakat is megtanultam elviselni. Derekasan.
Gyermekkoromban a prolicsaládok konyhája fénytelen volt. Még emlékszem a sparheltra, amit fával fűtöttünk, úgy üzemeltettük. A petróleumlámpa már merész lépés volt előre, a korszerűsítés terén, csak annyi, hogy azon nem lehetett tésztát sütni.
Nevelőanyám pengős regényeket olvasott Zane Graytől, meg Színházi Életet. Szülőanyám rokonaihoz képest Ő már nagyot lépett előre, a kultúra felé. Hibátlanul, szép kalligráfiával írt magyarul, szóval nem pórnő volt és nem proliasszony, nem is keveredett soha azok közé. A prolifeleségeknél többre tartotta magát. Délutánonként kézimunkázott, engem is arra fogott rá. Olykor tésztarecepteket ötölt ki, vasárnapra, persze a csóré szegénység minduntalan szárnyát szegte, mert a finom, úri tésztákhoz vaj és tojás kellett, arra ment ki a játék. A cukorgyár „rossz kapitalistája” cukorral bőven ellátott bennünket, havonta hét kilót kapott minden család. Később, a szocializmusban, a munkások nem fogadták el az alamizsnát, s így cukor nélkül maradtunk, illetve kaptuk a kartellára osztott félkilót. Mi, gyerekek reggel és este, ha járt a gyár, kezünkben üveggel odaálltunk, ahol a melasz elcsorgott, és megtöltöttük az üvegünket. Ebből lett ünnepekre omlós tészta. A baj abban rejlett, hogy a melasznak egy kis mellékíze volt, olyan fövetlen répaödör. De tömény.
Aradon, a korzón ott álltak az elegáns cukrászdák, de oda mi nem voltunk bejáratosak. Az esti litánia után lecövekeltem magam a cukrászda ajtaja elé, és valahányszor nyílt az ajtó, én mellre szívtam a manduláskifli illatát. Mutogatóban a kirakatba is kiraktak, tálon, néhány kiflit. És a későbbi években, ha kulináriás álom-bolyongásaim támadtak, azokból sose hiányzott a manduláskifli. Életem során hirtelen állt be az a lelkiállapot, amikor felfogtam: az élet nem jövőből áll, a holnapból, a holnaputánból, hanem a mából. Vajon miért nem tud az ember akkor meghalni, amikor boldog? Mert a nagy szenvedésekből építed fel önmagadat. Minulescunak van egy verse (nem fordította le senki magyarra), valahogy így hangzik: a lelkem létráján összetalálkoztam Istennel, én lefelé mentem, ő, diadalmaskodva, fölfelé… S a lépcső felénél összetalálkoztunk, egymás szemébe néztünk. Ez a lényeges pillanat, mert a szereplők helyet cserélnek, én megindultam visszafelé, fölfelé, a Fény-Magam felé, megtaláltam önmagamat. S innen már minden egyszerű, érthető lett számomra. Mert Én már egy más, egy új én bőrébe bújtam.
A múlt században a prolicsaládokban unalmasan, kissé lelketlenül főztek a nők, hetente kétszer főtt tészta került fel az asztalra, pénteken és nagymosáskor szárazbab. Vasárnap hol rostélyos, hol sült tyúk volt az ebéd. Apám lekanyarította a két combot magának, hogy volt képes bevágni, de falta, falta, a többit eltolta magától, azon mi osztozkodhattunk. Frizsider nem lévén, a húst nem lehetett tárolni, azt jókor, vasárnap reggel vették meg. Azoknál a családoknál, ahol még pislákolt holmi érzelemféle, ott a mater familias pedáns volt arra, hogy dicsérjék a főztjét, s ezért mindent elkövetett, hogy lefőzze környezete nőtagjait. Az asszonyoktól más sikerélményük nem lévén, elvárták, hogy a főztjüket fennhangon dícsérjék. Anyósom egyhangú konyhát vezetett, minden pénteken kiment a váradi piacra és vett egy tömött libát, azt levágatta a sakterral, s a máját ott a helyszínen eladta. Jó drágán. Így a liba húsa ingyen volt a család számára. Azt eszegették három napon át. Libazsírral főztek, ők azt akkor még nem tudták, hogy a libazsír koleszterinszegény zsírféleség. És micsoda szép, sárga színe volt.
Azok a nők, akik még szerelmesek voltak az urukba, azok remek ebédeket főztek, nem is főzés, hanem produkció volt ez a javából. Ezeknek az asszonyoknak kulináris tudása fölért egy szerelmi vallomással, csak annyi, hogy a kislányoknak ezt még gyermekkorukban kell ellesniük az anyjuktól. Ahol szerelem van, ott az étkeknek íze, fifikája van, mintha maga a Szentlélek szállna alá. A szeretni képes nőknek van valami tudás, fogás a kezükben. Ők nem is főznek, hanem ízeket alkotnak, hívnak elő. A jó asszonyok pozitív töltetű energiája ömlik, árad a tenyerükből, és csakúgy produkálja a finom ízeket. Ebből lesz aztán a konyhaművészet.
Én ma már tudom, hogy minden kornak van egy mértéktartási divatja, amihez igazodni kell. Nyakunkon volt a háború, nem urizálhattunk. A kenyeret kartellára osztották, és fekete volt, de választhattál magadnak málékenyeret is. Ebből hetente egyet megspóroltunk, és pénteken délután én elindultam az állomás felé, szívemben vittem a reményt, hátha találok egy lelket, aki majd elviszi a kenyeret Soborsinba, nevelőanyám szüleihez. Azok ott éheztek, és jaj volt nekem, ha nem bukkantam ismerősre, a kenyeret pedig haza kellett vinnem. Láttára nevelőanyám sikoltozni kezdett, ki tudja, hol kószáltam, csavarogtam, és nem értem ki idejében az állomásra. Én léptem elé a soborsini öregek gyilkosává. A pénteki kenyérszállítás gyermekkorom rémálma lett. Ennél lejjebb már nem lehetett süllyedni. Krisztus, Mózes kérdésére, hogy ő kicsoda, emígyen válaszolt: vagyok, aki vagyok… Gyermekkoromban, apám egész rosszaságát rám olvasta, később, öregkoromban, a húgom zúdította rám a szüleitől átöröklött rosszaságát. Nézegetem azokat a legutóbbi otthon jártamkor készült fényképeket, randán festek rajtuk, mert a húgomból kiáradó egész rosszaság ilyennek vélt látni engemet. Vannak ehhez hasonló parafenomén csodák. Nevelőanyám és apám sokat veszekedett, a soborsini öreglány élete végéig magázta az urát, de azt többször elsuttogta nekem: apád szép egy férfi volt. Csak annyi, hogy ez kevésnek bizonyult a szerelemhez. Szüleim között – gondolom – soha nem létezett szerelem, házasságuk egyezség volt. Ennyi.
A tésztás napok számítottak a jó napoknak – ha nem voltam iskolában –, nevelőanyám odatett, a sámlira állva, laskát gyúrni. Ha bejelentettem, hogy elkészültem a gyúrással, nevelőanyám újságot csúsztatott a tészta alá, ha ki tudta olvasni a nagybetűket, akkor megfelelő volt a gyúrás. A saját lánya öregkorára se tanult meg laskát gyúrni. Mesébe illő szerepekben tetszelgünk, adva volt a mostoha, az árva kislány, meg az édes lány. Azért nem voltunk teljességgel kivetkőzve magunkból. Ünnepek idejére próbáltunk szeretettel gondolni egymásra. Az ünnep egy lehetőség volt arra, hogy konyhaszinten valamit jobbítsunk az életünkön. Nem sok sikerrel. „Böjtölni fogunk!” – jelentette ki nevelőanyám, de a koplalás nem azt célozta meg, hogy lelkiekben jobbá váljunk, hanem a főcél a spórolás volt. Az ünnepre valami finom és mutatós kellett az asztalra kerüljön.
Az Arad környéki magyar falvakban funkcionáltak sütőasszonyok. Lakodalmakban, keresztelőkön csak ételt adtak fel az asztalra, a tésztát, a tortát azt maga a meghívott vitte, s az mindvégig talpastálon ott állt terítéke előtt. Ezeknek a süteményeknek a felvonultatása külön mutatványszámba ment. Apám nagynénje, Lelik Erzsébet, akit Ángyikának becéztünk (nekem külön kedvencem volt), híres-neves sütőasszony volt Magyarpécskán. Nála tésztát rendelni színvonal és rang volt. Lelikék ott éltek az Erzsébet utcában, és szép házban laktak. Ha náluk vendégeskedtem, én voltam a kifutó, házhoz vittem a kész tésztát, tortát. Ángyika soha, semmit nem mért le, irodalmat nem böngészett, szakácskönyvet nem használt, mégis mindenik tésztája remekbe sikerült. Amikor tésztareceptet kértem tőle, csak nevetett, s emigyen válaszolt: Te, kislányom, csak mindig nézzed a kezemet, abban van a tudás. Oda figyeljél.
Márkival sokszor bóklásztunk egyszer-volt öreg hölgyek receptfüzetében. Kedvencünk lett Gross néni receptfüzete. Ha visszagondolok rá, most már tudom, Márki nagyon törékeny volt, ám telve erőtartalékokkal. Több életre szóló gyöngédség, cinkosság lakozott benne, lélekben pont olyan volt, amilyen sváb nagyanyja lehetett. Néha szavakkal kupán vágott, de harag, az sose volt közöttünk. Több fényképet őrzök róla, Márki zongorázik, Márki gondolkodik, Márki autót vezet (remek sofőr volt) –, ám soha nem írt semmit a fotók hátára: „Majd egyszer írok rájuk ajánlást, most nem szabad.” S én nem sürgettem. Aztán soha nem cirkálta oda azt a bizonyos ajánlást. A házi kosztot, a szegényes étkeket kívánta, krumplipaprikást svábosan, rizzsel dúsítva, meg a rántásos csuszpájszokat. Otthoni ízek, kerti növények friss, vad szagával teli, amit a sváb nagymama ültetett el a kertben. Emlékszem, egyszer Brassóban jártunk, mert út állt előttünk, naphosszat öreg, szász házak között barangoltunk, az ablakok kicsik, magasan fekvőek, mert Isten ments, hogy valaki belásson az életükbe. Imitt, amott az ablakban kartonlap: HÁZI KOSZT ADUNK! Bementünk az egyik házba. A szászok délben egyetlen tál ételt tesznek fel az asztalra, azt is nagy, lapos tányérban. Márki képtelen volt szót érteni velük, mert ő svábul beszélt és „hoch deutsch”-ot, igenám, de nem a szász nyelvet. Márki jókat nevetett vérein: „Ezek megtanultak magyarosan főzni, de írni, azt bizony nem tudnak.” S még valami, ezt én vettem észre, a brassói szászok arcán nyoma se volt a bánsági svábok fehér unalmasságának.
Mióta elözvegyültem, vasárnap ritkán sütök tésztát. Egy adagnak való tésztát ugyebár nem lehet kikeverni, különben is mostanság a cukrászok már szériában gyártják a minitortákat, amit együltében fogyaszt el az édesszájú ember. A pálmát a kókuszos ananásztorta viszi el. S ezzel lezárult egy korszak az életemben, ágyő vasárnapi tészta! A vasárnapi tésztából mindig van maradék, ami aztán alaposan kiszikkad, ízét veszti. Én értek hozzá olyan kalácsot sütni, ami tíz napig is eláll, nem szikkad ki. A titok nyitja: az alaposan megdagasztott tésztába tejjel forrázott lisztet dolgozok bele csipetként. Aztán szalvétába kötöm az egészet és hideg vízben áztatom egy napon át.
A tévében filmet láttam arról, hogyan készítik az olaszok a híres panetónét. Nos, a jó olaszok szintén hideg vízben pihentetik a kalácsukat, s utána langyos, olvasztott vajat dolgoznak bele. Attól lesz foszlós.
A Kacsó családtól eljutott hozzám Milus néni híres vajas pogácsájának a receptje. Nekem sehogyse sikerült nyélbeütnöm. Van az úgy néha, hogy a híres sütőasszonyok valamit direkt kifelejtenek a receptjeikből. Szó sincs rosszaságról, csakis rövidzárlatról. Én se vagyok képes lediktálni a leveles pogácsám, a húsos lepényem receptjét. Én az ujjbegyeimmel érzem, hogy mi hiányzik még a masszából, s azt fél kézzel hozzácsapom.
Hogyan írja Áprily Lajos a Kalács, keddi kalács című versében: a keze föld már és nincs többé keddi kalács… De szépséges, alkonyi órák voltak azok, amikor Márki Zoltánnal, Varró Ilivel egyszer élt költők verseit olvasgattuk. Giotto legjobb képein a szentek, mint tanúk néznek le ránk, figyelnek bennünket, valahogy így méricskélt engemet is Márki meg Varró Ili. És biztos vagyok benne, hogy ahol most ők vannak, onnan se tévesztenek szem elől. Mert az élet vége nem a barátság vége.
